Magyarok a világ végén – Ilyen az élet Új-Zélandon

–

A legtöbben, akik elég szerencsések ahhoz, hogy eljussanak Új-Zéland csodás tájaira, egyből beleszeretnek az országba. Ha pedig elég időt töltünk itt, azt is megismerhetjük, milyenek a hétköznapok a lenyűgöző természeten és a közvetlen embereken túl.

A legutóbbi, Új-Zélandról szóló vendégírás nemcsak az én figyelmemet keltette fel, hanem barátaim is továbbították nekem a linket, hiszen mi is Új-Zélandon kezdtünk új életet a családommal.

És valóban: itt mindenki kedvesebb, bárhol – időjárástól függetlenül – előfordulhat, hogy valaki mezítláb megy a boltba, a természet pedig valami elképesztő pluszt ad a mindennapi élethez. A beszámolót olvasva óhatatlanul is elgondolkodtam azon, hogy a mi benyomásaink miben egyeznek meg az olvasottakkal, vagy éppen miben térnek el tőlük. 

Először tíz évvel ezelőtt jártunk Új-Zélandon a férjemmel

Working holiday vízummal jöttünk, és teljesen beleszerettünk az országba. Akkor volt szerencsénk bejárni a legészakibb Cape Reinga-foktól a legdélebbi, osztrigatermő Bluff városáig. Dolgoztunk két étteremben is, külföldiekkel és helyiekkel egyaránt, és megismertünk egy olyan perspektívát, amely megragadott, és soha többé nem eresztett el minket.

Ugyan hazatértünk az utunk után, de valahol mindig ott rejtőzött bennünk a vágy, hogy visszatérjünk. Haladt az élet, jöttek a gyerekek, elmentek családtagok, végül pedig 2025-ben változott meg az életünk, amikor leszálltunk Aucklandben. Hogy miként jutottunk el odáig, hogy legyen vízumunk, munkánk, házunk és egy új életünk minden pillére, az egy másik történet. 

Ami rögtön szembetűnő különbség a mi utunk és az előző írásban bemutatott történet között, az az, hogy mi tudtuk és ismertük, hová jövünk. Volt elképzelésünk arról, hol szeretnénk, vagy éppen hol nem szeretnénk élni. Tisztában voltunk sok helyi sajátossággal és a gazdasági helyzettel, de az emberek és a szokásaik azonban még így is újra és újra meg tudnak lepni minket.

A mi történetünk Russellben játszódik. Itt sikerült munkát kapnia a férjemnek – ami nem ment egyszerűen –, és hatalmas szerencsénk volt, hogy végül itt kötöttünk ki. Ez a Bay of Islands régió egyik kisvárosa, egy félszigeten. Ha világtávlatból nézzük, akkor a világ végének a végénél található.

Auckland nagyvárosától három és fél órányira, bármilyen élhetőbb várostól egyórányira fekszik, és csak egy komp köt minket össze a külvilággal.

Az élet lassú. Mindennapi döntéseink olyan kérdések között cikáznak, mint hogy melyik óceánpartra menjünk sétálni, vagy hogy a hétvégi nagybevásárlás előtt elmenjünk-e kirándulni, ha már úgyis autóba ülünk.

Az emberek nagyon kedvesek, a nagyobbik fiam iskolájával hatalmas szerencsénk van, nincs bullying, sok a kreatív projekt, ráadásul még télen is 15 fok van, és sokat süt a nap.

Itt abba is hagyhatnám, de akkor éppen az élet valóságát hagynám ki

Amikor például házat kerestünk, nemigen volt választási lehetőségünk: szerencsénk volt, hogy egyáltalán akadt egyetlen kiadó ház. Az persze teljesen üres volt, így már otthonról bele kellett ásnunk magunkat a mosógép- és hűtőrendelés rejtelmeibe.

Tudtuk, hogy egy kis közösségbe beilleszkedni nem könnyű, mégis meglepően kedvesek és segítőkészek voltak velünk a helyi anyukák. Ezen a ponton azonban nagyon nehéz túllépni. Valódi kötődéseket kialakítani, őszinte beszélgetéseket kezdeményezni szinte lehetetlen.

