Ne legyen rajtad smink, ha Hadas Kriszta új könyvét olvasod! – Anyasors

–

Az előzmények

Miután egyáltalán nem nézek tévét, ezért sajnos totálisan kimaradt az életemből Hadas Kriszta televíziós sorozata, a Jön a baba! Most sürgősen elkezdtem pótolni ezt a hiányosságot, szerencsére online is visszanézhető a három évadon keresztül futó műsor. Szintén papír zsebkendővel felszerelkezve ajánlom a megtekintését.

Nem tudom, mi a titka Hadas Krisztának, de olyan közel kerül a riportalanyokhoz, olyan őszintén kíváncsi a sorsukra, és annyi empátiával vágja össze az adásokat, hogy meg sem fordul a fejünkben:

mi most egy vadidegen ember életének a legintimebb, legmélyebb, legfájdalmasabb gondjait nézzük, ezért semmi közünk nincs hozzá.

Talán azért van ez, mert Kriszta valahogy eléri, hogy mégis legyen hozzá közünk. Rólunk is szól, mindenki tud azonosulni azokkal a sorsfordulókkal, amelyeket ő intim közelségből megmutat.

Sorskérdések

A sorozat után nem meglepő ez a kötet: Anyasors – A Jön a baba szereplői tovább mesélnek.

Hadas Kriszta a televíziós sorozatban megismert nők közül választott ki tizenegyet, hogy megtudjuk, mi történt velük azóta, amióta megszülettek a filmekben megismert gyerekek.

Timi, Petra, Kriszti, Viki, Erika, Éva, Mariann, Kriszta, Berni, Adrienn és Kata.

Ők az anyák, akik gyerekeikkel együtt ott mosolyognak vagy nem mosolyognak a könyv belső borítóján. Mindegyikük sorsa tipikus és atipikus egyszerre. És mindegyik hatalmas küzdő, megállíthatatlan erővel dolgoznak azon, hogy a körülményeik ellenére mégis olyan életet biztosítsanak a gyerekeik számára, amely biztos alap nekik ahhoz, hogy az ő életük már könnyebb legyen, mint a szüleiké.

Átlagemberek vagy igazi hősök?

Mindannyian úgynevezett „átlagemberek”. Megszokták, hogy a kutya sem figyel oda arra, mi történik velük. Ám jött Hadas Kriszta, és azzal, hogy nyilvánosságra hozta az életük sorsfordulóit, hőssé váltak, hétköznapi hős lett belőlük, akik óriási erőt adnak valamennyi hozzájuk hasonló nőnek, és hozzá kell tennem, hogy férfinak is. Mert klassz férfiakból sincs hiány a könyv lapjain. Vannak persze olyanok is, akiknek nyomát egy ököllel betört ajtó őrzi, de akad olyan is, aki a sztómazsákkal élő feleségének adott erőt a legnehezebb pillanatokban.

Igazi riportkönyv

Nagyon nehéz a riportkönyv műfaja, Hadas Kriszta meg sem próbálja kívülről, tárgyilagosan bemutatni a nők, anyák, családok sorsát. Mélyen belemegy a részletekbe, és saját magát, önnön kudarcait is beleírja a lefegyverzően keresetlen, öniróniával átszőtt sorok közé.

Próbálkoztam ugyan azzal, hogy én magam írjam le dióhéjban ezeket az életutakat, de minduntalan beletört a bicskám, mert Kriszta megfogalmazásában sokkal-sokkal erősebb és hitelesebb volt minden mondat.

