Hol tanuljon tovább a gyerekem: alapítványi vagy erős állami gimnáziumban?

–

Eleinte igyekeztem lazán felfogni a dolgot: Márknak nem fog ártani egy valódi kihívás, mert olyan suliba jár, ahol szándékosan nem helyeznek rá nyomást, nincs teljesítménykényszer, egyszerűen csak bátorítják arra, hogy kipróbálja magát abban, ami érdekli. Mintha nem Magyarországon töltené a gyerekkorát, nincs magolás, házi feladat is alig, a tanárait tegezheti, bármikor fordulhat hozzájuk a kérdéseivel és problémáival, a tanulnivaló egy részét pedig digitális kütyükön kapja (nem csak a pandémia óta), ami sokkal jobban inspirálja őt, mintha egy könyv fölött kellene görnyedni.

Megmondom őszintén, szülőként is aranyélet volt ebbe az iskolai közegbe csöppenni. Itt minden tanárral egy nyelvet beszélünk, és nemcsak a gondolkodásunk, a világszemléletünk hasonlít, de azt is jó látni, hogy őket – ellentétben az állami oktatásban dolgozó kollégáikkal – nem nyomasztják a körülmények, nem frusztráló a helyzetük (van autonómiájuk, magukra és a diákjaikra formálhatják a tantervet), miközben természetesen szolidárisak a tüntetésekre és sztrájkokra kényszerülő tanártársaikkal. Gyakran futok össze velük színházban, moziban, különféle kulturális rendezvényeken, és ilyenkor mindig boldogsággal tölt el, hogy a gyerekem mellettük, általuk fejlődik.

A férjemnek igazából az kezdte el szúrni a szemét, hogy a 14 éves gyerekünk még mindig nem tanul délutánonként, hanem – ha nincs edzésen – csak a képernyőt bűvöli. Mi azt reméltük, hetedik-nyolcadikra már több lesz a követelmény, de úgy látszik, Márk még mindig játszva teljesíti. Ha rákérdezek, nincs-e házi feladat, foghegyről odaveti, hogy majd szünetben megírja, tanulnia meg nem kell, mert elég, ha órán odafigyel.

És tényleg, a jegyei alapján bőven elég ennyi erőfeszítést tennie, így is kitűnő a bizonyítványa.

Sokat beszélgettünk arról, kell-e Márkot jobban terhelni, én pedig ezekben a vitákban azt az álláspontot képviseltem, hogy kamasz, tehát normális, ha nem erőlteti meg magát a szükségesnél jobban, egyszerűen békén kell hagyni. Majd megtudja, mi a munka, mit jelent küzdeni – ha lesz olyan cél előtte, amiért érdemes, amit ő maga akar elérni. Egyelőre fogalma sincs, merre szeretne később orientálódni. Gondolom, ez olyan fiúdolog, mert én ebben a korban már nagyban éltem az önálló életem, de a férjem meg éppen ezt érti meg, ő is későn (már húsz felett) kezdte kapiskálni, mivel akar foglalkozni.

Végül aztán beleegyeztem abba, hogy kipróbáljuk a felvételit (annak ellenére, hogy maradhatunk ebben az iskolában), mert legalább visszajelzést kapunk arról, Márk eddigi teljesítménye mire elég az országos mezőnyben. Ő is elfogadta, hogy erre fél évig készülnie kell.

Beírattuk egy jó nevű gimnázium előkészítőjére, és ezen felül is hétvégénként kitöltettünk vele egy-egy felvételi feladatsort (egyet matekból, egyet magyarból). A férjem összevont szemöldökkel javítgatta ezeket vasárnap esténként, és minden héten számot vetett azzal, Márk hol tart, fejlődik-e. Én csak ímmel-ámmal segítettem be neki, és igazából nem érintett meg, ha egyszer-egyszer gyengébben sikerült. Olyan igazán jó pontszámot sosem ért el a mi házi tesztjeinken, de ijesztő inkompetenciát sem tapasztaltunk. Inkább apróságokon veszített pontokat –

látszott, hogy valójában a koncentrációját lenne érdemes fejleszteni, nem annyira a tudásszintjét.

Aztán eljött az írásbeli napja, és kiderült, hogy Márknak nem is kevés osztálytársa próbálja meg vele együtt, részben ugyanazzal a hozzáállással, mint mi (csak kísérletképpen), részben viszont komoly szándékkal. Ekkor tudtuk meg, hogy egyesek olyan elszántan készültek rá, hogy egy héttel a teszt előtt ki is vették a gyereküket a suliból, hogy csak erre fókuszáljon.

