„Annak azért örülök, hogy nem kell hetedszer is megtanulnom a görög–perzsa háborúkat” – Karrier és újratervezés hat gyermek mellett

–

Walton Eszter híres építészfamília sarja. Édesapja Reimholz Péter, Kossuth-díjas és kétszeres Ybl Miklós-díjas építész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem rektorhelyettese is volt, édesanyja Csomay Zsófia, szintén Ybl Miklós-díjas, érdemes művész, valamint Prima-díjas építész, a mai napig tanít a MOME-n. De az oldalági rokonságban, és a felmenők között további híres-neves szakembereket találhatunk. A nagypapa és a dédnagypapa is építőmesterek voltak.

„Emlékszem, sosem mertem kijönni a szobámból pizsamában, folyton volt nálunk valaki, vagy más építészek vagy főiskolai tanítványok, és éjszakába nyúlóan folytak az eszmecserék. A legnagyobb nevek fordultak meg nálunk, az ő gyerekeikkel játszottam és nyaraltam, de én ezt akkoriban még nem fogtam föl, csak utólag látom, hogyan nőttem bele ebbe az egészbe.”

Eszter nem élte meg teherként ezt a családi örökséget, az építészet iránti rajongást az anyatejjel szívta magába, és mint mondja, ahogy egy földműves család sarjának sem kérdés, hogy meg kell fogni a kapanyelet, ő is teljes természetességgel és boldogban választotta szülei hivatását, ami szerinte „egyszerre művészet és precíz mérnöki munka”.

Felvették az Iparművészeti Főiskolára és a BME Építészkarra is, ő pedig – apja tanácsára – az utóbbi mellett döntött. Nagyon lelkes volt, és tehetséges tanítványnak bizonyult. Még mielőtt végzett volna, megszületett az első gyermeke, akit eleinte „lányanyaként” nevelt, majd diplomázott, és csak később házasodtak össze a férjével.

„Már ez a furcsa kezdet sem nagyon segített abban, hogy tudatosan tervezzem a jövőmet” – emlékezik vissza Eszter. Szerinte aztán a későbbi események is mintha valami szükségszerűség szerint történtek volna, mindegyik gyermek megszületésének megvolt a maga különleges oka és körülményei (például a második és harmadik fia között csak egy év különbség van). Mire felocsúdott, már négygyermekes anyuka volt. „Sosem terveztem, hogy ekkora családom lesz. Ha elképzeltem is az életem, akkor talán olyannak láttam magam, mint a saját anyámat, akinek három gyereke van, és közben a szakmájában is sikeres.”

Amikor a legkisebb fiú is ovis lett, egy építészirodában kezdett dolgozni, de elég nehézkesen ment a dolog. Valamelyik gyerek mindig beteg volt, valami mindig történt, egy idő után hazahordta a munkát, csak éjszaka tudott dolgozni. Összességében inkább kudarcnak élte meg a pályát. Hat évvel a legkisebb fiú születése után pedig újabb gyermek, egy kislány érkezett a családba.

„Azt gondoltam, hogy a fiúk ott vannak egymásnak, ez a szegény kislány meg itt van »egyedül«. Beadtam a derekam, hogy legyen még egy kistesó, de tényleg az utolsó, és ha van isten, akkor ő is lány legyen, és még abban a hónapban foganjon meg, mert én nagyon nem szeretnék nyáron gumiharisnyában mászkálni” – meséli nevetve, odafent pedig rábólintottak az egyezségre, kilenc hónappal később megszületett a legkisebb lány is. 

Hat gyermek mellett viszont egyre kevésbé volt opció az építészet. Tudta, hogy ha komolyan veszi, akkor ez a szakma egy életmód, amely egész embert kíván.

„Édesapám folyton éjszakázott, sokszor a rajzasztal mellett, a székben ülve aludt el, a mami pedig este lefektetett minket, aludt néhány órát, majd felkelt, és rajzolt.”

Eszter pedig nem az a típus, aki képes megosztott figyelemmel csinálni valamit. Úgy döntött, első körben anyaként hozza a maximumot.

„A korkülönbség miatt a lányokkal megismétlődött, amit a fiúkkal végigcsináltunk. Mindkét turnussal körbejártam az országot, kiállításokra, színházba vittem őket. Mindenkit egyesével megtanítottam korcsolyázni, síelni, biciklizni, úszni. Újra és újra végigolvastam ugyanazokat a meséket, könyveket, megnéztem ugyanazokat az előadásokat és filmeket. Nemrég megtartottuk itthon a harmincadik gyerekzsúrt. Annak azért örülök, hogy nem kell hetedszer is megtanulnom a görög–perzsa háborúkat.”

