A március-áprilisom olyan volt, mintha leéltem volna egy fél életet. Rendesen el is fáradtam, szép kis karikákat növesztettem a szemem alá, és bár nem tudom felmérni a helyzetet, de szerintem az idegsejtjeim is nagy számban pusztultak el. Mondhatnám, hogy minden egy telefonhívással kezdődött, de valószínűleg sokkal előbb. Még csak nem is tavaly októberben, amikor nem adtam le a javasolt időpontban a szakdolgozatomat – csúszva egy egész félévet az egyetemen. Szerintem még az is lehet, hogy egészen a járvány kirobbanása előtt elkezdődött ez az egész folyamat. Most az egyszerűség kedvéért számoljuk csak a telefonhívástól.

Tizennégy másodperc

Ennyi nem sok mindenre elég, de arra pont igen, hogy egy nagyon rossz hírt közöljenek az emberrel. Azt gondoltam, fel vagyok rá készülve, mert mama már egy ideje mindig úgy engedett utunkra minket, unokákat, amikor nagy ritkán találkoztunk, hogy a kis nyugdíjából egy tetemes részt a kezünkbe nyomott. Titkosan, mintha valami tudatmódosító szert csempészne bele. Mondván, ki tudja, találkozunk-e még. Mindig csak legyintettünk, hogy „jól van, mama, ilyennel nem viccelünk”. De ő nem viccelt: tavasszal kórházba került, a járvány harmadik hullámában.

Március első napjai voltak, az irodában ültem. Láttam, hogy apa hív, sejtettem, hogy miért. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy nem veszem fel, velem rossz hírt most igazán ne közöljenek, kint is olyan undorító idő van, meg amúgy is, utálom, ha mások bőgni látnak. Tizennégy másodpercig tartott a hívás, még épp volt annyi időm utána, hogy bezárkózzak a mosdóba, és ott törjek ki zokogásban. Aztán húsz perc múlva a sok-sok arcomra fröcskölt hideg víznek hála, valahogy visszaültem dolgozni, szerencsére a többiek nem kérdezgettek.

A temetés szörnyű volt, majd megfagytunk, és ömlött az eső, semmi megható nem volt az egészben. Nagynénémék családja és mi olyan nagy távolságban álltunk egymástól a szertartáson, mintha utálnánk egymást… Végtelenül szomorú és méltatlan volt.

Ez a nyamvadt járvány még egy utolsó, szép búcsúnak is elvette a lehetőségét. 

 

Tizennyolc és ötven év

Az ominózus héten – a sors fintoraként – kettő születésnapot is ünnepeltünk: egyet szolidan az irodában a sales-csapattal, a másikat meg szűk családi körben, visszafogottan. Tortasütés, miegymás. Imádom a születésnapokat, a meglepetéseket, talán jó is volt, hogy valami eltereli a figyelmemet. Bár úgy érzem, azóta sem gyászoltam el rendesen mamát. Még várom, mikor szakad föl.

Egyébként milyen érdekes, hogy élet és halál ilyen jól megfér egymás mellett. Tudom, ez a világ rendje, de akkor is.

A tavasz már csak ilyen eseményekben gazdag, további két jeles megünnepelni való várt még ránk. A háttérben húzódó kérdéses ügyek azonban olyan mértékben lefoglalták a gondolataimat, hogy el is felejtettem, milyen különleges az idei április eleji dupla szülinap. A család két okos kos csillagjegyű tagja, történetesen a keresztanyukám és az egyik unokatesóm, ötvenéves és tizennyolc éves lett. Olyan remek lett volna, ha nem most volnánk, ebben a kifacsart helyzetben, és egy csodálatos meglepetéspartin ünnepelhettük volna ezt a két nagyon emblematikus számot! Helyette maradt a kertben, friss levegőn átadott lufi és ajándék, torta meggyújtott gyertyák nélkül, maszkban, távolságot tartva.

