„A böjt gyerekverziójába is belebuktam” – Ramadán a Covid idején

–

Most, hogy több európai ország is éppen fellélegzik a lezárások után, április végétől május közepéig, a ramadán végéig lezárják Törökországot. Illatoznak az orgonák, kibújt a nap az esős, borús hetek után, zöldellenek a fák, és könnyed, szellős tavasz köszöntött be, így a bejelentés, hogy két és fél hétig teljes kijárási tilalom lesz, úgy hatott, mintha az arcomba vágtak volna egy téglát. Igaz, az elmúlt másfél évem sokakéhoz hasonlóan eleve úgy néz ki, hogy kapom az arcomba a téglát, összeszedem magam, felállok, majd újabb meteoritként érkező, méretes téglával kezdődik az egész elölről.

Azt hiszem, kikerülhetetlen a gyors Covid-jelentés, de ha ezen a nem igazán derűs bekezdésen átverekeditek magatokat, akkor jön a retrospektív kulturális kitekintő. Törökországban november végétől március elejéig minden hétvégén kijárási tilalom volt, így a gyerekek visszaszorultak a képernyők elé. A hatvanöt év felettiek tíz és tizenhárom óra között, a gyerekek pedig délután egy és négy között mehettek ki a lakásból; ezzel az intézkedéssel korlátozták a legkisebbek és az idősek érintkezését. Bezártak az éttermek, a sajttal, rántottával és olívabogyóval megpakolt török reggelit papírtálcákon szállították ki, friss, ropogós kenyérért vagy az édes, perecszerű simitért egyesével lehetett bemenni a pékségbe. Március elejétől aztán helyreállni látszott minden: a Boszporusz partja zsongott az ott sétálóktól és a horgászoktól, a kávézók a kirajzó embertömegtől, a parkok pedig a sokszínű tulipántengert csodálóktól. De csak pár hétnyit kaptunk a normalitásból; a számok úgy megugrottak, hogy április végétől két és fél hétig, a ramadán végéig teljes kijárási tilalmat rendeltek el.

Ramadán idején, az iszlám naptár kilencedik hónapjában a muzulmánok a hold járásától függően huszonkilenc- vagy harmincnapos böjtöt tartanak: ez a szent hónap a testi-, lelki- és szellemi megtisztulás, a befelé fordulás ideje. 

A böjt azért esik erre a hónapra, mert az iszlám szerint Allah e hónap huszonhetedik napján nyilatkoztatta ki akaratát és adta a Koránt Mohamed prófétának, aki a Hira hegyére vonult elmélkedni és böjtölni. Idén körülbelül 1,8 milliárd muszlim ünnepli a Ramadánt.  

Ramadánkor napfelkeltétől naplementéig tartózkodnak az evéstől, ivástól, dohányzástól. Amint lemegy a nap, hatalmas vacsorát csapnak, amelyre a család apraja-nagyja, rokonok és szomszédok is összegyűlnek, és a rászorulók is a meghívottak között vannak. A másik nagy étkezés naplementét megelőzően történik, így hajnalhasadás előtt ébrednek.

Az idén a szokásos népvándorlás kordában tartása miatt zárták le az országot – olyannyira, hogy csak utazási engedéllyel, az úton felállított rendőri ellenőrző pontokon keresztül jutottam el a magyar konzulátusra ügyet intézni.

De ugorjunk most vissza Szenegálba, első Ramadán-mozaikdarabkám helyszínére! A nyugat-afrikai Dakarban jó másfél évig éltünk. Először a kollégámmal beszéltem a böjtölésről: ő a Ramadánon kívül is hetente kétszer böjtölt: ilyenkor nem vett magához ételt és italt napközben. Ott dolgozott mellettem, csendesen tette a dolgát, türelmesen válaszolt a kérdésekre, és elmondta, hogy számára ez a saját vágyai leküzdéséről szól.

Nem volt könnyű Szenegálban élni: állandóan ott lebegett a fejünk felett a maláriaveszély, a szívemet tépte a kolduló, mezítlábas gyerekek látványa, elképesztő volt a hőség, de valami mégis mindig lenyűgözött. Lépten-nyomon azt láttam, hogy az európai mércével nagyon szegény országban segítik az elesetteket: egyenruhás gimnazistalányok mindig dobtak egy kis aprópénzt az üres fémdobozokkal járkáló, kolduló fiúknak, kolléganőm megosztotta az ételét a hozzá bekopogtató kéregetőkkel, és ramadán idején a munkatársaim meghívtak magukhoz olyanokat, akiknek nem jut betevő falat.