Az anyaszerep mellett mindig igyekezett azért a serpenyő másik felébe is tenni valamit. Sportolt, kórusban énekelt, hangversenyekre, színházba, kiállításokra járt. Töltekezett. Akkor még nem tudta, de készült a későbbi alkotói létre. Mert azért mégiscsak fájt a szíve, hogy építészként nem teljesedhetett ki, és mindig megvolt benne a vágy, hogy létrehozzon valami vizuálisan izgalmasat.

„Ez egész életemben nagy dilemma volt számomra. Mert egyrészről abban nőttem fel, hogy annak van értéke, ami maradandó, ami előreviszi a világot, és a mai napig megborzongok, ha egy gyönyörű épületet látok. Másrészről viszont itt vannak ezek a gyerekek, akik mégiscsak általam élhetnek, és akiket így vagy úgy, rosszul vagy jól felneveltem. De választanom kellett. Nem akartam, hogy az én ambícióim miatt a család bármiben hiányt szenvedjen.”

Csakhogy mire a legkisebb gyerek is oviba ment, ő már elmúlt negyvenéves, és akkor kellett volna pályakezdőként helytállnia. Kereste a lehetőségeket. Mint mondja, a művészetek között az építészet és a fotográfia a legizgalmasabb számára. A fotózás mellett döntött, mert úgy érezte, az passzol leginkább az életmódjához. De ez sem volt egészen véletlen. Egy nemrég megtalált gyermekkori levelében ugyanis arról ír a nagyapjának, hogy szeretne megtanulni fotózni. Végül beiratkozott egy képzésre, leküzdve a gátlásait amiatt, hogy talán ő lesz az osztályban a rangidős.

Nemcsak a rangidős lett, hanem az egyik leglelkesebb tanítvány is. Egyre jobban elmélyedt a szakmában. Úgy véli, szerencséje is volt, mert olyan embereket ismert meg, akik felkarolták és támogatták az indulásban. Minden létező technikát és műfajt kipróbált, sötétlaborba járt, archaikus technikákat tanult, majd pályázatokon indult és sorra nyerte is meg őket. 

Indulásként a Capa Központ megnyitójára szervezett kiállítás anyagai közé beválogatták az ő munkáját is (több mint ezer alkotás közül harmincnégyet állítottak ki), ugyanabban az évben első díjat és különdíjat is nyert egy épületfotó-pályázaton, majd a következő évben megnyerte a Mai Manó Ház önarcképpályázatát. Volt kiállítva képe a Millenáris Parkban, a XIX. Fotográfiai Biennálén Esztergomban, a Várkert Bazárban, a Budapesti Fotófesztivál szervezésében, meghívott fotográfusként részt vett az Óbudai Fotótárlaton (később évről évre meg is nyerte az ehhez kapcsolódó pályázatokat), de szerepelt már fotója az ARC plakátkiállításon is, és még hosszan lehetne sorolni.

Eddig hét önálló kiállítása volt. Általában projekteken dolgozik, egy-egy sorozathoz kutat, olvas, rengeteget töpreng és gondolkozik. Ez a stádium, a tervezés időszaka, amit a legjobban szeret. Mostanában egyre többet foglalkozik a szöveggel kísért fotográfiával, szerinte az igazi katarzis lehetősége a leírt és kimondott szavakban rejlik. Ez visszaköszön a kiállítási anyagaiban is.

Például a Quo vadis? – Temetők című kiállításán (akárhol jár, mindig elmegy a temetőbe fotózni) a képeket idézetek, teológiai szövegrészletek kísérték, ahogy egy másik, Emlékeim – Fotográfiák című kiállításán is kerültek versek a képekhez. 

De volt olyan kiállítása is, a Spontán és megrendezett, amelynek egy részét a lányai fellépőjelmeze ihlette. Amikor meglátta ezeket a ruhákat a színpadon, elhatározta, hogy kipróbálja magát a megrendezett fotó műfajában is. Elkérte a jelmezeket a tánciskolától, és azokban fotózta le a lányait (a gyerekei gyakran a múzsái, bár nem mindig könnyű őket rávenni, hogy modellt álljanak) különböző, rideg, ipari helyszíneken: elhagyott gyárépületben, szennyvíztisztító telepen.

