Amikor még kisbabák, akkor nincsen gond

Az örömmámor. LSD-trip – bélyeg nélkül.

Persze a rokonok és a barátok (no pláne az anyai barátnők, a gyermekágyas anyukák főállású dílerei) kedvesen hozzák a ruhákat, és egy átlagos szociális hálóval rendelkező család lakásában is a segélyszervezetek karácsonyi raktárához hasonló kaotikus állapotok alakulnak ki.

De hát az emberben olyankor még dolgozik „A gyereknek mindent!” felhalmozó hörcsögösztöne, úgyhogy hadd jöjjenek „Az én apukám a legjobb” és „Az anyukám kis hercege vagyok” feliratú rugdalózók, a szemlátomást szorulásos fejű kismacikkal kivarrott bodyk (rugdalózó, body – ez a kettő nem ugyanaz? Ma sem tudom), a szivárványt szaró csillámpónikkal hímzett takarók, a szupermenes nyálkendők, a szabályosan összehajtogathatatlan gumilepedők, a mélyűr hidege ellen is megbízható védelmet biztosító hálózsákok, a csuklyás poncsótörülközők, hovatovább a zoknik (egy gyerekre, aki még nem jár) és a sapkák (amiket nem lehet megkötni, mert egy babának anatómiailag nincs nyaka).

Ezek a ruhadarabok legalább kicsik – hiszen még a gyerek is csak akkora, mint egy kukoricacső –, tehát kényelmesen elférnek a fiókokban, ellentétben egy hároméves kislány és egy ötéves kisfiú ruhatárával, amelynek darabjai bármelyik tetszőleges gyermekszobai bútor ajtajának óvatlan kinyitása után úgy buggyannak ki a padlóra, mint forró magma a kősapkáját dühösen ledobó vulkánból.

Amit azonban már a gyerek babakorában is pedzeget a szülő: a kicsiknek nagy gardrób kell, mert mindent összefosnak, szétpisálnak, lehánynak és bekoszolnak, ezért naponta annyiszor öltöznek át, mint Mihalik Enikő munkaidőben, csak ő persze más, kulturáltabb okokból.

De még ha átöltöznének! A gyereket ugyanis öltöztetni kell. A zsiráfbébi bezzeg néhány órával a megszületése után önállóan fut és eszik, de az embergyerek még évekig béna. Ráadni a ruhát és elindulni vele bárhová, az olyan tortúra, amihez képest Trója elfoglalása hétvégi kedvtelés volt.

Tudniillik később, amikor nyúlik a teste és nyiladozik az értelme, de a záróizmain továbbra sem képes uralkodni, evéskor pedig úgy viselkedik, mint egy részeg varacskos disznó a legénybúcsúján, egyre több és nagyobb ruha kell neki. Érkeznek például a harisnyák, amihez érthetetlen módon nem árulnak cipőkanalat, anélkül pedig csak úgy tudod ráadni a gyerekre, hogy szigetelőszalaggal a padlóhoz rögzíted a testét, de ez a mi elpuhult világunkban törvényellenes. Amikor pedig sikerül, a gyerek akkor is úgy néz ki, mint Victor Hugo A nevető ember című regényének bármelyik tetszőleges torzszülöttje, hátrafelé mutató lábfejekkel.

Nadrágok is vannak, amiket öncélúan gonosz emberek gyártanak, mert a cetlit, ami mutatná, hogy melyik a hátulja, oldalra rakják – mondom, oldalra, hogy szegény apuka olyan szavakat morzsoljon szét a szája szegletében, amelyekért a középkori káromkodásperekben a nyelv kitépése még a vádlott által is méltányosnak tartott ítélet volt.

Aztán vannak ezek a lábak között összepatentolható izék

És vannak a készítőik, akik elcseszett, szánalmas életüket azzal próbálják elviselhetővé tenni, hogy nem logikusan egyenes, hanem őrült avantgarde mintában rendezik el a kapcsokat, hogy még véletlenül se találd el, melyik melyikhez passzol! Egy mindig kimarad, és kezdheted elölről, izzadva, a gyerek felé a felkészült férfi magabiztos mosolyát – valójában egy bottal megvert kutya vicsorgását – színlelve. Nem is beszélve azokról a holmikról, amelyeknek részeit a gyermekruhaiparnak becézett nemzetközi terroristahálózat tagjai olyan perverz kreativitással szabták ki, hogy a szakszerű felhelyezésükhöz a japán kimonó, az indiai szári és a szikh turbán hagyományhű hajtogatásának készségszintű ismerete szükséges. Ez rossz hír, mert a legtöbb férfi – engem is beleértve – egyetlen ruhaneműt tud igazán szépen elrendezni: a krumplis zsákot. Nagyon várom már, hogy megérkezzünk a sci-fik korába, és végre mindannyian egyszínű, uniszex kezeslábasban járjunk! 

