Steiner Kristóf: Ne engedjük, hogy a vírus is vízválasztó legyen köztünk!

–

Mindent és mindennek az ellenkezőjét olvashatjuk nap mint nap a közösségi médiában a járványról, a maszkviselésről, a tesztekről, az intézkedésekről, a félelemről, a biztonságról, az új életünkről… A minap egy ismerősöm egyenesen agyroggyantnak nevezte a „vírustagadókat”, akik másképp közelítettek a koronavírussal való együttéléshez, mint ő (tehát nem is vírustagadók). Egy másik közben arról osztott meg bejegyzést, hogyan bénít meg mindannyiunkat a félelem, hogyan zár minket kalitkába az állandó aggodalom, amíg elszeparálódva egymástól várjuk és várjuk, hogy ez a valami véget érjen.

Egyik ilyen bejegyzésre sem írtam semmit – ahogyan arra sem (elsősorban azért, mert nem vagyok orvos, és nem tudok sem vitatkozni, sem egyetérteni), amikor egy másik, egészségügyben dolgozó ismerős azt osztotta meg, hogy a COVID-19 tesztek egyelőre meglehetősen „furán viselkednek”, hiszen ugyanazon ember simán kaphat négyszer negatív, majd egyszeriben pozitív eredményt, és természetesen ez fordítva is igaz.

De olvashatunk arról is, hogy a textilmaszkok – amelyeket lássuk be, szinte senki sem mos ki naponta kétszer – vajmi keveset ápolnak és takarnak, és a műtéteket végző orvosok rendszeresen cserélik a maszkjukat, mert pár óra elteltével többet árt, mint használ, én pedig ezt sem erősítem meg, nem is cáfolom, csupán csak olvasom, és elmerengek róla. 

Aztán „visszamászom” az Instára és a Facebookra, és látom, ahogyan emberek véres szájjal vádolják és szidják egymást: „nem igaz b@zmeg, hogy nem lehet felvenni azt a k_rv@ maszkot”, „nem hiszem el, hogy birkaként hódol be a nép az új intézkedéseknek”, „aki örülne egy újabb kör karanténnak, az átveheti a gyerekeimet otthonoktatásra”, „akinek baja van azzal, hogy otthon kell maradni, az előbb az életét, döntéseit, és a szokásait gondolja át, és csak utána panaszkodjon a karanténról”, és így tovább. 

Pont úgy, mint minden választási kampányidőszakban, pont, mint a vegán és mindenevő ideológiák mentén, pont, mint a „szivárványos” és az „anti-pride”, a PC perfekt, és „lassan már semmit sem szabad kimondani büntetlenül” elvek mentén menetelve –

barátságok bomlanak fel, kollégák mennek ölre, családok ugranak össze, és nem azért, mert x másképp gondolkodik, mint y, hanem egyszerűen azért, mert az emberi természet olyan, hogy a legtöbbünk elviselhetetlen teherként éli meg, ha valaki ellentmond neki. 

Nemrégiben volt egy beszélgetésem egy aktivistával, aki szerint a WMN-en korábban megjelent cikkem PC-ellenes. Hiába mondtam neki, hogy a magam meglátása szerint én csak kibontottam egy sokakat foglalkoztató témát, ő elkönyvelte: ámítom őt és önmagam is, és kizárt, hogy egyszerűen csak lényegesnek érzem, hogy beszéljünk a jelenségről, ha nem akarunk két külön sarokból kiabálni egymásra. Így most különösen fontosnak érzem elmondani, hogy 

ez az írás se nem vírustagadó, se nem maszkellenes. 

Az írás arról szól, hogy tetszik vagy sem, együtt kell élnünk olyan emberekkel, akik másképp vannak beállítva, mint mi, és ha szeretnénk, hogy ők is, meg mi is jól érezzük magunkat ezen a bolygón, akkor kénytelenek leszünk nem ostobának nevezni őket, hanem informálódni az ő álláspontjuk felől is, mi több, beszélgetni velük, majd egy kompromisszum-halmazt találni: egyszer és mindenkorra felfogni, hogy nem lehet minden egyes élő embert beleerőltetni egyféle gondolkodásmódba – szerencsénkre, mert azt egyébként úgy hívják, hogy diktatúra, és történelmi tapasztalatok szerint nem működik annyira jól. 

Szóval akkor mindezek fényében beszéljünk kicsit arról, hogy ezek a szabályok – szerintem – mégis kit és hogyan védenek pontosan. 

Hogyan lehetséges, hogy Magyarországon sporteseményeknek senki és semmi nem szab határt, de nagykoncertet tartani tilos? 

Hogy is van az, hogy a barátaink, akik szeptember 2-án érkeztek haza tőlünk, Görögországból Budapestre, megkapták a karanténozásra felszólító, bejárati ajtóra való plecsnit, de azt soha senki nem kérdezte tőlük, hogy egyébként hogyan jutnak haza – a rendőrség felől éppenséggel tömegközelkedhettek volna is, csak utána maradjanak otthon.