„Tudtam, hogy ez az anyag, az üde, makulátlan kislányok és a lepusztult helyek kontrasztja önmagában kevés és semmitmondó. Ezért archív családfotókat tanulmányozva, illetve a vizuális antropológiába beleásva magam egy olyan kiállítást találtam ki, ahol a saját beállított fotóimat összehasonlítottam ismerősöktől elkért, fiókokból, cipősdobozokból előkerülő ilyen-olyan, de a tulajdonos számára mégis fontos gyerekfotókkal.

A kiállítás végkicsengése az volt, hogy egy szívvel-lélekkel elkészített családi kép sokkal többet mondhat, még akkor is, ha el van rontva, tele van hibákkal (életlen, rossz képkivágás, bevakuzás), mint az én tökéletesen megkomponált, megrendezett képeim.”

Amíg a gyerekek suliban vannak, ő addig fotózni megy vagy a könyvtárba, éjszaka pedig jöhet az utómunka. Számára az a feltöltődés, ha a szenvedélyével foglalkozhat, és egyedül lehet. Ilyenkor szabadnak érzi magát. És aztán sokkal könnyebb a kötelező, monoton teendőket is elvégezni. Éppen ezért az utóbbi években már hagyománnyá vált, hogy „anya lelép néhány napra”. Ilyenkor alapos kutatómunkát követően teljesen egyedül elutazik egy európai városba tanulmányútra, reggeltől késő éjszakáig a várost járja, és fényképez.

„A negyedik napon általában azon kapom magam, hogy magamban beszélek. Otthon tulajdonképpen mindig beszélnem kell.”

Mára eljutott odáig, hogy számára a fényképészet nemcsak szenvedély, hanem ez a hivatása. Vannak alkalmazott munkái is, eseményeket, esküvőket, épületeket fotóz. De elsősorban alkotói fotográfusnak tartja magát. És még mindig a természetes és épített környezet a nagy szerelem. Ebben hű maradt az eredeti szakmájához. „A látásmód, amit az építészkaron, és arra készülve magamévá tettem (sokat rajzoltam, utaztam, művészettörténetet tanultam stb.), tulajdonképpen beolvadt a fényképészetembe. Mindkét területen a valóság megismerése és leképzése a cél, illetve az állandó kontextuskeresés.”

Arra, hogy számára mi a cél, több válasz létezik. Szeretne mesterképzésre menni majd a MOME-ra, bár azt nem tudja, hogy mikor, mert így is mindig vannak elmaradásai. Továbbra is kiállításokban és projektekben gondolkodik. Mint mondja, ha így marad az élete, ő már boldog embernek vallhatja magát. Szívesen lenne az ország építészeti fotósa, de szerinte ez a hely már foglalt, ami nem is feltétlenül baj. Az épületfotónál ugyanis nagyon fontos az objektivitás, ő viszont szereti a saját gondolatait belevinni egy-egy képébe.

De azért van egy másfajta válasz is arra a kérdésre, hogy mi a célja a művészetével.

„Ha valaki végignézi egy sorozatomat, és ennek köszönhetően akár csak egy rövid pillanatra ki tud lépni a saját monoton hétköznapjaiból, és egy kis friss levegőhöz jut, esetleg ez az élmény hatással lesz a következő gondolatára vagy cselekvésére, akkor talán hozzájárultam, hogy meglásson valamit a világ szépségéből vagy hogy közelebb kerüljön az élete értelméhez. Azt gondolom, az ember nem zsigeri, hanem elsősorban szellemi lény, a művészek feladata pedig, hogy ezt az érzést erősítsék. Különben csak saját magunk körül forgunk, és semmi értelme az egésznek.”

És hogy milyen szempontból szükségszerű még, hogy így alakult végül az élete? Szerinte a gyerekeinek köszönhető, hogy ennyi inger éri, hogy ennyi mindent lát a világból, hogy folyton jön-megy, furcsa helyekre jut el, érdekes embereket ismer meg, ezt pedig felhasználja a fotózás során.

„Ha építész lennék, akkor állandóan egy asztal mellett ülnék. Így viszont a gyerekek miatt folyton mozgásban vagyok. Ha van gondviselés, akkor azt hiszem, az ég így ad vissza valamit azért, amit anno értük föladtam.”

Iliás-Nagy Katalin 

Képek forrása: Walton Eszter, www.waltoneszter.hu

Kiemelt kép: 2020. nyár végi fotó a második fiú esküvőjéről – Fotó: Fejér János