A szent hónap az alázat, a megbocsátás és a megosztás hónapja is, amikor az egyébként is erősen kollektivista szenegáli társadalomban megosztják egymással az ételt, az élményeket, és együtt imádkoznak. A hónap utolsó napja a Korité, amikor a legszebb ruhájukba, a tradicionális színes bububa öltözve mennek a mecsetbe.

A böjtöt záró vacsorára pedig a pikk-pakk felhúzott sátortető alatt árult bárányból kerültek finom falatok az asztalra. Kevés idő volt ahhoz a másfél év, hogy a szenegáliak kultúráját mélyebben megismerjem, de az első ramadán így is emlékezetes maradt.

A jugoszláv idők némileg megtépázták a vallási érzelmeket Boszniában, ahol a fővárosban a lakosság 51 százaléka vallja magát muzulmánnak. A lányom itt volt óvodás.

Az Európa Jeruzsálemének is nevezett Szarajevóban domináns mindhárom nagy vallás ünnepét megtartották az oviban: a katolikus, a szerb ortodox és a muzulmán ünnepeket is. A lányom ekkor még csak annyit kapcsolt ehhez az ünnephez, hogy – a karácsonyhoz hasonlóan – jön egy „meseszerű valaki”, aki ajándékot osztogat.

Lelkesen mesélte egy este, hogy másnap jön Bajram az óvodába, és hoz majd csokit. Bajram azonban közel sem a muzulmán Jézuska vagy a Mikulás, hanem ez a böjt végét jelentő nap, de való igaz, hogy a gyerekek ilyenkor édességet kaptak. Muzulmán szomszédaink (az épület másik lépcsőházából), akiket csak látásból ismertünk, úgy hívtak át magukhoz iftar vacsorára, mintha jó barátok lettünk volna. Önzetlenségük nagyon jólesett, és a töltött zöldségek, húsok és baklava feletti beszélgetésünk emlékét a mai napig őrzöm.

Tavaly a muzulmán barátnőmmel nekiálltam böjtölni. Távol a hazájától, katolikus párja mellett évekig nem tartotta a ramadánt, de a Covid előretörésével tavaly mégis újra rászánta magát. Mesélt arról, hogy szerinte jót tesz a szervezetnek, ha egy kicsit pihenhet. Ebben a spirituális hónapban önfegyelmet, akaraterőt, önmegtartóztatást gyakorolnak, és ez az időszak mások segítéséről és az empátiáról szól számára.

A ramadán azért is fontos, mert a böjt során átélik azt, amin a szegények, elesettek mennek át nap mint nap.

A pubertáskorú gyerekeket folyamatosan szoktatják a böjthöz; eleinte csak pár órát, majd fokozatosan egyre hosszabb ideig tartózkodnak az evéstől és ivástól. Várandós és szoptató nők, menstruáló lányok, idősek, utazók és betegek nem böjtölnek, és olyanok is vannak, akik rajtuk kívül eső okok, esetleg munka miatt későbbre, akár nyugdíjas éveikre halasztanak egy-egy böjti időszakot.

Tavaly szolidaritásból a barátnőm mellé álltam, és elhatároztam, hogy vele együtt böjtölök. Instrukciói szerint én a gyerekverzióval indítottam: déltől napnyugtáig nem ettem és nem ittam. A közel kilenc óra alatt voltak pillanatok, amikor biztos voltam benne, hogy egy pillanatig sem bírom tovább, de nagy nehezen végigverekedtem magam a napon. Ám az ő önfegyelme lenyűgöző volt.

Nem tudom, milyen lehet Isztambul egy Covidmentes ramadán idején. A lezárt városban csak útikönyvekből és barátaim történeteiből hallottam arról, hogy mi kerül napnyugta után az asztalra: datolya, levesek, köztük sok joghurtalapú leves, amelyhez hetekkel korábban készül a házi tészta. A török iftar-vacsorák elengedhetetlen része a kör alakú ramadan pita, amelyet kizárólag ebben az időszakban készítenek.

Most a lezárás miatt csak szűk körben ülik körül az asztalt naplemente után. Ez is része majd lesz az én ramadán-mozaikomnak, amelyhez mindig kaptam egy-egy szeletet hol a kollégáim, hol a lányom, hol pedig a barátnőm szemüvegén keresztül. És mindezért végtelenül hálás vagyok.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Szerzőnk írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod

A képek a szerző tulajdonában vannak

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Rawpixel