Negyvenhét éve nincs köztünk, de mindig velünk marad – Domján Editre emlékezünk

–

Szakérettségivel a főiskolára

Paraszti származású anya és gyári munkás apa gyermekeként látta meg a napvilágot 1932. december 25-én, Budapesten. A tehetsége már iskolásként megmutatkozott – több tanára szerint is színpadra termett –, ám a szülők nemigen hittek abban, hogy a lányuk egyszer majd ilyen kiváltságos pályára léphet. A sors azonban másképp akarta: a kislány rendszeres fellépője lett az úttörő-, később a pártrendezvényeknek, és mind inkább megerősödött benne a vágy, hogy egyszer majd mégis színésznő legyen.

1949-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola iskolai végzettségre való tekintet nélkül buzdította felvételire a munkás- és parasztfiatalokat.

Domján Edit szerencsét próbált, és sikerrel vette az akadályt, ám mielőtt megkezdte volna felsőfokú tanulmányait, el kellett végeznie egy egyéves szakérettségi tanfolyamot. Nem volt ez ritkaság akkoriban – szakérettségis volt többek között osztálytársa, Avar István is, aki előtte bányában dolgozott.

Esküvői lakoma a menzán

A származás, ha sokat nyomott is a latban, önmagában nem volt elég – a hatvan növendékből három év múlva mindössze tizenkettő maradt. Megesett, hogy Domján Edit alatt is rezgett a léc, ráadásul épp egy olyan helyzetgyakorlatnál, amit osztálytársa és szerelme, Kaló Flórián írt neki. Végül mindketten megszerezték a diplomát, és a Szegedi Nemzeti Színházhoz szerződtek, mivel az akkori szokás szerint a frissen végzett színészeknek először vidéken kellett játszaniuk.

A költözés előtt még gyorsan összeházasodtak, mindenféle felhajtás nélkül. A tanács folyosóján szólítottak meg két idegent, lennének-e tanúik, az „esküvői lakoma” pedig menzai rántott levesből és tonhalból állt.

A „kis fekete bogár” Szegeden

A szegedi színház társulata eleinte nem fűzhetett túl nagy reményeket a „kis fekete bogárhoz”, ám hamar kiderült: a fiatal színésznő nemcsak istenáldotta tehetség, de lelkiismeretes és tisztelettudó is, és egyre jelentősebb feladatokkal bízták meg. Így például A szép Juhásznéban Krisztina karakterét ölthette magára, amivel nem csupán a közönséget, hanem a premierre ellátogató idős szerzőt, Huszka Jenőt is elbűvölte. Ám ő – a férjével együtt – mindvégig Budapestre vágyott – emiatt még egy, a színház által felajánlott lakást sem fogadtak el, ami pedig komoly előrelépés lett volna a szerényen bútorozott kisszoba után, amit egy bizonyos Vilma nénitől béreltek. Kaló azonban az ’56-os fellépése miatt mellőzötté vált a fővárosban – felesége pedig ebben is osztozott vele.

Hisztérikus siker

1959-ben mégis rájuk mosolygott a szerencse: Herskó János rendező őket kérte fel a Két emelet boldogság című filmvígjáték két főszerepére – ráadásul egy házaspárt játszhattak –, ami aztán meghozta nekik az országos ismertséget.

1961-ben végre visszatérhettek Pestre. Kaló Flórián a József Attila Színház társulatához csatlakozott, Domján Edit pedig Petőfi Színház tagja lett, ahonnan később a Nemzetibe, majd a Madáchba vezetett az útja. Ez utóbbi teátrumban csodálatos bemutatkozási lehetőséget kapott A bolond lány Jozefájaként. Az előadás hisztérikus sikert aratott – mindenki látni akarta Domján Edit, Garas Dezső és Márkus László parádés hármasát. A színésznőt Madáchban végzett munkái mellett elárasztották a felkérések a tévéből, a rádióból és a szinkronból, gyakran hívták filmekbe is. Voltaképpen a kor sztárjává vált, még ha akkoriban senkinek sem jutott volna eszébe ezt a szót használni. Mégis szerény maradt. Így például – mint Sztankay István mesélte – soron kívül kaphatott volna autót abban az időben, amikor a kiutalásra éveket kellett várni, ő azonban nem akart rátelefonálni az „illetékes elvtársra”, inkább használtan vett egy kis 600-as Fiatot.

„Nagyon nem illett erre a csatatérre”

A sikerek az anyagi biztonságot is meghozták: a házaspár lakást kapott a XIII. kerületben, az állatimádó Domján Editnek végre lehetett cicája és kutyája. Elvileg minden adott volt a harmonikus élethez, a színésznő azonban nem volt boldog, ami részben imádott hivatásának volt köszönhető – hiszen a színművészet minden szépségével együtt könyörtelen pálya.

Szívére vette például, hogy jellegzetesen elnyújtott mássalhangzói miatt a kritikusok modorosnak ítélték. Ugyanígy megviselte, amikor egy vadidegen asszony kutyasétáltatás közben szemrehányást tett neki: „Inkább gyereket szüljön!”.