Márk látszólag nem izgult – nem is volt, miért –, de amikor kijöttek az osztálytársaival az épületből, izgatottan dugták össze a fejüket és futották át, ki mit tudott megoldani, hány pontot szerezhetett. A férjem büszkén pillantott rám, hogy lám, azért a gyereket is érdekli, van benne ambíció.

Pár hétre rá megkaptuk a pontokat, és kiderült, hogy Márk egész jól teljesített: 85 pontot szerzett a 100-ból, ami a legerősebb gimnáziumokra valószínűleg nem elég, de semmiképp nem rossz eredmény. Büszke voltam rá. Még nem fogtam fel, hogy a férjem ettől csak még jobban fellelkesedik. Sajnos Márk sem, ő egyenesen azt hitte, eddig tartott az egész, sikerült bebizonyítania az apjának, hogy nem egy kutyaütő, most már hagyjuk békén. 

Hát, minden történt ezután, csak „békében” nem maradtunk, jött a szóbeli kérdése.

Hová jelentkezzünk így, 85 ponttal, hová lenne esély ezzel bekerülni? Nagy nehezen összeállítottunk egy listát, és hogy ne terheljük agyon a gyereket, csak három helyet írtunk be: két erős gimnáziumot, és egy közepeset (tanulmányi színvonal szerint), ahová viszont mindenki szeret járni, erről csak pozitív véleményeket hallottunk. Bár persze minket egyik sem érintett mélyen, én például továbbra is abban a sztoriban éltem, hogy ha már elkezdtük, csináljuk végig rendesen, hogy a végén megnyugodva maradhassunk az eredeti helyen.

Igazából a szóbeliken csapott arcon, milyen szerencsés helyzetben vagyunk, mekkora kiváltság, hogy „próba szerencse” alapon jelentkeztünk, és nem jelent élet-halál kérdést, hogy mi lesz a kimenetele. Összeszorult a szívem a sok reszkető, toporgó kiskamasz láttán, akik a körmüket lerágva, sápadtan, rájuk erőltetett ünneplőben álltak egyik lábukról a másikra, mielőtt behívták őket. A szülők jelenléte is csak még nagyobb súlyt adott a pillanatnak, nekem inkább nyomasztó tehernek látszott, hogy ott vannak. Szinte szégyelltem, hogy én csak azért jöttem, hogy Márkot ne hagyjam egyedül, de vittem a laptopom, és szépen leültem dolgozni, míg vártunk a sorunkra, ahogy Márk is a világ legnagyobb nyugalmával merült a telefonjába.

Végül mind a három iskolában úgy jött ki a teremből, hogy „jól sikerült”, nem volt nehéz. Ennél sokkal többet nem tudtam kihúzni belőle, de látszott, hogy tényleg nem rázta meg a helyzet, pedig volt olyan gyerek, aki közvetlenül előtte azzal a szöveggel távozott, hogy „na, ez tutira nem”, az anyja meg sietett utána, hogy megvigasztalja.

Én most éreztem át igazán az iskolánk összes áldását: hogy önbizalmat adtak a gyereknek, és olyan megnyugtató hátországot teremtettek, ahonnan könnyedén kirándulhat ide-oda.

Ezért volt Márk olyan magabiztos, ezért nem veszítette el magát egy olyan éles helyzetben, ahol mások összeroskadnak a megfelelési kényszertől – teljesen érthető módon, hiszen számukra hatalmas a tét: a lehető legjobb helyen folytatni a tanulmányaikat.

A mi sulink nem szerepel a legjobb magyarországi középiskolák százas listáján. Nem tudom, miért nem, kik állítják össze ezt a rangsort és mi alapján (hiszen elvileg nálunk is nagyon magas a jó eredménnyel érettségizők és rangos egyetemeken tovább tanulók aránya), mindenesetre nem az erős tanulmányi színvonaláról híres, sokkal inkább a közösségéről, a soft skillek fejlesztéséről, és arról, hogy a gyerekek itt olyan önbecsülést szereznek, amivel az élet minden területén könnyedén mozoghatnak. 

Elmondok egy példát, mivel érik ezt el – mert nem azzal, hogy agyba-főbe dicsérik őket, hanem azzal, hogy általános iskola első osztályától kezdve nekik is értékelniük kell a saját teljesítményüket, és a tanáraik munkáját is, nem csak fordítva. Az év végi „bizonyítvány” tehát két részből áll: ahogyan az iskola látja őket (egy szöveges értékelésben), és ahogyan ők látják saját magukat és az iskolát. A magabiztosságuk tehát azon alapszik, hogy számít a véleményük, hogy meg kell tanulniuk magukat reálisan látni, a saját fejlődésüket figyelemmel követni, és a kritikát – mindkét részről – megfontolni. 

