–

Még Tel-Aviv-Jaffában éltem, mikor három barátommal „átszöktünk” a fal túloldalára, és hosszas kóborlás után végül Jerikóban kötöttünk ki. A párom nem tarthatott velem, mivel akkoriban csak izraeli útlevele volt, rám pedig olyan erős hatással volt a túra, hogy hatalmas veszteségnek éreztem, hogy Nimi nem utazhatott, és nem tapasztalhatja meg mindezt. 

Nem volt könnyű azt hallgatni a helyiektől Rámalláhban és Betlehemben: „a párod csak ne sajnálja magát, izraeli, van útlevele – mi, palesztinok sehová sem mehetünk”, vagy épp: „A kedvesed nem jöhet ide – mert ahol most van, azt tőlünk vették el az elődei.” Minden szót értettem, megértettem, éreztem, de azért hiányzott, hogy találkozzam valakivel, aki azt mondja: „De jó lenne, ha ő is itt lehetne!” – ennyi. 

Aztán mikor megérkeztünk Jerikóba, a világ egyik legősibb városába, ahol a Szentírás szerint Jézus Krisztust utoljára kísértette meg a sátán, és ahol a kísértés hegyének ormán ma görög ortodox kolostor áll, végre megtaláltam őt – egy keresztény pópa személyében. Miközben a képeslapokat nézegettem a kápolna kisboltjában, megkérdezte, hol lakom – én pedig feleltem, majd rákérdezett, van-e feleségem, én pedig nem rejtettem véka alá, hogy férjem van, és ezzel a lendülettel elpanaszoltam: tudom, hogy mindez az igazságosság jegyében történik, de senki sem képes annyit mondani nekem, hogy „reméljük, egyszer véget ér a véres, szomorú, megalázó harc a palesztinok és az izraeliek közt, és a kedvesed is megismerkedhet ezzel a csodálatos országgal”.

„Akiktől megtagadták az együttérzést, azok gyakran esnek abba a hibába, hogy képtelenek együttérzésükről biztosítani másokat. Olyan ez, mint amikor valaki le akar számolni egy rossz szokásával – majd a nagy leszokás közben végül még jobban rákap arra, amitől meg akart szabadulni.

Nem véletlen, hogy Jézust is akkor kísértette meg a sátán, amikor negyvennapos böjtött fogadott, és egész nap imádkozott. Én örülni fogok, ha egyszer találkozhatom az izraeli barátoddal – mosolygott, majd elnevette magát: 

– De ha már a panaszkodásnál tartunk: ha nem gyűjtünk elég pénzt, hogy megerősítsük a kolostort, előbb-utóbb mind a mélybe zuhanunk” – majd a sziklatemplom falára mutatott, ahol egy gigantikus repedés éktelenkedett, és finoman biccentett az adománygyűjtő persely felé. 

És nekem mi volt az első gondolatom? Hát az, hogy „miért kellene anyagilag támogatnunk egy vallási intézményt, amely úgy döntött: fenntart egy 350 méterrel a tengerszint felett omladozó kolostort, amelynek ablakaiból kiváló panoráma nyílik a haldokló Holt-tengerre? Nem volna hasznosabb környezetvédő szervezeteknek adakoznom?” 

És a második: „Egyébként is, a város szélén két menekülttáborban több mint háromezer palesztin menekült él, akiknek még a vízellátása is mások jóakaratán múlik!” Majd a harmadik megkísértés is megérkezett: „Egyébként is, közel ezer sékelért béreltem autót, csak hogy ide jöhessek, és a felvonóra is jegyet váltottam – vehetnénk úgy, hogy ebben benne van az adomány is, és akkor kevésbé kell aggódnom, hogy ki tudom-e majd fizetni a számláimat.” 

Egyszerre éreztem úgy, hogy megbuktam empátiából, és úgy, hogy nagyon úgy fest, ezen az utazáson megtanulok valamit önmagamról, és az emberi természetről.

