„Ha majd én kerülök nehéz helyzetbe, talán rám is gondol valaki” – Hogyan lesz egy igazi közösségben a kőlevesből gulyás?

–

„Ültem egyik nap az asztalnál, ettem a kis levesemet, és arra gondoltam, hogy nekem legalább még van mit ennem. Másnak talán már ennyi sincs. És akkor eszembe jutott a kőleves története, amit a nagyszüleim meséltek mindig: a háborúból visszatérő katonának nincs mit ennie, beletesz egy követ az üstbe, vizet önt rá és elkezdi főzni. Aztán akad egy kis só, répa, krumpli, és végül egy gazdag leves lesz belőle. Arra gondoltam, hogy a mi kis falunk az üst, és ha mindenki belerak egy kicsit, akkor valahogy csak túléljük ezt az időszakot” – emlékszik vissza Nagy-Nagy Henrietta, honnan jött az öltet, hogy megpróbál a falujában élő, a korlátozások miatt nehéz helyzetbe került embereknek segíteni. Pedig most neki sem könnyű, gyógypedikűrösként a harmadik hullám idején ismét be kellett zárnia, jelenleg a tartalékaiból él.  

Mindenesetre felhívta a falu egyik központi figuráját, a zöldséges Terikét, hogy lenne egy ötlete. Hirdessék meg, hogy a vásárlók otthagyhatják a visszajárót, vagy amennyit éppen tudnak, és Terike az így befolyt összegből összeállíthatna élelmiszercsomagot a rászorulóknak.

„Sokan megijednek az ilyen kezdeményezésektől, merthogy nem engedhetik meg maguknak nagyobb összeg adományozását. De pont az a lényeg, hogy sok kicsi sokra megy alapon, akár két-háromszáz forinttal is lehet segíteni” – mondja Henrietta, aki maga sem számított arra, hogy ennyire népszerű lesz a kezdeményezés.

„Volt, aki nyolcvan, de olyan is volt, aki tízezer forintot adott. Van, aki hetente bead négyszáz forintot, mert éppen ennyit tud nélkülözni. Naponta négy-öt ember biztosan adakozik” – meséli az eddigi tapasztalatokat Terike, aki azóta a kezdeményezés mozgatórugójává és lelkévé vált. Összegyűjti és összeírja a beérkezett felajánlásokat, hogy ha szükséges lenne, pontosan el is tudjon számolni vele, és összeállítja az élelmiszercsomagokat. Egy-egy csomagba kerül zöldség, gyümölcs, tojás, olaj, tészta, liszt, illetve az, amit valaki épp nagyon nélkülöz.

Terike már 38 éve dolgozik a faluban, a lakosok nagy részét személyesen is ismeri, de vannak segítői is, akik meg tudják mondani, hogy mely családnak van leginkább szüksége az adományra.

Terike már az első hullám idején felajánlotta, hogy azok számára, akik nem tudnak lemenni a boltba, például az időseknek, akár ki is szállítják az árut. Ehhez akadtak önkéntesei is, a faluban lakók hazafelé elvitték egymásnak az összekészített csomagokat. Az adományokat hetente kétszer szállítják ki, és bizony, van, ahol már nagyon várják.

„Legutóbb az egyik nagyobb értékű csomag egy olyan családhoz került, ahol már tényleg alig volt mit enniük, nagyon örültek neki.”

A jólét relatív

Sokan a járványhelyzet hatására döbbentek rá arra, hogy mennyire szerencsések. Merthogy – akármilyen szomorú is ez – manapság szerencsésnek mondhatja magát, aki nem került kiszolgáltatott helyzetbe, akinek van munkája, jut mindennap étel az asztalra, és van fedél a feje felett.

Így volt ezzel Gábor is, aki korábban egy hangszerboltban dolgozott. A járvány kezdetén nekik is be kellett zárniuk az üzletet, azóta csak időszakosan tudtak kinyitni, egy ideig részmunkaidőben dolgozott, majd közalkalmazott lett egy zeneiskolában. Időközben a felesége elvesztette az állását, viszont kapott végkielégítést, és utána ismét munkába tudott állni. Vagyis voltak hullámvölgyek, összességében azonban boldogultak.  

