„Mindenkiben van valami érték, csak meg kell találni az ahhoz vezető utat” – A Cseppkő Gyermekotthon tehetségkutatóján jártunk

–

„Szeressétek a gyermekeimet!”

Éppen tíz éve rendezte meg a Cseppkő Gyermekotthon az első Varázscsepp tehetségkutató versenyt a gyermekvédelmi alap- és szakellátásban, nevelőszülői ellátásban élő hét–huszonnégy éves gyermekek és fiatal felnőttek számára. A nevezők különböző előadóművészeti kategóriákban – hangszer, ének, tánc, vers és próza, rap és egyéb – mutathatják meg, hogy mit tudnak. A rendezvény mostanra bekerült a „vérkeringésbe”, és az ország minden részéről, sőt a határon túlról is jönnek fellépők.

A produkciók között akad olyan, amely a hangulatával és a dinamizmusával már-már a fesztiválok légkörét idézi, és van, ami annyira „mélyre megy”, hogy a sírás szorítja az ember torkát. Cowboykalapos lányok a Take Me Home, Country Roads újrahangszerelt változatára mutatják be a saját koreográfiájukat – és pillanatok alatt fergeteges bulit csinálnak, amit tovább fokoz az autentikus roma ruhákat viselő testvérpár táncelőadása. „Kicsi szobák mélyén szülők és gyerekek jól megfértek együtt, boldogságban éltek” – szavalja egy versenyző. „Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet” – kezdi Szabó Lőrinc versét egy kis „vetélytársa”.

A jól ismert sorok pedig valahogy másképp hangzanak itt, a gyermekotthon színpadán, mint, mondjuk, egy „sima” irodalomórán.

A zsűri három tagja – Honecz István színész-énekes, Fehér Dániel mentalista és Varga Tamás táncos – nem fukarkodik a dicsérettel, de a kisebb-nagyobb hibákra is felhívják az előadók figyelmét, általában valamilyen jótanács kíséretében. Sokan évek óta visszajárnak, nem is csak a verseny, hanem a közeg miatt.

Ők kísérik még a versenyt

További zsűritagok, akik kísérik a versenyt: Ott Anna, a Hadik Kávéház művészeti vezetője, Bíró Eszter színész-énekes, Balassa János, az Inconcert Kft. ügyvezetője. Évek óta a döntő állandó zsűritagja a Máté Péter- és Fonogram-díjas énekes, Caramel is.

„Ünnepelni a közönséggel és egymással”

Nem először van itt a Mohácsi Duna Gyöngye együttes, amely egyébként megnyerte a tavalyi országos nyárköszöntő fóti gyermekfesztivált egyéb kategóriában. Az együttes tagjai énekelnek, táncolnak, hol bottal, hol anélkül, mindehhez ritmushangszerként szolgáló kannákkal, kanalakkal, cajon dobbal adják a zenét – és ahogy Varga Tamás mondja, szokás szerint „beszakítják a színpadot”.

A formáció tizenéves tagjai valamennyien nevelőotthonban élnek. Vezetőjük, Feri tanítja a többieket, sőt Attila személyében már az utódját is kinevelte, aki tanítványból egyre inkább szintén mesterré válik. Ahogy Feri fogalmaz, igyekeznek mindig jobbat és jobbat nyújtani, éppen ezért akkor is rendszeresen gyakorolnak, amikor éppen nincs kilátásban fellépés. Ez meg is látszik a műsoron: a zsűri szerint némi finomítással akár egy egész estés műsort is össze tudnának hozni. Ami a produkcióikat illeti, mindegyikük javaslatát meghallgatják és elpróbálják, igaz, a végén nem feltétlenül demokratikusan hoznak döntést, ez azonban érthető, hiszen a tagok más időben, más felkészültséggel csatlakoztak. A tehetségkutató pedig számukra sem csak verseny, így magyarázta Feri:

„A színpadon élni kell, elfelejteni minden rosszat, és együtt ünnepelni a közönséggel vagy – ha éppen nem látja őket senki – egymással.”