A zsebembe nyúltam, húsz dollárt gyömöszöltem a perselybe, megköszöntem a tanítást, majd kisétáltam a szakadékra néző erkélyre. Miközben hunyorogva figyeltem a toldozott-foldozott repedést, elmerengtem rajta: milyen jó lesz arra gondolni, hogy ha egy icike-picikét is, de hozzáadhattam ahhoz, hogy ez a pap nyugodtabban alhasson. 

Majd a barátaimra pillantottam, akik a látogatóközpont szuvenírboltjában próbálgatták a sarukat, és egyszeriben azon kaptam magam, hogy azon elmélkedem: hiába vesznek új szandált, én mennyivel büszkébben, és mennyivel gazdagabb élménnyel távozom immár, mint ők, most, hogy ilyen érzékeny és adakozó voltam. Ugyanakkor persze kicsit irigyeltem is őket, hogy ők csecsebecsékre költik azt, amit én eladományoztam. Valahogy sikerült szinte kívülről szemlélni a csapongó gondolataimat, és ekkor értettem meg igazán (már nem olyan büszkén), hogy mit is tanultam meg a kísértés kolostorában. 

„Miért hír az, hogy valakit majdnem megerőszakoltak? Engem megerőszakolt a nevelőapám, mégsem írtak rólam soha a hírekben.” 

„Minek ír könyvet róla, hogy rákkal diagnosztizálták – én tíz éve járok ki-be a kórházba, akkora tumor van a tüdőmben, hogy lélegezni is alig bírok, mégse írtam soha könyvet.” 

„Mit panaszkodik a lezárásokról, aki kertes házban él – én három gyerekkel vagyok bezárva egy panellakásba!” 

És egy személyes: „Szerencsés vagy, hogy csak három napig volt kómában a mamád, mielőtt meghalt… Én éveken át néztem, ahogyan leépül az anyám – senkinek sem kívánom.” 

Csupán néhány átlagos megjegyzés posztok és cikkek alatt, amelyek emberi szenvedésről, küzdelemről szólnak, ám a hozzászólók jelentős része pont úgy reagál rájuk, mintha egy online Master Chef felhívásra jelentkeznének, ahol még szebb, még színesebb, még nagyobb adag finomságot kell bemutatni, vagy mintha egy klikkversenyen vennének részt, ahol a legtöbb lájkkal bíró kismacskafotó győztese nyer egy konzervmacskakaját. 

Vajon miért van az, hogy az emberi szenvedést szeretjük kilóban mérni?

Hogyan lehetséges, hogy miközben egy csomó opciónk van a támogatásunk és gondoskodásunk kinyilatkoztatására mások sanyarú sorsáról olvasva, olyan sokan vannak, akikben ilyenkor beindul egy belső kényszer: kisebbíteni kellene a másik küzdelmét, hiszen ő maga sokkal hatalmasabb küszködést képes felmutatni? Lehetne, mondjuk, továbbgörgetni, és nem hozzászólni, ha a poszt nem pendítette meg az empátia húrjait.

Lehetne azt mondani: „Kitartást, erőt kívánok neked – lélekben veled vagyok”, ezzel segítve azt, aki pórul járt, és bebizonyítva, hogy mi, emberek képesek vagyunk supportrendszert alkotni, ha összefogásra van szükség. 

Mi több, lehetne hasznos információkat megosztani arról, kihez fordulhat az, aki erőszak áldozata lett, vagy mely klinika, orvos, terápia bizonyult hasznosnak, vagy csak tagelni egy Facebook-csoportot, ahol hasonló problémákkal bajlódó tagok osztják meg egymással a tapasztalataikat.