Mégis szeretnék mutatni egy kis ízelítőt az első öt nő történetéből:

Éva, aki mindent rosszul csinált

„Harmadik nap óvatosan nyomom le a kórterem kilincsét, hátha alszik. Az ágyában fekszik, természetesen sportruhában. A nyakából, mint egy rosszul megkötött virágcsokor, három különböző színű drót lóg, az infúzió kimért lassúsággal csöpög. Tépett, szőke frizurája a fejéhez lapul, halovány, fájdalmas mosollyal üdvözöl. Szóval ez a kis műtétecske mégsem volt semmiség. Huszonnyolc centit vágtak, végig az egész hasát. Kiemelték a máját, hogy kimetszhessék belőle a bazi nagy daganatot, közben eltörtek a bordái. Nem műhiba, gyakran előfordul az ilyen komplikált operációk közben. Jobb a csontokat feszegetni, mint a belső szerveket. Sípolva veszi a levegőt, minden apró mozdulatnál belehasít a pokoli fájdalom. A kettesen fekvő hölgy már egész virgonc, a hármaska most is keresztrejtvényt fejt, legalább nem beszél, mert ha lerakja az újságot, véget nem érő sztorizásba kezd, Évának pedig arra sincs ereje, hogy azt mondja, ühüm.

A meleg most is szinte elviselhetetlen. Az áporodott levegőtlenségben az ágytálak szaga a fertőtlenítővel keveredik. Nagyokat hallgatva büdülünk a kórteremben.

Éva minden apró mozdulatra figyelve, lassan kanalazza a citromfagyit, amit hoztam, a hideg savanyúság jólesik neki. Leteszi a műanyag kanalat, és csak úgy mellékesen, párás szemmel, kicsit félrenézve, halkan mondja:

– Ti vagytok a második családom.”

Petra: Oké, tisztába teszem, de valaki vigye el!

„Volt egy pont, amikor azt mondtam Balázsnak, hogy nem akarok élni, én ezt nem csinálom tovább, vissza akarom kapni a régi életemet! Nekem nem kell ez a gyerek, oké, tisztába teszem, de valaki vigye el! – A férjére pillant, most is bűntudata van. – Az volt a legdurvább, hogy otthon kellett maradnia velem, és nem mert kimozdulni a szobából, mert mindez nem hiszti volt, tényleg ezt akartam.

– Nem mertem egyedül hagyni Lottival, attól féltem, kárt tesz magában, és ezt már akkor is láttam rajta, amikor még nem mondta ki – mondja Balázs fegyelmezetten, csak valami fátyolos fáradtság csillog a szemében.

Petrának súlyos gyermekágyi depressziója volt, és mint oly sokan, nem volt hajlandó orvoshoz menni, a férjén kívül senkivel sem merte megosztani, hogy miben van.

Annak ellenére, hogy mindennek utánaolvasott a neten, tudta, hogy belső kémiai reakciók, a hormonok okozzák a csontvázas víziókat, a szuicid gondolatokat, mégis úgy érezte, ő egy elkényeztetett, gyenge, jellemhibás genetikai defekt, mert egy valamirevaló fiatal anyának, akinek egy szál gondja sincs, gyermekével a karjában fodros ruhában kell ugrándoznia a tarka réten, miközben csillámpónikat ereget magából.”

Kriszta: „Becsuktam az iroda ajtaját, és megcsókoltam”

„Sok érdekes, megindító történettel találkoztunk, épp rajtuk törtük a fejünket, amikor beszállt egy videó. A nappali kanapéin három lusta kamasz fiú hevert, pont leszarták, hogy a családfő energikus, vaskos hangon kommentálva, őket videózza. Az egyiknek be volt gipszelve a lába, annyit tudtunk meg, valami »üzemi baleset« miatt. A menő csávók a család csatolt részeiként karfákon ülő süldő lányok szerelmes tekintetében fürickéltek. A lakás közepén pedig két teljesen meztelen, puncis, pufi angyal, egy kétéves ikerpár rendezkedett. Mások a jelentkező videóhoz összeszedték magukat, a legjobb képet próbálták megörökíteni.