Már rég nem az a probléma, hogy nincs mit enni

„Nem tudja senki, hogy honnan jöttem, hogy hányszor volt az ég sötét fölöttem” – énekli tiszta hangon egy kislány. Az persze tudható, hogy kit miért emelnek ki a családjából, de a részletekre sokszor csak jóval később derül fény, például a tehetségkutatós táborban, ami itt – ellentétben a televíziós tehetségkutatókkal – nem afféle „selejtezőként” szolgál, hanem jutalom a háromfordulós verseny legjobbjai számára.

Ahogy Weiperth-Wiszt Mariann, a Cseppkő Gyermekotthon szakmaiegység-vezetője mondja:

„Ezek a történetek »visszahozzák az embert a földre«.”

Már rég nem az a probléma ugyanis, hogy nincs mit enni. Nem lehet nem észrevenni, hogy a világ egyre durvábbá válik – elég csak az elmúlt néhány hónap híradásaira gondolni –, és ezt elsősorban a legkiszolgáltatottabbak, vagyis a gyerekek szenvedik meg. A Cseppkő lakói között is sok az egykor súlyosan elhanyagolt, bántalmazott gyerek, de olyan is akad, aki maga lépett fel támadóan az apjával szemben, mert csak így védhette meg az édesanyját és a testvéreit.

Egyénenként változó, hogy mindezt ki hogyan éli meg és mennyire képes feldolgozni, de mint Marianntól megtudjuk,

valamennyiükben ott munkál a tudat, hogy valójában nincs senkijük.

Mint ahogy bizonyára az sem véletlen, hogy számos produkció témája éppen a család, ami nekik nem adatott meg. És persze a szeretet, amit láthatóan legalább annyira szeretnének adni, mint kapni.

Az, hogy kiben mit sikerült elültetni, talán csak évek múlva derül ki

A legtehetségesebbek számára a gyermekotthon munkatársai igyekeznek támogatói rendszert kiépíteni, így például külön tanár foglalkozik velük. Van olyan régebbi fellépőjük, aki egy neves fővárosi színházban is lehetőséget kapott, többen a tévés tehetségkutatókban vállalkoztak a megméretésre. Mindenkiből persze nem válhat művész, viszont mindenki fejlődik a versenyek által – például az önkifejezésben, ami az előzmények fényében többük gyenge pontja. Itt pedig nincs mese, ki kell állni mások elé, ráadásul a dolognak van tétje is. Persze kényelmetlenül sem kell éreznie magát senkinek, már csak azért sem, mert a közönség nagy részét is fellépők alkotják.

Kölcsönösen biztatják egymást, és az sem tragédia, ha valaki belesül az előadásba, amire egyébként volt is példa, de a lámpalázas szereplő másodszorra is nekifuthatott.

A zsűritől is kapnak valamiféle impulzust, ami továbblépésre késztetheti őket – az, hogy kiben mit sikerült elültetni, talán csak évek múlva derül ki.

A legfőbb ellenség az unalom

„Az éhes és unatkozó gyereknél rosszabb látvány nincs” – mondja dr. Herczeg Krisztián, a Cseppkő Gyermekotthon igazgatója. Attól nyilván nem kell tartani, hogy bárki éhen maradna az intézetben, de ugyanígy ügyelnek arra is, hogy unalom se legyen, hiszen ilyenkor jönnek a kellemetlen gondolatok, aztán a helytelen cselekedetek. Éppen ezért indították el a Varázscseppet, amiben a nyilatkozókon kívül Henez Attila szakmaiegység-vezetőnek is fontos szerepe volt. Ilyen rendezvény persze nem lehet mindennap, viszont rengeteg szakkört szerveznek, például varrást, tűzzománcot, rapet, tetoválást, origamit, cselgáncsot – hogy csak néhányat említsünk.

Mindehhez igazi szakértőket is igyekeznek megnyerni, így a gombfocisok világbajnoktól tanulhatnak, a kézilabdásokat BL-győztes profi edzi, az egyik futballcsapatuk pedig része a hátrányos helyzetű gyerekeket támogató Inter Campus-programnak.

