Szombaton voltak a középiskolai felvételik. A nagyobbik fiunk is felvételizett, mivel úgy gondoltuk, talán kevésbé stresszes, ha hatodikban felvételizik, nem érzi majd annyira nagynak a tétet. 

Hat nappal korábban találkoztam egy barátommal, akivel egy faluban nőttünk fel, és ha nem voltunk is osztálytársak, egy közösséghez tartoztunk, jól ismertük egymás tanárait. Meghívott, hogy menjek át hozzá szaunázni. Tehetős ügyvéd lett, nemcsak nagy szalon van a házában, de szauna, fürdő is. „D.-nének – mondta – elég gyakran eljárt a keze, emlékszem, hogy mekkorát csapott rám a pálcával.” Nevetve mesélte, hogy az egyik tanárnő, ha dühös volt, úgy vezette le a feszültséget, hogy három diáknak körmöst adott. 

Bennünket is tanított ez a rajztanárnő, és mindig ki kellett sorsolnunk, ki megy ki a körmösért, ki tartja elé a kezét. Elég rosszul éreztem magam, amikor én voltam a soros, ott álltam, és nem értettem, miért kell engem megbüntetni. Olyan dühös lettem rá, hogy morogtam, erre még egyszer lecsapott a kezemre, a többiek meg nevettek, amiért sírok. „Kemény volt” – mondta a barátom. Az ő egyik osztálytársának még be is törte a fejét a rajztanárnő – a kulcscsomójával vágott rá.

Én is láttam, amikor a síró fiú arcán vékony csíkban csorgott le a vér. „Töröld meg!” – mondta a tanárnő, és odadobott a srácnak egy kendőt. Akkoriban még papír zsebkendőt sem használtunk, csak vászon zsebkendőt. Szegény fiú vissza akarta adni, de a tanárnő csak megvetően ránézett, és elfordult. 

Emlékeztem arra is, hogy ez a fiú mennyire szorongott, nehezen vette az akadályokat később is. Hiába volt jó képességű, gyakran eltévedt az élet útvesztőjében, nem találta a helyét. Nem okoltam ezért a tanárnőt, de felvetettem a barátomnak, hogy köze lehetett ahhoz, hogy sohasem találta az örömét semmiben – volt autószerelő, sofőr, kőműves, de még MLM-ügynök is, és négyszer nősült. „Gyenge volt” – mondta a barátom, aki mindig is szerette keménynek hinni magát. „Érzékeny” – válaszoltam.

„Nem lehet mindentől megóvni a gyerekeket – mondta –, és nem is kell. Meg kell tanulniuk, hogy az élet nem egy folyamatos wellnesshétvége. Nekünk sem lett semmi bajunk.” 

„Ebben nem vagyok biztos” – mondtam. És bár nevettünk, éreztem, nagyon kíváncsi rá, hogy pontosan mire gondolok, ő vajon mennyiben nem teljesen normális, de nem kérdezett rá. 

Meséltem neki arról, hogy most megy a fiam középiskolába, a hétvégén felvételezik, és örülök, hogy már nem vernek, nem ütnek meg gyerekeket a suliban, de azért ez így is elég kemény időszak nekik. 

Kicsit úgy élem meg, mintha mi, a szülők, akik a felvételire készítjük elő a gyerekeinket, bántalmaznánk őket. 

Minden erejével azon van az ember, hogy jó szülő legyen, de a felvételi időszakban egyszerűen nem tud az lenni. Minden erőfeszítése arra, hogy rendes, megértő és támogató legyen, már-már értelmetlennek tűnik. Mert a felvételi kemény stressz. 

„Ugyan már, Laci – mondta a barátom –, nem lehet ezt összehasonlítani azzal, amikor D.-né közeledett a pálcával. Ezekben a helyzetekben tanulják meg a gyerekek, hogy nem kapnak mindent készen, küzdeniük kell.”

„De hát nem érti! Hatodikos, még nem mondhatom neki, hogy az életedről van szó, fiam, fogd fel, hogy a további sorsodat befolyásolja, hogy felvesznek-e, vagy sem!” 

„Miért nem?” – kérdezte. 

„Mert nem tehetek rá ekkora súlyt. Mert ha elmondtuk is ezerszer, hogy nem számít, felveszik-e, nem számít, milyen eredményt ér el, nem kell szorongania, akkor is érzi, hogy egy durva és stresszes szituációba kényszerítettük bele. És érezni fogja azt is, hogy kamuzunk, csak meg akarjuk nyugtatni, mert igenis számít – szeretnénk, hogy egy képességeinek megfelelő suliba kerüljön, szeretnénk, hogy olyan iskolába járjon, ahol kimagasló színvonalú az oktatás, ahonnan tovább tud majd lépni. Főleg, hogy már vannak álmai, és azok megvalósításához bizony nem mindegy, hol fog hozzá. Azért is érdemes jobb középiskolába járni, mert ott a tanárok úgy adják át a leckét, hogy otthon kevesebbet kelljen tanulni, foglalkozhat azzal, ami érdekli – így támogatják a hobbiját.”

Nem szeretem azt a kifejezést, hogy versenyistálló, mert a magasabb színvonalú iskola nem feltétlenül jelent magasabb óraszámot vagy szigorúbb számonkérést. Egy eredményes középiskola általában attól eredményes, hogy felismeri, melyik diákot miben kell támogatnia. 

Ugyanakkor azt a legnehezebb megítélni, melyik iskola ilyen, és melyik az, amelyik viszont úgy ér el eredményt, hogy nyomasztóan sok tananyagot kér számon, és halmazati büntetésként még elvégezhetetlen mennyiségű házi feladattal is terheli a gyerekeket. 

