Kicsit úgy vagyok a felnövéssel, mint a matekkal. Eleget láttam belőle ahhoz, hogy végig tudjak csinálni egy példát és eljussak egy többnyire vállalható eredményig, de a mechanizmust, ami mögötte húzódik, sosem értettem meg igazán.

A fiatalságot, na azt értem. Jó vagyok abban, hogy mindenhol én legyek a legkisebb. Túlságosan jó, annyira, hogy el se tudom képzelni, hogy másban is az legyek.

Nincsen apám, se anyám. Se istenem, se hazám.

Mostantól magamat kormányzom. Persze eddig is ezt tettem, de eddig mindenki tekintettel volt arra, hogy nem értek a hajókhoz. Néha rosszul raktam ki a horgonyt. A vesszőket nem raktam ki egyáltalán. Nem húztam elég magasra a vitorlát. Az időt viszont a végtelenségig tudtam húzni. És mindegyikért megbocsátottak nekem, mert tudták, hogy senki sem tanította meg, hogyan legyek felnőttek kollégája, vagy hogyan írjak megkapó beharangozókat, én csak csorogtam le a vízen velük együtt, ők meg elnézték nekem.

Elnézték, hogy hibázom, mert kicsi voltam, helyes és nagyszájú. Már csak az utolsó vagyok. 

Se bölcsőm, se szemfedőm. Se csókom, se szeretőm.

Értsétek meg, hogy nehéz elvonatkoztatnom magamat a jelzőimtől. Fiatal, kislány, koraérett, csodagyerek. Sokszor eszembe jut, hogy mi van, ha nem az bennem a pláne, hogy verseket írok és hogy jobban otthon érzem magam a színpadon, mint a saját ágyamban, hanem a hangzatos háttértörténetem és az éveim száma. Ha nem emlékeztetnének erre, akkor is tudnám, akkor is inkább szerencsésnek tartanám magam, mint tehetségesnek. De látom a „mindössze” szót a korom és a nevem előtt vagy a kommenteket, amik arra várnak, hogy felnőjek és végre irreleváns legyek, és azonnal megértem, hogy ez az én kunsztom. Többször vagyok legkisebb, mint legjobb. 

Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset.

Tudom, hogy nem úgy nézek ki, de tényleg annyira aggódom, csak a Hell zero csúszik rendesen, meg mások cigarettafüstje. Fogalmam sincs, ki a fene leszek, ha nem „a kamaszkorú szerző”. Kivé tudom átformálni magamat, merre haladok éppen?

Ha én kiöregszem, ki lesz az új legfiatalabb? Annyival jobb lesz-e nálam, hogy a régi munkámat is feleslegesnek érzem majd tőle, vagy csak a mostanit?

És azzal, amit hátrahagyok, mi legyen? Elfelejtik, vagy megtartják tőlem függetlenül? Azok, akik eddig ismertek meg, kettőt őriznek majd belőlem? Gondolnom kell az olyanokra is, akik már sosem fognak találkozni a felnőtténemmel. Gondolnom kell anyámra. Szabad-e úgy köszöntenem az új énemet, az elsőt a sok elkövetkező sorában, hogy ő nincs ott mellettem? Szerintem nem lenne szabad. Kéne, hogy legyen erre valami szabály.

Ha sikerül is, ha rájövök is, ki ez az új ember, akkor sem tudom, mit kezdjek vele. Ő vajon fog kelleni másoknak? Akarják-e majd hallani a hangját úgy, ahogy az enyémet?

Hogyha nem kell senkinek, hát az ördög veszi meg.

Ha nem érdeklek senkit, akkor nem is érzem magam igazi embernek. Akkor kapok levegőt, ha másokban gondolatokat ébresztek, ha nekik adhatok egy szeletet magamból, ha egyszerre élhetek mindenki agyában.

Fontos akarok lenni nekik, az életük része akarok lenni, meg akarom fertőzni őket magammal, mert akkor soha nem lennék igazán egyedül.

Akkor mindenkinek a legjobb barátja lennék. Talán nem is a fiatalságomtól függök, hanem a szeretettől és figyelemtől, amit azért kapok, mert fiatal vagyok.