 

Ennek azért is volna értelme, mert a gyerekruhákat állandóan mosni kell.

Erről már írtam, ezért most nem ragozom. Legyen elég annyi, hogy immár nemcsak a világos, a sötét, a pamut és a műszálas közötti különbségre, illetve a kizárólag nők által érzékelt százhetvenkét színárnyalatra kell tekintettel lennem, amikor mosok, hanem arra is, hogy a gyerekruhákon mindenféle, jellemzően szuperhősöket, ősállatokat, mitologikus lényeket és nehézgépjárműveket ábrázoló, ragasztott, vasalt, borzolható, csillámos és flitteres minták vannak, amiket nem lehet „csak úgy bármivel és bárhogyan” kimosni, a szárítógépbe pedig egyáltalán nem rakhatók be, mert összeragadnak saját magukkal, mint a magányos fiúkollégista papír zsebkendője. Ebből adódóan a lakás minden radiátorán folyamatosan pici pólók párolognak, de jut belőlük a zuhanyfüggöny karnisára is.

Az sem segít a helyzeten, amikor a gyerekek megkapják Isten legnagyobb adományát, a szabad akaratot.

Még semmire sem képesek egyedül, de már dönteni akarnak arról, hogy milyen ruhát vesznek fel. Vagy milyet nem.

Tomikának például többször leszögeztem már, hogy egy férfinak tök mindegy, miben alszik, ő akkor is a dinós pizsamáját követeli, ami persze éppen mosásban van. Egyáltalán, alapvetés: amit fel akarnak venni, az koszos, amit meg nem, az kellene ahhoz, hogy ne fagyjanak meg. A kisfiamnak csak olyan szettet szabad összeválogatni, ami az ő fogalmai szerint vagány, a kislányomnak pedig semmi sem játszik, ami nem csinos. Sőt: nem színhelyes! Esküszöm, ismeri ezt a fogalmat, és ha rózsaszín nadrághoz kék zoknit viszek oda neki, úgy vágja hozzám, mint Naomi Campbell – a bármit, amikor feldühítik. Ennek folyományaként azon kapom magam, hogy 1-es személyi számmal, 46 évesen és majdnem kétszer annyi kilósan, megmászott hegyekkel és letudósított háborúkkal a hátam mögött, kora reggel másfél tonnányi kislányruha előtt állok, és összehúzott szemöldökkel keresem a halványlila bodyhoz passzoló sötétlila nadrágot, csücsöri ajkaimmal halkan cuppogva, hogy vajon melyik fehér zoknival enyhítsem a tervezett toalett lila dominanciáját. Esetleg legyen narancssárga nadrág fehér blúzzal, narancssárga zoknival…? Vagy piros harisnya kék farmerszoknyával, piros pólóval…? A Minnie egeres ruhácska, amit annyira szeret? De ahhoz csak Minnie egeres harisnya van „színben”, és az már too much… Miniszterelnökökkel készített interjúk előtt nem hezitálok ennyit.

Végül persze, rájuk adom – rájuk könyörgöm, rájuk imádkozom – a ruhát

Amit aztán azonnal tönkretesznek valamivel. De ez nem gond. A gond, ha el kell menni velük valahová. Előtte ugyanis néha elhatározzák, hogy ők egyedül öltöznek fel. Ez úgy néz ki, hogy kirántják a fiókot, a ruhákat a hátuk mögé dobálva keresik meg a tökéletes darabot, és ez esetben már természetesen a legkevésbé sem érdekli őket a szín, a tervezett szabadtéri programból adódó praktikum, illetve az odakint rájuk váró időjárási viszontagságok. Ha pedig segíteni akarsz nekik, akkor felcsattan a sértődött „Én akarom, egyedül!”, ami – nem túlzás – egy órával simán kitolhatja az elindulás tényleges időpontját.