Idejét sem tudom már, mikor öleltem meg utoljára őket, és elmondhatatlanul hiányzik. Attól tartok, annyira megszokjuk ezt így, hogy ha vége is lesz, nem leszünk képesek ugyanúgy ölelni, csak állunk majd bambán, lógó kézzel.

De azért remélem, hogy a szív nem felejt, és ha már szabad lesz, leadja majd a parancsot az agyba, hogy ők továbbítsák az ingereket a karunkba, hogy tegyék, amit tenniük kell.

Mindeközben olyan rosszul lettem az oltási reakciótól, hogy azt kívántam, bárcsak inkább otthon maradtam volna az ágyam ölelésében. Ezt pedig megint egy elképesztően idegőrlő döntési helyzet előzte meg, mivel épp akkor röppentek fel kétes, nem túl megnyugtató információk a nekem felajánlott vakcinával kapcsolatban. Hosszas tanakodás, hogy kérjem, ne kérjem, ki tudja, mikor hívnak legközelebb egy másikra, de vissza kell mennem Pestre, és a vírus kimenetele még mindig sokkal rosszabb lehet, mint bármelyik oltás mellékhatása. Végül is ez az érv meggyőzött, aztán két napig parkolópályára kerültem, annyira hevesen reagált az immunrendszerem, de nem bántam meg.

12.435 szó

Bár az szívás volt, hogy egy teljes hétvége veszett el dologtalanul, amikor végre belerázódtam valamennyire a mumus-munkámba (értsd: szakdolgozatírás). Égető pedig a kérdés, mert nagyon nem akarok több időt elpazarolni az alapszakon, és március elején még rendkívül kilátástalannak tűnt a helyzet. Az előző témám szar volt (pedig én választottam), nem is tudtam, mit kutathatnék. Aztán jött az új ihlet, de szégyelltem magam a konzulensem előtt, akit év eleje óta hitegettem, hogy most már tényleg nagyon belelendülök. Nyilván nem lendültem bele, mardosott a lelkiismeret, és azzal nyugtattam mindkettőnket (főként magamat), hogy engem úgyis a határidők inspirálnak, meglesz.

Ez legalább igaz volt, a határidők hihetetlen erővel hatnak rám.

Ennek ellenére nem hittem el, hogy meg fogom tudni csinálni munka mellett ezt a tudományos anyagot olyan minőségben, ahogy azt elvárom magamtól, egyre csak görgettem magam előtt a feladatot. Megrémisztett, annyira kivitelezhetetlennek tűnt. Inkább bevállaltam egy csomó munkát, hogy addig is hasznosan töltsem az időt, és még véletlenül se kelljen rá gondolnom. Munkamániássá váltam, ez volt a megküzdési stratégiám. Nem engedtem meg magamnak nagyjából semmilyen kikapcsolódást.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az őrület határáról a drága csoporttársaim rántottak vissza, és elkezdtek húzni maguk után. Pont a legjobbkor jöttek, hogy erőt és hitet adjanak. A szuper főnökeimtől kaptam két hét tanulmányi szabit, ami épp az alapozásra volt elég, de utána legalább csináltam, amikor tudtam, mert muszáj volt.

A környezetem szüntelen támogatásával, rengeteg kávéval és iszonyú kevés alvással végül összehoztam 12435 szót (azt hinnétek, újságíró palántaként könnyű megírni 38 oldalt, pedig nem!), és már csak pár javítanivaló van hátra. Amint befejeztem a naplómat, megyek is csinosítani. Hétfő a határidő, szóval nagyon inspirált vagyok.

Meg iszonyú fáradt is, lelkileg mindenképpen. Tényleg, mintha leéltem volna egy fél életet. Az időjárás meg pont olyan szeszélyes, mint amilyen érzelmi hullámvasút volt ez a néhány hét. Nem merek találgatásokba bocsátkozni, de úgy tűnik, most már tényleg tavaszodik.

Deli Csenge