Lehet, inkább ezt kéne elengednem. Ha nem vágynék ennyire arra, hogy szeressenek, ha nem csak másokon keresztül tudnám megélni magamat, akkor mindegy lenne, hogy milyen felnőtt leszek. És akkor elmehetnék megkeresni azt az embert, akinek lennem kell és megtanulhatnék úgy harcolni érte, ahogy a fiatalságomért akarok.

Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök.

Képes vagyok lecsapni és összepréselni az összes exénemet és beletömni őket egy új huzatba. Nem levedlem őket, mint a kígyó, inkább ledarálom csontostul, mint a McDonald’s a csirkéket, és belecsomagolom őket a készülő végtermékbe, remélve, hogy a végére úgy beleolvadnak, hogy már észre se veszem őket. 

 

Kezdek rájönni, hogy sok dolog, amit a fiatalságom hozadékának véltem, valójában a sajátom. Nem azért vagyok hangos, érzelmes és idealista, mert ilyenek a tizenévesek, hanem mert egy hangos, érzelmes és idealista ember vagyok, aki eddig történetesen tizenéves volt. Csak azt veheti el tőlem a felnőttkor, ami igazán nem volt az enyém. A többit megtartom, még szükségem van rájuk. 

Elfognak és felkötnek. Áldott földdel elfödnek.

Egyszer mindennek vége lesz. Nem lehetek örökké kamasz. Nem lehetek örökké huszonéves. Nem leszek örökké anyu. Öreg meg ki tudja, leszek-e egyáltalán.

Minden kor túl időszakos ahhoz, hogy érdemes legyen azonosulni vele.

Belecsúszunk, és mire megszokjuk, már jön is a következő. Egy ponton egyáltalán nem jön majd semmi. Azután csak a megtalált leckék maradnak, amiket másoknak hagyunk. Hogy mostantól ők gondolkozzanak azon, hogyan is csináltuk.

S halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen.

Arra gondolok, hogy egyszer, ha már voltam király felnőtt és komoly író (bár ebben nem reménykedem), valaki majd úgy stresszeli szét magát rajtam, mint én József Attilán. Valaki más apukája fog neki mesélni egy íróról, akinek a legnagyobb múzsája nem egy szerelme volt, hanem egy szülője, aki tizenévesen akart felnőttekkel játszani és aki egész fiatalságában azon gondolkodott, hogy hogyan dobhatná el magától. Aki ennek ellenére is rettegett, hogy csak a félárvasága, a csodagyereksége az, amit az emberek szeretnek benne, és aki nem tudta, kicsoda, ha nem mások szemében nézte magát. És aki megrémiszti őt, mert látja benne a saját végzetét a teherkocsi kerekei alatt. Úgy, ahogy én is sokszor csak egy állomásnak látom a húszat a harminckettőhöz, a ponthoz, ahonnan már nem megy a felnövés. A pontig, ahol végleg kinövöm önmagam. 

De aztán mindig rájövök, hogy nem vagyok József Attila. Se Sylvia Plath, se Elliot Smith, se Ofélia. 

Nemcsak a tehetségemben nem akarom hozzájuk hasonlítani magam, de nem akarom a magaménak vindikálni az ő sorsukat, az ő befejezetlen felnövéstörténetüket. Én Nyáry Luca vagyok, esetlen, kezdetleges és túlontúl érzelmes, egy teljesen másik ember, egy teljesen másik sorssal, amit csak én választhatok ki magamnak. Nem köthetem örökké tragédiákhoz és számokhoz az identitásomat, mert több vagyok ennél, ahogy ők is többek voltak a fiatalságuknál. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mindenkinek fáj elengedni azt a kort, amiről azt hiszi, a fénykora. Sosem leszek már csodagyerek, és nem fognak csak azért megtapsolni, mert én vagyok a legkisebb a sorban. Még nem tudom, miért fognak tapsolni nekem, vagy hogy fognak-e egyáltalán. De majd abból is összeszedek valamit, amit utána félek elengedni, és ez így megy majd az idők végezetéig. Mást és többet kell majd mutatnom, ami nem lesz könnyű. De ha az identitásom túlélt egy ilyen kamaszkort, csak képzeljétek el, mit fogok kihozni a felnőttlétből. 

Húsz esztendőm hatalom, húsz esztendőm eladom.

Úgy, ahogy szoktam: magammal együtt.

Nyáry Luca

A képek a szerző tulajdonában vannak