Az én gyerekem ezzel az előnnyel indult a szóbeli felvételiken, amivel csak ott szembesültünk. Vitte magával például a könyvtárjegyét is, hogy ha esetleg a tanulmányokon túl a személyére terelődne a szó, akkor a kedvenc olvasmányélményeiről beszélhessen – ezt majdnem minden esetben meg is tette. És ha nem tudott valamit, egyszerűen vállalta, és kis segítséggel már ment is tovább, nem omlott össze.

Igen, számára nem volt akkora tétje a helyzetnek, mint mások számára. Volt egy erős hátországa, ami felvértezte a helyzetre, és amit egyáltalán nem is akart elhagyni. De éppen ebből a lazaságból és persze az ő okosan és gondosan fejlesztett képességeiből kifolyólag (amiért szintén a jelenlegi iskolánkat illeti hála) a szóbelije is kimagaslóan jól sikerült,

volt, ahol maximális pontszámot kapott.

A férjem ekkor már aludni sem tudott az izgatottságtól. Úgy érezte, ha Márk tényleg a legjobbak között van, akkor a legjobb iskolában is kellene tovább tanulnia. Csakhogy Magyarországon a „legjobb gimnázium” homlokegyenest másfajta oktatási szemléletet is jelent, mint amit eddig megszokott, ami valószínűleg sokként érné. Ő úgy tud játszva jól teljesíteni, hogy még életében nem töltött órákat a tankönyv felett. De egy ilyen iskolában ezt nem engedhetné meg magának, sőt valószínűleg minden délután három-négy órát kellene tanulással töltenie – persze az iskolaidőn túl –, az ismerősök beszámolói szerint.

Ilyenkor szoktunk a férjemmel elkezdeni azon vitázni, mi értelme van még egyáltalán a tanulásnak – a hagyományos értelemben, tehát amikor információval tömjük a fejünket. Érdemes még ezt erőltetni a mesterséges intelligencia és a ChatGPT világában? Fontos, hogy a gyerekünk jól le legyen terhelve, ezáltal tanuljon fegyelmet, munkamorált, és tanuljon meg tanulni, vagy maradjon szabad és felszabadult, ameddig csak lehet? Mivel teszünk jót? Ha 18 éves koráig burokban tartjuk, vagy ha most, 14 évesen elkezdjük megismertetni a magyar és az általános valósággal?

Márk persze maradni akar, továbbra is. Úgy érzi, teljesítette a feladatát, most már tényleg hagyjuk békén. Az elmúlt héten minden estét azzal töltöttünk, hogy próbáltuk együtt értékelni a helyzetet, és közös álláspontra helyezkedni. Nem volt könnyű. Én közben ébredtem rá, hogy a fiam esetleg csak fél az ismeretlentől, ezért sem akar változtatni. Már 8 éve él egy biztonságos, kipárnázott közegben, persze hogy nem szívesen kockáztatja valamiért, amiről csak annyit tud biztosan: többet fog tőle követelni.

De mikor teszek vele jót felelős szülőként? Ha meghagyom a komfortzónájában, ameddig csak lehet (esetünkben érettségiig), vagy ha most, hogy 8 évig érzelmi biztonságban tanulhatott, finoman elkezdem a kihívások és az esetleges nehézségek felé terelni?

Hiszen egyszer úgyis szembesülnie kell majd velük! Jobb, ha ez csak 18 éves kora után történik meg (esetlegesen egy külföldi egyetemen, tőlünk távol), vagy ha már 14 évesen elkezd hozzászokni (amíg mi is ott vagyunk neki)?

Most, hogy ezt leírtam – és tulajdonképpen ezért csináltam az egészet, hogy lássam kívülről, élesebben –, én is arra hajlok, hogy nem azzal teszek jót a gyerekemnek, ha minél tovább altatom benne azokat a képességeket, amik az élet nehézségeinek leküzdéséhez kellenek. Kezdem elfogadni, hogy a hosszú, boldog és szinte gondtalan iskolás évek után óhatatlanul ki kell lépni a viszontagságosabb, kockázatosabb valóságba. Abba, ahol az egész oktatási rendszerünk bármelyik percben összeomolhat, és amíg nem, addig is folyamatos krízishelyzetben működik. Sosem gondoltam volna, hogy erre az álláspontra fogok jutni. Ki az a hülye, aki a jelenlegi oktatási helyzetben feladja az értékes, csupa pozitívummal leírható alapítványi helyét, hogy beszálljon az elkeseredett küzdelembe? Hát hülye vagyok én? Vagy nem? Ki tudja a választ?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Maskot

WMN szerkesztőség