Én egy versenyistállónak mondott suliba jártam, amivel (úgy tudom) jelenleg az a hiba, hogy a sikereseket, a tehetségeseket nagyon támogatja, de a többiek nemcsak lemaradnak, hanem szinte nem létezőként tengődnek a pálya szélén. A lemaradottak közt pedig elég jelentős a rendszeresen alkoholt vagy füvet fogyasztók száma. 

A gyerek igenis tudja, hogy mi legalább annyira idegesek vagyunk a felvételitől, mint ő.

És azt is, hogy a középiskolai felvételi nem olyan, mint a bridzs, ahol nem az számít, hogy szerencséd van-e, mert egy rosszabb leosztásból is ki lehet hozni egy jó bemondást, hanem olyan, mint a snapszer: lényeges, túlságosan lényeges benne a szerencsefaktor. 

 

Lehet, hogy nem jut eszébe, hogy az „evéshez használt testrészem” meg a „matematikai egység” mi is egy szóval (szám), és ezen annyit agyal, hogy már nem jut elég ideje a többi feladatra. Lehet, hogy a szövegértési feladat szövegét csak átfutja, és téveszt, lehet, hogy a matematika-feladat megoldása csak akkor ugrik be neki, amikor már beadta a feladatlapot. 

De már a feladatlapok kiszámíthatatlansága miatt is lehet stresszes, és egy hatodikos még nincs felkészülve ekkora nyomásra, hiszen még szóban sem nagyon felelt. 

De nem csak a vizsga – mondtam a barátomnak –, ami miatt szorongania kell: van itt még valami, ami szerintem annál is rosszabb, hogy be kellett mennie egy idegen iskolába vizsgázni, hogy heteken át magántanárok nyúzták, vagy hogy minden héten órákat töltött a matek-előkészítőn. Eddig még nem látta a tanárait esendőnek, még bízott bennünk. Az egyik tárgyból azonban nem tudott témazárót írni, mert beteg volt. Amikor először ment suliba, a tanár elé állt, és kérte, hogy hadd írjon pótdolgozatot. Szerette volna felmondani a leckét. A tanár azt mondta, hogy sajnálja, nem volt ott a vizsgán, ezért már beírt neki egy egyest. Majd amikor a következő dolgozata négyes lett, és jelentkezett, hogy javítani szeretne, a tanár hosszasan prédikált arról, miért nem támogatja, hogy már hatodikban felvételizzenek a diákok: mert nem szeretne diákot elveszteni, nem érti, miért kellene valakinek elhagynia az osztályt. Annak, aki felvételizik – mondta –, nem lehet javítania, év közben kellett volna tanulni. 

Az egyest amúgy később kihúzta. De csak két héttel később. Ne higgyük azt, hogy a fiunk jó tanuló.

Mindaddig azt gondoltuk, csak legenda, hogy egyes tanárok keresztbe tesznek a hatodikban felvételizőknek. Olyasmi, amivel a szülők egymást ijesztgetik. Nagyon sokan felülnek mindenféle híresztelésnek, mert ezt az amúgy is nyomasztó időszakot, ki tudja, miért, szeretik a szülők még nyomasztóbbá tenni. Talán olyan ez, mint az extrém sportban egy nehezített pálya: akkor érzed, hogy élsz, ha tényleg nagy kihívásnak tekinted az előtted álló feladatot, márpedig, akinek gyereke van, az úgy éli meg olykor a szülőséget, mint egy kihívássorozatot. Az egyik legkeményebb próbatétel a felvételi. Minden szülő érzi, hogy nemcsak a gyerek vizsgázik, hanem ő is. Mintha tartania kellene attól, mit mond majd, ha nem sikerült annyira jól.

Mindenesetre a tanárnő dölyfös kijelentését, miszerint „év közben kellett volna igyekezni”, én majdnem olyan rosszul éltem meg, mint magát a felvételit.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„Nem könnyű a mai iskolásoknak sem – mondtam a barátomnak

– Nem tudom, hogy ez nem olyan-e, mint amikor sorba kellett állnom a körmösért. A legrosszabb az volt benne, hogy igazságtalannak éreztem. Egyszerűen nem értettem, miért van erre szüksége a tanárnőnek. Ha meghúzták a pajeszom, mert miattam bukott fel valaki az udvaron, az rendben volt (az sem volt rendben, de azt el tudtam fogadni), de ezt az igazságtalanságot nem tudom lenyelni.” 

Nem konkrétan a felvételi olyan, mint egy igazságtalan büntetés, hanem mindaz, ami vele jár. 

Hetvenötezer gyerek ment el január 23-án felvételizni, ebből olyan 74 990 biztosan izgult. A tíz szerencsésnek talán kötélből vannak az idegei.

Szerintem hiba a felvételivel járó stressznek kitenni a gyerekeket, ha azt érzik, hogy ha nem sikerült jól, akkor ők semmire sem jók. Nem oké tizenkét vagy tizennégy éves embereket ilyen helyzetbe hozni. 

„És éppen azért kell elkerülni a D.-néket – azokat, akik másoknak a világba vetett bizalmát rendítik meg –, mert az élet nem wellnesshétvége – mondtam a barátomnak. – Éppen azért kell mindig erősen támogatni a gyerekünket, azért kell óvni, mert tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy az élet nem csak szauna és gőzkabin meg hidromasszázs. Akkor tudja majd a gyerek szerintem kompenzálni mindazt, ami az életben szar, és akkor tudja helyén kezelni, akkor nem roppan bele, és akkor tud mást is megóvni, ha nem rendül meg a világba vetett bizalma. Ha azt tanulja meg, hogy semmi sem helyrehozhatatlan.”

Ezzel kiléptem a szaunából, hogy jeges, hideg vízzel leöntsem magam.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Wavebreakmedia