Kilenc hónap alatt azok közül, akikkel bármilyen kapcsolatot sikerült kialakítanom, egy sem kiwi, vagyis helyi születésű.

Egyre több embert ismerünk meg. Van, akit jobban, másoknak inkább csak kedvesen köszönünk, és megkérdezzük, hogy vannak. Ugyanis mindig – de mindig! – meg kell kérdezni, hogy van a másik. Válaszolni is kell, a valódi hangulatnak megfelelő, ám felszínes mondattal: Not too bad… Amazing, thank you… Had better days… – vagy valami hasonlóval.

De ez csak nekem, kívülállónak furcsa. Aki itt született, vagy már elég régóta él itt ahhoz, hogy helyinek számítson, annak az egész kisváros segít, ha szüksége van rá. Az anyukák vigyáznak egymás gyerekeire, amikor nehéz megoldani a felügyeletet. Önkéntes alapon tartanak óvodai tornát a tornateremben, a focicsapatokat szülők edzik, és teljes komolysággal veszik a feladatot. Rendszeresek a sütivásárok is, amelyeken házi készítésű süteményekkel gyűjtünk pénzt az iskolának.

Az egész országot áthatja az önkéntes munka szelleme. A legfontosabb kérdés az, hogy te mivel járulsz hozzá a közösséghez. De ember legyen a talpán, aki újonnan érkezőként azonnal helyt tud állni ebben a lazának tűnő, ámde komoly elvárásokat támasztó közösségben.

Különösen nehéz boldogulni a mindennapi logisztikával, ha az embernek ötévesnél kisebb gyereke van. Itt ugyanis a gyerekeknek ötéves korukig nem kötelező intézménybe járniuk, utána pedig iskolába mennek. Gondolom, Aucklandben nem annyira nehéz megfelelő óvodát találni, itt azonban meglehetősen kevés a lehetőség.

És még ha szerencséje van is az embernek, és akad hely abban az óvodában, amelyet kinézett, a kompút tíz dollárba, körülbelül kétezer forintba kerül. Attól függően tehát, hogy hol dolgozik valaki, naponta négyezer–nyolcezer forintot is kitehet csupán az óvodába járással járó kompköltség.

Az iskolának pontosan háromkor vége, napközi nincs, az óvodából pedig csak autóval lehet elhozni a gyereket, más lehetőség nemigen akad. Ha tehát teljes állásban szeretnék dolgozni, bébiszitter segítsége nélkül szinte lehetetlen volna megoldani a gyerekek felügyeletét. Nekem egy hónapja sikerült elhelyezkednem, és a beosztásomhoz igazodva a fizetésem 45 százaléka megy el arra, hogy valaki vigyázzon a fiaimra.  

De minden nehézkesebb pillanatra jut kétszer annyi csodálatos élmény. Az ország valódi értéke pedig éppen ebben a mérlegben rejlik.

Nem olcsók az élelmiszerek, különösen a zöldségek és a gyümölcsök, ugyanakkor a fizetések is magasabbak. Drága a kompozás, de a múlt héten orkákat láttunk az óvodából hazafelé. Sokat esik az eső, de ennek köszönhetően még több a szivárvány.

Hiányoznak a barátok és a család, de csodálatos nyáron papagájokat lesni, a tui madár énekére ébredni, vagy figyelni, ahogy az apró, legyezőfarkú fantailök repülni tanulnak.

A szolgáltatók nem szolgák, hanem megbecsült emberek. A szabadnap sérthetetlen, a gyerekek pedig valóban gyerekek lehetnek, nem hajszolják őket állandóan.

A politika itt is politika, az infláció itt is érződik, a világ itt is tud veszélyes lenni, és a természet is lehet pusztító. A csoda azonban a mindennapokban, közvetlenül mellettünk van: a természet békéjében és az emberek nyugalmában.

WMN szerkesztőség