„Igazából mi nem kerültünk nagyon rossz helyzetbe. Volt spórolt pénzünk, mindig volt valamennyi bevételünk, akadtak fusimunkák is. És arra gondoltam, hogy valahogy segíteni kellene azoknak, akiknek annyija sincs, mint amennyi nekünk van” – mondja Gábor, aki végül egy zarándoklat során jutott arra az elhatározásra, hogy elmegy önkéntesnek. Azóta a feleségével hetente járnak a krisnásokhoz ételt osztani, sőt, Gábor a főzésbe is besegít. „Volt olyan, hogy megjelent valaki az ételosztáson, és megkérdezte, hogy beszállhat-e anyagilag, majd benyújtott a buszba hatvanezer forintot, és se szó, se beszéd továbbállt. Többször is előfordult már ilyen” – meséli. 

 

Hasonlóan gondolkodott Johanna is, amikor úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép. Mint mondja, az idejéből – lévén kétgyermekes anyaként teljes munkaidőben dolgozik – nem tud adni, de tárgyi adományokkal, illetve anyagilag igyekszik segíteni a rászorulókat.

„Még a járvány kitörésekor jött szembe velem a Roma Sajtóközpont energiaszegénységről szóló kampánya. Az egyik videójukban bemutattak egy családot, ahol az édesapa, aki a családfenntartó, a járvány miatt vesztette el az alkalmi munkáit. A családnak feltöltős villanyórája van, amit a korlátozások miatt nem tudtak helyben feltölteni, a férfinak húsz kilométert kellett buszoznia a járási központba emiatt. A családban az egyik nagyfiú jó tanuló, fel is vették egy szakközépbe, tulajdonképpen az ő tanulmányaihoz kérték a segítséget. Én meg azt gondoltam, hogy basszus, ha vállalják, hogy elmesélik kamerák és a nagy nyilvánosság előtt a történetüket, és a fiú ennyire igyekszik, akkor kapjanak már valami pozitív visszajelzést” – meséli Johanna, aki fel is vette a családdal a kapcsolatot, és azóta havi fix összeggel támogatja őket.

Johanna ad hoc jelleggel már korábban is adakozott, támogatta az SOS Gyermekfalvakat, küldött ruhát anyaotthonok számára, de egyértelműen a járványhelyzethez köti, hogy valami átkattant benne.

„Úgy éreztem, szerencsések vagyunk, hogy nekünk van legalább munkánk és egészségünk.”  

De megvallja, ez egyfajta „csakazértis” hozzáállás a részéről, ugyanis dühíti, hogy sokan nem kapnak megfelelő állami segítséget, amikor a legnagyobb szükség volna rá.

Az elkeseredés hajtotta Zsókát is, aki kórházba jelentkezett önkéntesnek a napokban. Korábban nővérnek tanult, úgyhogy amikor látta, hogy szükség lenne plusz emberre az egészségügyben, illetve miután megkapta az első oltását, azonnal regisztrált. Amikor a motivációjáról kérdezem, elcsuklik a hangja és a könnyeivel küzdve felel.

„Rengeteg orvos és nővér ismerősöm van, és tudom, mert elmondják, hogy nem bírják, túl vannak terhelve, az orvosoknak csupán néhány perce van egy betegre, felállítják a diagnózist és már mennek is tovább a következő esethez.”

Mint mondja, nincsen benne félelem, számára (ha túl lesz a második oltáson is) nem jelent gondot, ha betegek közé kell mennie. Igaz, ebben az is szerepet játszik, hogy nincs gyermeke vagy idős rokona, akiket megfertőzhetne, ha véletlenül mégis hazavinné a vírust. Munkája jelenleg nincs, békeidőben a belvárosban üzemeltet egy pubot, de lassan egy éve nem tud kinyitni. Alkalmi munkákból, a tartalékaiból él. Támogatást? Azt még nem kapott. Hitellel próbálkozik majd, amihez még „egy halom papírt” kell kitöltenie.  

Nekik sincs, mégis adnak

És ha már a vendéglátásnál, illetve a vállalkozásoknak szánt hiteleknél tartunk, érdemes megemlíteni, hogy épp a vendéglátószektor az, amely a leginkább megsínyli a korlátozásokat, és amelynek tagjai sokszor mégis igyekeznek másoknak segíteni.