 Az elindulás ugyanis egy kisgyermekes családban nem konkrét pillanat, hanem hosszan elnyúló, meghatározható kezdettel és kimenetellel nem modellezhető idősáv, tulajdonképpen önálló napszak, amiben a kölkök különféle akadályokat építenek egy olyan program elé, amelynek egyébként ők lennének az egyedüli kedvezményezettjei.

Bárhová, de tényleg bárhová akarod elvinni őket, és bármennyit, de tényleg bármennyit egyeztettél velük a rájuk váró örömteli élményekről, demokratikusan kiépítve a kimozduláshoz szükséges összcsaládi konszenzust, elindulás előtt és közben – sőt néha utána is – minden egyes mondatuk ugyanazzal a három szóval kezdődik: „jó, csak még…”. Ez bármit jelenthet: pisilnie kell (vagy már megtette…), játszani szeretne a legónindzsával, zenét akar hallgatni, kiflire vagy almalére vágyik… a sor végtelen. Mindezt akkor, amikor már ráhúztad a cipőt, vagy felvette ő maga („Apaaa, ez kacsaláb?” „Inkább gumicsizmááát akarok!”), belebújtattad a kabátjába („De én a kéket akartaaam!” „Nem akarok kabátot, mellény kell!”), és minden gombot, illetve cipzárt rendeltetésszerűen használtál, sőt még a sapkát is a fejükbe húztad – miután a harmadikat már elfogadták, mert az első kettő vagy túl meleg, vagy túl vékony, vagy túl tökömtudjamilyen volt.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ilyenkor a legtöbb szülő kiabálni és fenyegetőzni kezd

Például kijelenti, hogy „soha többé nem megyek veletek sehová”, de ez teljesen hatástalan, mert a gyerek csak az itt-ben és a most-ban él, tehát gond nélkül visszaül játszani, miután az előszobát beterítette a levetett ruháival.

Az „akkor itt hagylak” sem kifizetődő nyomásgyakorlási eszköz, mert nem hiszi el, tudniillik gyerek, de nem hülye. Megütni, ugye, nem szabad, akárki akármit is mond, ezért marad a flegma visszavágás, hogy jó, akkor nem megyünk el arra a szuper játszótérre, ahol még helikoptermászóka is van, sőt az erdei kirándulás is elmarad, és apa nem fog kőbaltát vagy íjat készíteni nektek (tényleg csináltam már nekik ilyeneket).

Nehogy már azt higgyék, hogy majd könyörgök azért, ami nekik jó!

Ez néha kamuzással is megspékelhető, tudniillik „mindjárt besötétedik, bezár a játszótér, délután esni fog, a manók pedig nemsokára beviszik a titkos barlangjukba a helikoptermászókát”. Ezek olykor beválnak, de ha felöltözésről és elindulásról van szó, akkor nincs biztos recept. (Olyan is van, hogy tényleg otthon maradunk. Okos enged, ha már szenved…)

Bármi is történik, az tuti, hogy vagy rólad szakad a verejték, mert hamarabb felöltöztél, mint ők, vagy kapkodva veszed magadra a holmidat, mert már ott állnak nyakig begombolva, vöröslő fejjel, és szinte hallod a hisztiméter veszélyzónába ugró mutatójának figyelmeztető kattogását.

Néha segít, ha rájuk nyitod a bejárati ajtót, bár akkor az enyémeket a lépcsőházból kell összegereblyézni, mert kiszaladnak, ugrálnak és ordítoznak. Ha viszont sikeresen kikecmeregtetek a lakásból, akkor már csak azt a vitát kell lefolytatnotok, hogy gyalog vagy lifttel mentek le, illetve kit raksz be először a kocsiba, ezek ugyanis újabb potenciális konfliktusforrások.

Ilyenkor azonban már fel vannak öltözve és útra keltetek – úgyhogy megnyerted a csatát.

A háborút pedig soha nem fogod, barátom. De hát ez benne a szép. Élvezd ki most ezeket a kínokat. Nem is olyan sokára mindent megadnál azért, ha még te öltöztethetnéd őket, és veled indulnának el bárhová.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Elva Etienne