A tevékenységek egy része valamiféle pénzkeresési lehetőséget jelenthet – természetesen kizárólag adomány formájában –, vagy akár egy szakma felé is elindíthat. Ettől függetlenül – mint az igazgató hangsúlyozza –, egyik szakkör sem több vagy kevesebb a másiknál, hiszen a gyerekek mindegyik által megélik a sikert és a kudarcot egyaránt, és mindkettőből tanulnak.

Önállóság és biztonság

Ha lehet, igyekeznek minél tovább fogni a kezüket, például az utógondozás keretében. Ez annyit tesz, hogy a tizennyolcat betöltő lakóik tovább – most már akár harmincéves korukig – maradhatnak az intézetben, egyszemélyes garzonban vagy másokkal megosztva egy nagyobb lakásban, feltéve, ha van tanulói jog- vagy munkaviszonyuk – optimális esetben mindkettő.

Mindez ad bizonyos fokú önállóságot, egyszersmind biztonságot is. Sajnos viszonylag kevesen élnek a lehetőséggel, mert, mondjuk, eleve későn kerültek be, vagy erős maradt a kapcsolatuk a családjukkal, és hozzájuk mennek vissza.

Olyan is volt, aki a marasztalás ellenére továbbment, és mostanra tisztességes munkája, szép családja van – az idő őt igazolta.

„Nem tudja senki, hogy honnan jöttem, hogy hányszor volt sötét az ég fölöttem” 

Nehezített pálya ez az intézmény dolgozóinak is – azt, amit nap mint nap tesznek, nem is lehet egyszerű munkának tekinteni. Mindannyiuk hitvallása a segíteni akarás, de több is ez hitvallásnál, hiszen eleve így élték-élik az életüket. A kvázi munkaidő végén gyakran elhangzik a kérdés: „Hazamenjek, vagy inkább itthon maradjak?” Bár van munkaköri leírásuk, mégis mindenki csinál mindent, ahogy jobb esetben egy családban is. Megesett, hogy az igazgató lapátolta a havat, vagy egy nevelő órákon át maradt még egy gyerekkel a szabadidejében.

Minden gyereknek megadják az esélyt, ha kell, akár többször is

– mondja Herczeg Krisztián, akkor is, ha az átvágja őket, akkor is, ha rombol. Ők egyébként örülnek, ha csak egy telefon esik az indulatok áldozatául, és nem egy másik gyerek vagy egy nevelő, az ilyesmi ugyanis jel, amivel a gyerek a figyelmet próbálja felhívni magára – komolyan kell venni.  Így volt ez nemrégiben egy fiatal lánnyal is, aki utógondozottként nem tartotta be az intézet előírásait, illetve a törvény által meghatározott szabályokat – például azt, hogy vagy tanulni, vagy dolgozni kell –, aztán nagy dérrel-dúrral odébb is állt. Másfél év után megjelent ismét, félretéve minden büszkeséget, és visszafogadták.

„Mindenkiben van valami érték, csak meg kell találni az ahhoz vezető utat” – tartja Herczeg Krisztián. Ami megint csak nem könnyű, különösen a bekerülés utáni első háromnegyed évben – ami csak egy átlagérték, mert lehet akár egy-másfél év is, mire a gyerek a kezdeti megszeppenés, majd lázadás után tudomásul veszi a helyzetét, és a rossz mellett a jót is képes meglátni. A befektetett idő és energia azonban sokszorosan megtérül.

A koronavírus miatt a Varázscsepp középdöntőjét egy későbbi időpontban tartják meg a Cseppkő Gyermekotthonban, és ezúttal egy prevenciós programmal is kiegészül: itt lesz Böjte Csaba és a nála nevelkedő gyermekek, illetve a Balassagyarmati Fegyház és Börtön néhány fogvatartottja, akik a saját életükön keresztül mutatják be, miért jobb az egyenes utat választani. A döntő időpontja is a járványtól függ, mi abban bízunk, hogy akármikor jön is el, sorsdöntő lehet a gyerekek későbbi életében. 

Mezei M. Katalin

Képek: Chripkó Lili/WMN