Öreg vagyok én már ehhez! – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

WMN Life – 2021. január 28. – HZS

 

De nem. Ahol egy édesanya – valljuk be, meglehetősen bátran – ki meri írni magából, hogy a szülés utáni depresszió kikészítette, ott meg kell jegyezni, hogy van, akinek hármas ikrei születtek, mégis képes funkcionálni. Ahol valaki minden merészségét összeszedve bevallja, hogy meggyűlt a baja az alkohollal, és felismerve a függőségét csoportterápiával és vasakarattal meggyógyult, ott ki kell fejteni, hogy az semmi ahhoz képest, aki heroinista volt, mára viszont cégvezető, és egyébként sem kéne „dicsekedni” vele, hogy valaki alkesz. 

Ahol pedig valaki elpanaszolja, hogyan lett a weben garázdálkodó csalók áldozata – mellesleg hasznos infót nyújtva azoknak, akik még mindig válaszolnak a „Kedves Kovács asszony, ügyfelem, Rosalinda Duaerte de Marquize 100 000 000 dollárt hagyott önre, kérem, adja meg bankkártyájának PIN-kódját, hogy átutalhassam az összeget” típusú e-mailekre, ott okvetlenül le kell barmozni a csőbe húzott áldozatokat, és hozzátenni, hogy bezzeg a kommentelő mindent tud az igazi csalókról, hiszen a férjének harminc éven át volt második, titkos családja. 

Azt hiszem, ha választ keresünk rá, miért rendezünk mindennap szenvedésvetélkedőt a közösségi oldalakon, elsősorban az emberi természetet kell megvizsgálnunk. 

Igazából – sajnos – mindenből versenyt csinálunk. A boldogságból éppúgy, mint a boldogtalanságból. 

Kinek volt szebb idén a karácsonyfája: a Margóéknak vagy nekünk? (Ha meg egy magazin fotóján még a miénknél is szebben feldíszített fa állott, az nyilván csak „fotósopp”.) Ha egy celebritás megházasodik, és az esküvői mókának a Tizenkét Tölgyfa Erdei Holisztikus Központ adott helyet, ott jön a „nekünk sokkal szebb esküvőnk volt az anyakönyvi hivatalban, minden rokon sírt, lefogadom, hogy itt a nagy flancolás közben egy könnycsepp se hullott”. 

Versenyzünk, kinek van menőbb mobilja és kocsija, ki képes többet és gyorsabban tenni a munkában és a családban, kicsit még talán azon is, melyikünk írását olvasták legtöbben a múlt héten a WMN-en, és miközben nyilvánvaló, hogy az egészséges versenyszellem inspiráló erővel hathat ránk, elfelejtjük: mennyivel inspirálóbb volna szívvel-lélekkel örülni mások sikerének, és átérezni mások nyűglődését. 

Nem lehetne ösztönző energiát érezni olyankor is, ha valaki olyasmit tett le az asztalra, vagy olyasmin ment keresztül, ami az ő személyes mércéjével mérve hatalmas dolog? 

Persze világos és természetes, hogy mindannyiunknak eszébe jut egy személyes történet bármiről, és ezek megosztása másokkal csodálatos dolog, hiszen arról biztosítjuk egymást: senki sincs egyedül. Ezt azonban simán lehetne úgy kezdeni, hogy előbb odaszúrunk egy mondatot arról, milyen mélyen megérintett minket a másik története, majd megírjuk a saját tapasztalatainkat a témában – funkcionális fórummá, és emberséges közeggé változtatva a kommentszekciót, ahelyett hogy úgy indítanánk: „Ez nem tudja, miről beszél, én viszont…”

Talán valahol nagyon mélyen ott van a kutya elvásva, hogy a „sajnálat” szónak lett valamiféle pejoratív értelme. „Nem kell a sajnálatod” – vágjuk a másik fejéhez, „engem csak ne sajnáljon senki” – mondogatjuk, amikor egy szánakozó szempárral találkozunk, „nem fogom sajnálni, azért mert…” – kezdjük a mondatot, amikor értjük, de nem érezzük mások szenvedését. Pedig óriási különbség van a lesajnálás és az őszinte sajnálat között – hiszen míg előbbi a lekicsinylés szinonimája, az utóbbi az együttérzés, a részvét és a könyörület testvére.

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak