Hány százalék kedvezményt ér az életünk? – Black Friday egy súlyosan veszélyeztetett üzletvezető szemével

–

Éppen egy vásárlóval beszélek, arcomon maszk, miközben erősen koncentrálok, hogy pontosan értsem, mit is szeretne. A zsebemben megállás nélkül rezeg a telefon, jelezvén, valamelyik gyerekem keres türelmetlenül. Végre végzek, és megkönnyebbülten lépek hátra. Amennyire szerettem a szakmámat, annyira vagyok most ingerült és frusztrált.

Nemcsak eladó vagyok, hanem vállalkozó is

Kíméletlenül profitorientáltnak kellene lennem, örülnöm a tömegnek, és elvárnom az alkalmazottaktól, hogy minél nagyobb forgalmat csináljanak lelkesen. Közben engem meg a hideg ráz, amikor családostul özönlenek, és csak azt érzem, ha már kötelezően nyitva kell lennünk, egyszerűen csak éljünk túl.

Naponta kell szembesülnünk azzal, hogy sok tünetesnek (!) esze ágában sincs otthon üldögélni, inkább megindul, hogy rég elmaradt dolgait elintézze.

Szóval végre bemehetek a pultba, és ránézhetek a készülékre.

„Anya! Képzeld! Bezárták a sulikat! Szerdától, középiskolától felfele online.”

Egy percig el sem hittem. Mióta elindult az iskola, ezt várjuk (tudom, most megköveznek néhányan), mert már az első hetekben jelentkeztek a fertőzöttek a suliban, és én tehetetlenül álltam, mivel súlyosan veszélyeztetettként fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor tennem, közben meg mindennap figyelgettük a gyereket, nem produkál-e tüneteket.

Itthon is igyekeztünk tartani a távolságot

Nem ölelkeztünk, nem jártunk sehova, még családi szülinapra sem. A vidéken tanuló nagyobbik haza sem jött hétvégén, nehogy ő hozzon valamit. Persze egyre feszültebbek voltunk, de nem akartunk kockáztatni. Most meg itt az üzenet, és örülnöm kéne, de a gondolataim már az akciós hétvége körül forognak.

Szó szerint rettegek az emberek felelőtlenségétől. Nem alapszükségleteket árusító üzlet vagyunk (itt meg is jegyezném, hogy minden elismerésem az övék), mégis hihetetlenül nagy a vásárlókedv. Félre ne értsenek, ennek békeidőben nagyon örülünk, de most úgy érezzük, mi vagyunk az a bizonyos frontvonal.

Irigyeljük a home office-ban dolgozó partnereket, akik csodás akciókat találnak ki vasárnapi nyitva tartással, hogy minél nagyobb forgalmakat generáljanak, közben mi meg előre rettegünk a decemberi bronz-, ezüst-, és aranyvasárnapi munkanaptól.

Eddig csak a maszkhasználatra próbáltuk rávenni a vásárlókat, sokszor az sem volt könnyű, most viszont arra próbáljuk rábírni őket, helyesen tegyék azt, és ne családostul jöjjenek. Lassan a munkánál is több energiánkat veszi el, hogy annyi embert engedjünk be az üzletbe, amennyinél be tudjuk tartani a biztonságos távolságot. Van, aki megérti, és van, aki nem. Nem vagyunk rendőrök, katonák, egyszerű tehetetlen kereskedők vagyunk, akik ilyenkor sem zavarhatnak ki senkit, és kénytelenek kedvesen kiszolgálni.

Közben meg küzdünk, mert a világjárvány a gyártókat sem kíméli

A különböző kedvezményekkel becsábított vevők kiszolgálása, bezárásaik, leállásaik miatt, igen nehézkes. A vásárló pedig érthető módon türelmetlen és a pénzéért elvárja a gyors, pontos kiszolgálást.

Mi meg ott állunk az elvárások, a beszállítói nehézségek, a türelmetlen vásárlók viharában, és lassan teljesítőképességünk határára kerülünk.

Ha betegség miatt munkatársak dőlnek ki, akkor akár heti hét napot is dolgozunk. Nem öt napot, nem home office-ban, hanem heti hetet, emberek között, a maszk alatt is mosolyogva, egyforma kedvesen. 

 

Persze, tudom, most sokan azt kérdezik, miért nem zár be, ha ennyire be van szarva?

Erre csak annyit mondanék, rajtam kívülálló okok miatt. Pedig én még a szerencsésebbek közé tartozom. Nagyon sok kereskedő ismerősöm van, aki még pár hét bevételkiesést sem élne túl anyagilag nem élne túl. Akinek nem adottak sem technikailag, sem eszközök tekintetében a házhozszállítás feltételei.

Mondhatnám, hogy ők lennének az igazi vesztesek, de valahogy képtelen vagyok erre, mert az igazi veszteség nem anyagi. Az igazi veszteség az, amikor nem jössz vissza.

Amikor nem vagy olyan szerencsés, hogy megúszol vírust, kórházat, lélegeztetőgépet. Nem vagyok hülye, én is tudom. A gazdaságnak működnie kell, az embereknek fizetniük kell a számláikat. Nincs ezzel baj.

Ellenben biztos vagyok benne, hogy nemcsak városunkban, de országosan is rengeteg a fertőzött

Mi lenne, ha most kivételesen megpróbálnánk mindannyian felelősen gondolkodni, egy pillanatra háttérbe szorítva önös érdekeinket?

Hálásnak lenni azért, hogy nyitva vannak az üzletek, hogy működik a rendszer, hogy igazán semmiben nem kell hiányt szenvednünk, nem pedig feleslegesen beterelni tömegeket zárt térbe, veszélyeztetve ezzel sok-sok ember egészségét.

Lehet, hogy túl érzelgős vagyok, mivel egyszer már megjártam a hadak útját, és kurva nehezen jöttem vissza, de féltem magamat és a munkatársaimat. Lassan évet zárunk. Kiadást és bevételt számolunk, de adja isten, hogy a jól ismert Excel-táblába soha ne kelljen beírni, mennyit ér egy emberélet.

Tóth Gabriella

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images