„Engem mérhetetlenül felháborít, hogy valódi segítséget nem kapunk, de hitel formájában kínálgatják nekünk az EU-s pénzeket” – mondja Sinkó Bori, egy főzelékező tulajdonosa. Bori azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült viszonylag jól kijönnie a járványhelyzetből, ami szerinte annak köszönhető, hogy kis üzlet lévén gyorsan alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, azonnal átalakították az üzleti profiljukat, átálltak az online rendelésre és a kiszállításra. Még így is meg kellett válniuk két kollégától, igaz, felelős főnökként előbb felajánlotta nekik, hogy lehetnek a cégnél futárok. Bori hét napból hetet dolgozott, hogy életben tartsa a vállalkozását, mellette mégis az első pillanattól kezdve jótékonykodott.

„Felvettem a kapcsolatot a Budapest Bike Maffiával, megkérdeztem a vezetőt, Havasi Zoltánt, hogy mi a helyzet a szociális ellátással, ő pedig mondta, hogy nagyon nagy szükség lenne ebédre, mert a hajléktalanellátás is gondban van. Úgyhogy ők gyűjtötték a pénzt, az alapanyag árát odaadták nekünk, mi pedig megfőztünk mindennap 100 adag ételt, amit aztán az önkéntes futáraik kiszállítottak. Közben a beszállítóinkhoz is eljutott ennek a híre, ők is segítettek, alapanyagokat, kedvezményt kaptunk tőlük.”

Bori megvallja, nagyon megviselte lelkileg az első hullám, ezért is hozta létre azonnal a Felelős vendéglátósok Facebook-csoportot, aminek mára több mint háromszáz tagja van, és akik igyekeznek egymást támogatni.

„Felvetettem a többi vendéglátósnak, hogy jó lenne, ha összefognánk és segítenénk egymást. Például, ha valaki épp nem tud munkát adni az egyik alkalmazottjának, akkor átvehetné tőle egy másik étterem. De van jogász is a csoportban, így ha megjelenik egy új jogszabály a közlönyben, ami nem teljesen világos, akkor segít nekünk értelmezni.”

Míg Bori szervezkedett és jótékonykodott, közben őt is folyamatosan támogatták. Volt, aki a honlapját tette rendbe, más az online fizetőfelület kialakításában segédkezett. Vagyis elkezdték egymást a tudásukkal is segíteni az emberek. Néha egy tál levesért.

De miért is igyekeznek egymás bőrét menteni a vendéglátósok, miközben egymás konkurenciái?

„Itt nem arról van szó, hogy csődbe megy néhány étterem, amiket aztán majd jó olcsón fel lehet vásárolni. Itt nagyon-nagyon sok ember él szimbiózisban, akik belátták, hogy az egyiknek addig van munkája, amíg a másiknak is van. Ha az éttermek csődbe mennek, akkor borul az egész, akkor tönkremennek a beszállítók, a termelők, a piac többi szereplője is. Itt most az egész szektorról van szó.”

Talán ez majd felnyitja a szemeket

Ritka, mint a fehér holló – gondolhatnánk Bori történetéről. Csakhogy ez nem igaz. Legalábbis a Családok Átmeneti Otthonában dolgozó Ákos beszámolója szerint. Mint meséli, az első hullámban kifejezetten sok vendéglátós próbált jótékonykodni. Az más kérdés, hogy mára valószínűleg nekik is elfogytak a tartalékaik.

„Tavaly tavasszal, az első hullám idején sok felajánlást, segítséget kaptunk egészen meglepő helyekről is: éttermek, amik meg akarták tartani a személyzetet, elkezdtek rászorulóknak, kórházaknak főzni, megmaradt élelmiszereket kaptunk pékségektől, boltoktól. Amikor izolálni szerettük volna az idős, krónikus betegeket ellátó részlegünket, akkor egy fesztiválszervező cég ajánlott fel mobilkerítéseket, amik azóta is az épületeink körül állnak, hiszen sajnos, nekik azóta sem volt szükségük ezekre” – meséli Ákos, aki, ha meg kellene tippelnie, azt mondaná, hogy nagyjából negyedével növekedett az elmúlt évben a felajánlások száma és támogatások összege.