Az meg aztán végképp hogy van, hogy a schengeni határon kívül készült COVID-tesztet nem fogadnak el a hatóságok? (Ez azóta már némiképp változott, csak az egyiknek kell itthon készülnie – a szerk.) Nem az a cél, hogy kiderüljön, vírushordozó-e valaki? Vagy sokkal inkább az, hogy a – hirtelenjében Magyarhonban igencsak felárazott, még világviszonylatban is kimondottan drága – teszt árát magyar perselybe dobjuk?

És azzal mi a helyzet, hogy a gyerekek kötelező jelleggel viselnek maszkot a suli folyosóján, ám az osztályteremben nem terjed a vírus, hiszen tudja, hogy becsengettek, és ilyenkor már nem illik zavarni? 

Félreértés ne essék, nem csak a magyar rendszert kérdőjelezem meg – nálunk, Görögországban például kitalálták, hogy pontban éjfélkor minden vendéglátóipari egységnek be kell zárni a koronavírus-járványra való tekintettel, ám nem ismerek olyan görögöt, aki érti, hol függ össze a két téma: felelőtlenül dorbézolni éjfél előtt is lehet, ahogyan felelősségteljesen odafigyelni is éjfél után. Miről szólnak ezek az intézkedések tulajdonképpen? 

Szerintem – és itt jegyzem meg, az írásom ezen szakasza zsánerében inkább véleménycikk, mint megvilágosult kinyilatkoztatás – elsősorban arról, hogy

hősies vezetőink szeretik azt éreztetni velünk: tesznek valamit. Hogy minden kézben vagyon tartva. 

Hogy ők tudják, hogy felelősséggel tartoznak értünk, és meg is tesznek minden tőlük telhetőt. Ugyanakkor arról is szól mindez, hogy kiderüljön: mennyire vagyunk engedelmesek, mi, a nép. 

Nem elvitatva a vírus és az áldozatok valódiságát, a COVID-19 világjárvány sok minden más mellett tökéletes lehetőség arra is, hogy kiderüljön, kontrollálhatók, ellenőrizhetők, idomíthatók vagyunk-e, és engedelmeskedünk-e minden olyan szabálynak, amelyet kiszabnak ránk. Vajon bevesz–e a gyomrunk, az agyunk, a lelkünk, hogy minden ország közveszélyes hely, kivéve Magyarországot? Vajon elfogadjuk-e, hogy az augusztus 20-i ünnepségen az „elit” egyetlen maszkot sem villantott, míg nekünk még akkor is fel kell vennünk, ha az éttermi asztalunktól elsétálunk a mosdóig? 

Tudom, hogy most baromi könnyű lenne rám biggyeszteni a laposföldhívő címkét, de sajnos visszautasítom, hogy bárki azzal vádoljon: arra biztatnám az embereket, hogy fittyet hányjanak a szabályozásokra.

Én is betartom a szabályokat – egyrészt, mert mi mást tehetnék, másrészt pedig – és ez a fontosabb aspektus –, szeretném, ha az emberek biztonságban éreznék magukat mellettem, a közelemben,

akkor is, ha adott esetben szent meggyőződésük, hogy a kormányaink intézkedései 100 százalékban helyénvalók. 

Inkább arra biztatok mindenkit, hogy ne tegyük meg ezt a témát is afféle vízválasztónak, amely eltávolítja egymástól az embereket, most ugyanis különösen fontos volna összetartanunk.  

Nem mindenki „vírustagadó”, aki felveti a kérdést, hogy mégis kit és hogyan véd a táskában három hete koszolódó textilmaszk, vagy mi értelme a kéthetes karanténnak, ha a reptérre érkezve bárki beülhet egy taxiba anélkül, hogy beavatná a sofőrt: ő egyébként közveszélyesnek lett nyilvánítva. Nem mindenki maszkellenes, aki megjegyzi, hogy mindjárt összeesik, ha nem húzhatja le a maszkot az orráról egy percre. 

Nem mindenki kontrollmániás és birkalelkű, aki megkéri a szupermarketben a nyakába lihegőt, hogy tartsa a távolságot, és nem mindenki él állandó riadalomban, aki vallásos áhítattal használja az alkoholos gélt – simán lehet, hogy szimplán csak a „jobb a biztonság, mint a megbánás” elvét követve éli az életét, ami szíve joga.

Az egyetlen, amihez sem joga, sem pedig lelke nem kellene, hogy legyen senkinek, az mások látásmódjának sárba tiprása – mert a tudatos és következetes egymás ellen hangolás és összeugrasztás sem a járványhelyzetet, sem a társadalmunk mentális gyógyulását nem segíti. 

Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy ez a mi tengereken és megközelítéseken, országhatárokon ás álláspontokon átívelő traumánk, lehetőségünk, közös témánk, sorsközösségünk, és érdeklődve, türelmesen, elmerengve figyelnénk ahelyett, hogy már megint szakadékot mélyítünk? Mi volna, ha kivételesen nem arra használnánk a helyzetet, hogy már megint igazunk legyen? Vajon mi lesz, ha azt mondjuk: „te így látod, én úgy látom – lényeg, hogy összhangban és harmóniában menjünk keresztül rajta, tanulva egymás igazságaiból és tévedéseiből”?

Ez persze költői kérdés – egyelőre. Hogy mi lenne, mi volna, mi lesz, majd eldől... ha legalább megpróbáltuk.