„A mi pályánk csatatér. Kötélidegek és elefántbőr kellenek hozzá. Domján Edit nagyon nem illett erre a csatatérre. (…) Mintha láthatatlan falat emelt volna önmaga és a külvilág közé” – nyilatkozta Kállai Ferenc. Ez a fajta védelem azonban óhatatlanul együtt járt a magánnyal: „Hiszen így állok, ilyen egyedül…” – panaszkodott Domján Edit Tolnay Klárinak, miközben a kisujját mutatta.

Az idő múlását is nehezére esett elfogadni:

„Ez? Ez vagyok én? Ezek az én karjaim? Ez az én arcom?” – kiáltott fel egy utószinkronnál, amikor meglátta magát a vásznon.

Házassága sosem volt mentes kisebb-nagyobb viharoktól, melyeken egy idő után nem tudtak felülkerekedni. A válásban talán az is közrejátszott, hogy míg Domján Edit mindent elért, amit ebben a szakmában lehetséges, Kaló Flórián a maga színházában kevésbé volt előtérben – a hatalom valószínűleg még ekkor sem tudta teljes mértékben megbocsátani azt, hogy annak idején a maga eszközeivel kinyilvánította a forradalom iránti szimpátiáját.

A másik nagy szerelem: Szécsi Pál

1972-ben, a rádióban ismerkedett meg élete másik meghatározó férfijával, Szécsi Pál táncdalénekessel. Látszólag mesébe illően indult a szerelmük, bár egyesek úgy tartották, csupán két talajvesztett ember próbál egymásból erőt meríteni. Ráadásul a közvélemény sem nézte jó szemmel a köztük lévő korkülönbséget – Domján Edit tizenkét évvel idősebb volt. Kapcsolatuk mindössze nyolc hónapot ért meg. A hányattatott sorsú, depresszióra hajlamos Szécsi Pál, akinek már korábban is voltak alkoholproblémái, egyre többször nyúlt a pohár után, a színésznő pedig ezt nem tudta és nem is akarta felvállalni.

Szécsi nála lévő holmijait egy bőröndbe rakta, és az egészet beledobta a Dunába.

Ezt követően derült ki, hogy gyereket vár, ám így, magára maradva a terhesség megszakítása mellett döntött. Egykori szerelme azonban még ekkor sem volt közömbös számára: levélben kérte az énekes nővérét, Szécsi Katit, hogy vigyázzon rá, mert ő többé már nem teheti meg.

Senki sem tudta, hogy a halálra készül

A szakítást követően az amúgy is érzékeny színésznő egyre labilisabbá vált – hol indokolatlanul jókedvűnek látszott, hol egy madárhoz hasonlította magát, aki nem tudja, mikor repül neki egy magasfeszültségű villanyoszlopnak. Rajongott orosz agarát, Princet egyszer csak elaltattatta, azt mondta: „Nem maradt volna meg senkinél”.

Azon a bizonyos karácsonyon meglátogatta a szüleit, az öccsét, és telefonon beszélt Kaló Flóriánnal – nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen jó barátságban maradtak. Egy kanadai rajongóját emlegette, aki feleségül akarja venni: „Talán egyszer milliomos leszek” – tette hozzá viccesen. „Majd ötvenéves koromban nyakkendőt kötök, és újra megkérem a kezed” – mondta szintén tréfálkozva Kaló.

„Ó, azt én már nem érem meg” – jött a válasz. Kaló Flórián nem tudhatta, hogy egykori felesége mindezt szó szerint érti.

Másnap este Almási Éva, akivel nemcsak kollégák, hanem barátok is voltak, azt ígérte, hogy az előadásai után meglátogatja és felköszönti. Így is tett, ám hiába csengetett, senki nem nyitott ajtót. Később telefonálni is próbált, de akkor sem járt sikerrel.

„Ma vagyok negyvenéves”

Karácsony utolsó napján Domján Edit, bár előadása lett volna, nem jelent meg a színházban. Mensáros László, Bálint András, Nagy Anna és Taub Pál taxival mentek a lakásához. Mensáros benézett a levélnyíláson, és a színésznő lebegő testét pillantotta meg.

Mint kiderült, Domján Edit olyannyira eltökélt volt, hogy gyógyszert vett be, felvágta az ereit, és ezután felakasztotta magát.

Kaló Flóriánnak címezte a búcsúlevelét, melynek utolsó mondata így szólt: „Ma vagyok negyvenéves” – zárójelbe téve, három felkiáltójellel a végén.

Müller Péter, akivel a Madáchban dolgoztak együtt, ezekkel a szavakkal emlékezett meg róla:

„Mondják, Edit az öregedést nem óhajtotta vállalni. Ez tévedés. Nem volt ő ennyire hiú, nem olyan ember volt, aki ifjúságának elvesztésétől ennyire rettegett volna. Nem. Azt hiszem, ezzel a negyven évvel egyszerűen csak határt akart szabni magának.”

Tényleg nem csinálta tovább, de negyvenhét évvel a halála után is itt cseng a fülünkben csodálatos hangja, már soha nem múló szépsége és varázslatos lénye.

 Mezei M. Katalin

Forrás: Kárpáti Gyögy: Domján Edit, Zeneműkiadó, 1987

Kiemelt kép: Fortepan/SZALAY ZOLTÁN