Ezek meg csak fekszenek, a kicsik pucéran játszanak, apuka önti magából a hülyeséget, anyuka kibuggyanó röhögését alig palástolva, nagy hassal magyaráz, hogy ezek lennének ők, van három fia az első házasságából – kettő iker, plusz még egy srác –, aztán a másodikban jött megint két iker, a lányok, és most a hatodik gyerekét várja, aki fiú lesz.

Nem volt kérdés, hogy ők benne lesznek a sorozatban.”

Viki: Nemnormális apa, nemapa, nemférj

„Egyre rosszabbul lett, nagyon alacsony volt a vérnyomása, kiverte a víz, a méhéből pedig változó intenzitással jött a vér. Hol nagyon erősen, hol gyengébben.

– Gyakorlatilag összeesett a méhe?

– Így van. Nem tudott megfelelően összehúzódni ahhoz, hogy a vérzés uralható legyen. – Azon töprengek, hogy ha a kórházi személyzet nem figyel, egyedül hagyják az alvó anyát, álmában simán elvérezhetett volna. Arról gyakran olvasunk, hallunk, ha orvosi műhiba történik, ami a beteg halálát okozza, de van számtalan eset, amikor megmentik az életét, most is ez történt.

Attila kezében újabb táskákkal érkezik, lecsapja a földre, és szinte térdre roskad az ágy lábánál. Hosszan néznek egymás szemébe. Így próbálják jelezni, hogy tudom, nagyon fáj! Én meg azt tudom, hogy nagyon izgultál, azt hitted, elveszítesz. Attila Viki mellett térdelve felkönyököl az ágyra:

– Anya nélkül nem maradhatnak, és ő nagyon jó anya!

Viki felköhög, kezét a fájó területre szorítja – talán az jár a fejében, hogy majdnem meg kellett halnia ahhoz, hogy a férje felfogja, milyen fontos, hogy ő van nekik.”

Erika: Egy nő nem csupán két mellből áll

„Egy reggel, amikor lezuhanyoztam, pont oda nyúltam, egy kemény, kisebb tojás nagyságú csomót tapintottam ki a jobb mellemben. Azonnal elkezdtem magam vizsgálni, és a hónaljamban is találtam egy borsó nagyságú, kemény valamit. A főiskola előtt egészségügyi szakközépbe jártam, tanultunk erről, az agyam rögtön felfogta, hogy áttétes rákom van.

[…] Hat kemoterápiás kezelést kaptam. A mellemben szinte eltűnt a daganat, de a hónaljamban nem. Bíztam abban, hogy nem kell műteni, de nem volt más megoldás. Arra koncentráltam, hogy majd nem veszik le az egészet.

A műtét után, amikor felébredtem, az első mozdulatommal odanyúltam, és nem volt ott. Na, akkor nagyon sírtam.” – Száját összeszorítva, nagyokat nyelve, csendben bólogat. A harcos elvesztett egy szörnyű csatát.

Seba aggódva figyeli felesége arcát, szorítja a kezét erősen, szuggerálja belé az erőt, nem akarja, hogy sírjon, hisz most már vége. Vége! Összeházasodtak, és gyereket várnak. De Erit elkapják a szörnyű emlékek, már nem tartja vissza.”

És végül a könyv (számomra) egyik legfontosabb mondata Hadas Krisztától:

[…] „Sokadszorra tapasztalom, mindegy, honnan jövünk, mit tanultunk, mi a foglalkozásunk, mi, nők gyakran ugyanazt érezzük, akarjuk, sok ponton kapcsolódik az életünk.” 

Az a legjobb az egész könyvben, hogy legalább annyit nevettem az olvasása közben, mint amennyit sírtam. Mert Hadas Kriszta minden sorából árad az élet, és minden lehetséges helyen megcsillogtatja kivételes humorát. Olyan IGAZI az egész. És már megint kiderült számomra az egyik valaha volt legnagyobb igazság: „Mindenkinek megvan a maga keresztje.” 

Both Gabi

Képek: Libri Könyvkiadó