–

Rezek Bori/WMN: A TOMCSÁNYI márka alapítójaként sokat foglalkozol az identitás kérdésével. Te hogy látod, nekünk, magyaroknak mennyire fontos az önkifejezés az öltözködésben?

Tomcsányi Dóri: Ha kitekintek a saját buborékomból, azt látom, hogy a társadalomnak csak egy nagyon szűk része használja a divatot önkifejezésre, inkább a funkcionalitás a meghatározó. Az elmúlt években lett egy jól látható réteg, amely feliratokkal, márkajelzésekkel akarja kifejezni az anyagi hátterét.

A NER-feleségek között például jól érzékelhető a verseny, ami arról szól, hogy ki milyen krokodilbőrből készült luxuscikket engedhet meg magának.

R. B./WMN: A „luxizás” ma már külön fogalom a közbeszédben is. Volt ennek valamilyen hatása a hazai márkákra, tervezőkre?

T. D.: Szerencsére nem lett összemosva a kettő, hiszen Várkonyi Andrea kapcsán sem magyar tervezőkre gondolunk, hanem méregdrága Birkin-táskákra.

R. B./WMN: A ruháidat megrendelésre varrjátok, így elég jól követhető számodra is, hogy kik a vásárlóid. Zavarna, ha egy NER-feleség vagy egy vezető politikus a te ruhádat viselné?

T. D.: Egyszer megkeresett Novák Katalin stylistja, hogy varrjuk le neki az egyik ruhámat. Addigra viszont már olyan szintre jutott a Fidesz politikája, hogy nem tudtam volna jó szívvel öltöztetni őt, ezért nemet mondtam a felkérésre.

Egy normális rendszerben természetesen nagyon nagy megtiszteltetés lenne a köztársasági elnököt öltöztetni, de ebben az esetben szégyelltem volna, hogy neki készítek ruhát.

R. B./WMN: A kormányváltás után posztoltál arról, hogy végre nem egyetlen kézben lesz a divatipar, és elindulhat valamilyen szakmai megújulás. A filmről és a színházról jól tudtuk, hogy kézi vezérléssel működtek, a divatiparról viszont jóval ritkábban beszéltünk, pedig ez is a kultúránk része. Kire gondoltál itt?

T. D.: Bata-Jakab Zsófiára gondoltam, aki nem mellesleg Orbán Ráhel óvodáskori barátnője volt, de a legnagyobb gond az volt vele, hogy a szakmai tapasztalat és a nemzetközivé váláshoz szükséges tudás hiánya miatt teljesen alkalmatlannak tartottam arra, hogy a Magyar Divat & Design Ügynökséget vezesse, és rengeteg milliárd forintról döntsön.

R. B./WMN: Az Orbán-kormány és a 2018 óta létező Nemzeti Divatipari Stratégia tervei szerint Budapest lehet a „Kelet Párizsa”. Mi volt pontosan a terv, és hol tart ennek a megvalósítása?

T. D.: Szerintem nagyjából sehol. Elég hülye elképzelés, hogy egy olyan országban legyen Kelet-Európa új divatközpontja, ahol nincs működő textilipar, hiszen a kilencvenes évekre szinte minden hazai gyár bezárt. Ez a stratégia arra épült, hogy a Magyar Divat & Design Ügynökség megkereste az olasz divatkamarát, hogy az ő irányelveik és tanácsadásuk mellett elinduljon egy mentorprogram a hazai tervezők számára. A probléma csak az, hogy az olasz tanácsadók egyáltalán nem ismerték az iparág lokális sajátosságait, pénz nélkül pedig nem sokra mész a tanácsokkal.

Nekem például azt javasolták, hogy erősítsek rá a Tomcsányi család-féle arisztokrata vonalra: béreljek ki Olaszországban egy palazzót, és ott csináljak fotózásokat. Csak hogy erre anyagilag semmi esélyem nem lett volna, így teljesen irreleváns volt.

R. B./WMN: Hogyan hatott a divatszakma közösségére, hogy bizonyos márkákra rengeteg pénzt öntött rá a politikai vezetés, míg mások nem kaptak hasonló esélyeket?