Hadd kezdjem egy kicsit messzebről a dolgot. Pár héttel ezelőtt eladtam egy bútordarabomat, amire nem igazán volt már szükségem, viszont nagy helyet foglalt. Viszonylag hamar gazdára talált, már kora reggel telefonált egy úr, hogy jönne érte (aztán két órán belül még hatszor hívott, felszólítva, hogy azonnal vegyem le a hirdetést, hiszen ő biztosan elviszi, könyörögve, hadd jöjjön hamarabb, még egyszer biztosítva, hogy higgyem el, neki ez mindenáron kell – de azért lealkudott belőle jócskán). Tizenkettőre beszéltük meg az érkezését, és valóban nagy türelmetlenséggel várhatta már, hogy rátehesse a kezét a szajréra, mert már 11.50-kor nyomta a csengőm, mintha nem lenne holnap. Ez a svung egészen a lakásba lépésig tartott, ott megtorpant, majd elővette a gyanakvó énjét. Kész szerencse, hogy ehhez a hirtelen pálforduláshoz már szokva vagyok, tavaly ilyenkor bőven volt lehetőségem megtapasztalni,

hogyan lesz az egyszerű átlagpolgárból azonnal ravasz kereskedő az online piactereknek hála, és alakul át a világra ártatlanul rácsodálkozó tekintet a kákán is csomót kereső röntgenszemmé, ha ezzel lealkudhat kétszáz forintot az amúgy is rendkívül méltányos árból.

Emberünk sem volt különb, habár a kérdéses tárgy nem sokat változott tizenkét óra alatt, amióta alaposan befotózva, az apróbb hibáit nem eltitkolva feltöltöttem a hirdetést. Óriási sóhajtásokba kezdett, mint akinek épp az anyját árusítják ki kilóra, miközben újra és újra megvizsgálta a bútor minden egyes négyzetmilliméterét, én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

Itt állt az otthonomban ez a tagbaszakadt, loncsos hajú férfi, akiről még a maszkon keresztül is éreztem, hogy nem ápol kifejezetten szoros viszonyt a fürdőszobával vagy a mosógéppel, és a virsliujjaival megvetően bökögeti azt a holmit, amit egyébként mi éveken át nagyon szerettünk, és csak nem bír dűlőre jutni, nem tudja elszánni magát, miközben a belőle áradó szag szépen lassan az egész nappalimat beteríti. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már félrefordítom a fejem, és becsukom a szemem, hátha akkor ez az egész diszkomfortos, megalázó helyzet megszűnik létezni. Miután elment (és vitte magával a megalázóan alacsony árra lealkudott holmit, de már úgy voltam vele, ne lássam soha többé egyiküket sem), és alaposan kiszellőztettem, rájöttem, pontosan így éltem meg és éltem túl az elmúlt egy évet. Kényelmetlen volt, klausztrofóbiát okozó, ijesztő, alattomos, kiszámíthatatlan, tervezhetetlen, magányos, küzdelmes… én pedig igyekeztem nem odanézni, inkább elfordítottam a fejem és szorosan becsuktam a szemem, hátha akkor minél kevesebb valóság szivárog be a tudatomba.

Úgy képzelem, ha az ember egy megpróbáltatásokkal teli időszakot él át, csak azután képes felmérni annak a kárait és átérezni, megélni a nehézségeket, amikor már kissé enyhül a nyomás. Amíg benne vagy, csak menetelsz előre rendületlenül – mi mást is tehetnél? Nekem ez a nagy fellélegzős pillanat, a „Jézusúristen, de jó ez, bele sem mertem gondolni, hogy hiányzott, hogy hiányoztatok!” sóhaj Az élet sava Borcsa forgatásának második napján jött el.

Tudod, mi jutott róla eszembe, ahogy ott álldigáltam két felvétel között a kollégáimmal? Arany Családi köre. Mókásan hangzik? Pedig hidd el, épp olyan volt!

Eleinte meglepő volt, de most már megszoktam, hogy a forgatásokon nagyon sok az üresjárat, ritka az, hogy feszes tempóban felveszünk mindent, aztán megy mindenki a dolgára. Sok várakozás van benne, várjuk, hogy a fiúk összerakják az állványokat, kamerákat, beállítsák a fényeket, várjuk, hogy megérkezzenek az alapanyagok időre, várjuk, hogy a vendég sminkje elkészüljön, aztán amikor végre elkezdődik a felvétel, hirtelen nagyon sok minden történik egyszerre, mintha csak be akarnánk pótolni a korábbi lazább ütemet. Abban a bő egy órában, amíg a felvétel zajlik (és amit aztán 25 perc hosszúságúra kell összevágni), temérdek dologra kell figyelni egyszerre, mindenkinek a maga területén. Nekem arra, hogy az étel is elkészüljön rendben és időre (hiszen ha megcsúszunk, nemcsak az egész nap borul, de a végtermék is jóval hosszabb lesz, mint amit eredetileg terveztünk, ergo nehezebb egy pörgős, feszes anyagot vágni belőle), a kérdéseimet is fel tudjam tenni, amikkel készültem, a vendég is jól érezze magát, ne hagyjunk félbe egy-egy ütősebb sztorit csak azért, mert közben muszáj volt kivenni a sütőből, betenni az olajba, felvágni, szeletelni, sózni… A kamera másik oldalán meg a többieknek arra, hogy jól látsszon, hallatsszon minden, aminek kell, és hogy összességében minden flottul menjen. Feszített, zsezsegős időbuborék ez, de én nagyon szeretem. Aztán megint jön egy kis szünet, mielőtt belesodródnánk a következő forgószélbe. 

Ezen a bizonyos második forgatási napon, a két felvétel közötti szünetben volt, hogy hirtelen elkapott, és átkarolt ez a melengető, békés, rég nem tapasztalt, szeretetteljes, otthonos érzés a kollégáim körében.

Amitől végre ki tudtam nyitni a szemem, amit a Covid miatt olyan sokáig szorosan csukva tartottam. Hadd fessem le neked ezt a bár kissé rendhagyó módon családias, de mégis nagyon kedves képet. A Bosch-bemutatóterem hosszú asztalának egyik végében a műsor producere, D. Tóth Bandi beszélgetett Iváncsics Laci operatőrrel a lumenekről. Teljesen elmerült a két fiú a témában… azt hiszem, bár a tizedét sem értettem annak, amiről szó volt. A háttérben egy állvány mellett a stylist, Tóth Bori türelmesen gőzölte a ruhát, amit a következő felvételen viselnem kell. A vasaló halk morajlása összekeveredett a minden feladathoz azonnal készségesen és lelkesen ugró Dián Dóri és a sminkes Piró duruzsolásával, miközben mi ketten, Flórával épp a Google-t feltúrva mutogattuk egymásnak a férfizsánereinket. Meghitt pillanat volt, hidd csak el nekem! Olyan, amit talán egy-másfél évvel ezelőtt még nem tudtam volna ilyen mértékben értékelni. 

Most azonban a világot jelentette ez a mondén jelenet. A reményt, hogy nemsokára lehetünk hasonlóképp együtt, félelem- és maszkmentesen, a jó sorunktól olyannyira elkényeztetve, hogy újra észre sem vesszük, milyen értékesek ezek a közös percek.

Fiala Borcsa