De sokan próbáltak más úton-módon is segíteni a lakóiknak. Volt, aki online tréninget, képzést, más pszichológiai foglalkozásokat tartott felajánlás jelleggel, de volt online jóga és angolóra is a gyerekeknek.

És ha már az előbb szóba került a Budapest Bike Maffia, megkérdeztem a jótékonysági szervezet alapítóját, Havasi Zoltánt is, hogy nekik mik a tapasztalataik. Mik a trendek a járvány idején, többen vagy kevesebben segítenek?

„Tavaly év végén meghirdettük a Save2020 kampányunkat, ami elég jól sikerült, illetve jelenleg fut A szigorítás vacsorái elnevezésű kezdeményezés, amelynek keretében rekordmennyiségű felajánlás érkezett. Ennek az a lényege, hogy a befolyt összeget odaadjuk éttermeknek, akik csökkentett áron ebédet készítenek, és ezt visszük el aztán a rászorulóknak” – meséli Zoltán. Vagyis így nemcsak a nélkülözők jutnak ételhez, de az éttermeknek is tudnak annyi bevételt biztosítani, ami segíthet nekik a túlélésben.

Zoltán szerint sokan szeretnének segíteni

Ugyanakkor az is érezhető, hogy egy év elteltével az emberek kezdenek kimerülni, mindenkinek egyre több a gondja. A csomagok összeállításában és a kiszállításban segédkező önkénteseik számát a járvány durvulása miatt csökkenteniük kellett (hiszen az önkéntesekre is vigyázniuk kell), de sokan szeretnének csatlakozni hozzájuk, úgyhogy szerinte amint újra meghirdetik az önkéntesprogramjaikat, el fogják árasztani őket a jelentkezők. Ő ugyanis nagy ráeszmélést vár a mostani helyzettől.

„Nagyon bízom abban, hogy a pandémia fel fogja nyitni az emberek szemét, rájönnek majd, hogy szükségük van egymásra, és hogy csak egymásra számíthatnak.”

Hogy miként segítenek egymásnak az emberek a bajban?

A listát még hosszan folytathatnánk. Beszéltem olyannal, aki maszkokat varrt, és időseknek segített a bevásárlásban. Megtudtam, hogy korábban egyes online térben együtt sportoló anyák most a való életben is segítik egymást, vetésforgóban vigyáznak egymás gyerekeire, bevásárolnak egymásnak, hogy közben home office-ban dolgozni is tudjanak.

Beszéltem olyannal, aki falun, tanodában önkénteskedik, és mivel ott esély sincs a digitális oktatás megoldására (hiszen nemhogy megfelelő eszköz, de áram sincs sok család otthonában), ezért kinyomtatott feladatlapokat visznek ki a családoknak, majd begyűjtik és kijavítják őket. Öröm az ürömben, hogy így legalább a szülők is (akiknek nincs meg a nyolc általánosa), együtt tanulnak a gyerekekkel.

„Azért csináljuk a nehézségek ellenére is, mert a gyerekek igénylik, és mert szeretettel, bizalommal vannak irántunk a családok. Nem lehet hátradőlni, hogy »bocs, most egy kicsit bezárunk, majd gyertek vissza, ha nem lesz vírus«. Ezek a gyerekek most veszítenék el a lehetőséget arra, hogy tovább jussanak, mint a szüleik” – feleli az önkéntes a kérdésemre, hogy mi hajtja őket.  

És volt olyan is, aki annyival tudott segíteni, hogy elkezdett ebédet rendelni a közeli étteremből, hogy „szegényeknek legalább legyen egy kis bevétele”.

Azt hiszem, konklúzió levonása nem szükséges. Zárom soraimat azzal, amivel kezdtem, Henrietta gondolataival:

„A nagyapám mondta mindig: senkit ne hagyj fázni és éhezni, ha van rá módod, segíts rajta! És tudod, titkon azt remélem, ha majd én kerülök nehéz helyzetbe, talán rám is gondol valaki.”

Iliás-Nagy Katalin