A nagy szőrteszt: egy fifikás kellék gyors menetekhez

–

Amikor kicsi voltam, a környezetemben lévő kutyák, macskák a kertben éltek télen-nyáron, előbbiek kutyaházban aludtak, és a szerencsések sosem voltak láncon. Mi sokáig lakótelepen laktunk a szüleimmel, és mert azt vallották, hogy háziállat oda nem való, legfeljebb hörcsög, az egész gyerekkorom azzal telt, hogy vágytam egy tíz centinél nagyobb szörnyetegre. A kertes házba költözésünk legnagyobb örömét az jelentette, hogy ez megadatott.

Azóta gyakorlatilag mindig volt kutyám, macskám: nem vagy, hanem is-is verzióban. Aztán úgy alakult, hogy a kislányom születése környékén egy generációnyi kutya-macska tűnt el sorban – nagy szomorúságot hagyva maguk után – az életemből (rohadt nagy igazságtalanság, hogy hozzánk képest ilyen rövid ideig élnek), és akkor pár évig nem hoztunk újabb állatot a házhoz a férjemmel, aki szintén bolondjuk amúgy. Mert így volt egyszerűbb, ha jobb nem is.

Mivel mi nem állatokat tartunk, hanem állatokkal szeretünk együtt élni, így a takarítás mindig nehezített pálya volt, szóval szépen megbeszéltük akkoriban, hogy sokkal könnyebb lesz így, kisgyerekkel, sok munkával, immár felnőtt életemben először huzamosan kutya-macska nélkül.

Csakhogy a gyerekünk másképp látta a dolgot, elég hamar elkezdett könyörögni egy cicáért. Egy ideig kitartottunk a dekrétum mellett: zsúfolt életünkből nem hiányzik most az állattartás, magyaráztuk, úgyhogy kutyázni a nagyszülőknél lehetséges, macskázni meg bárhol, mert mindegy, hova mentünk épp a kertvárosban, előbb-utóbb úgyis került egy macska valahonnan.

Ez olyannyira igaz, hogy mire észbe kaptunk, dekrétum ide vagy oda, került hozzánk is kettő gyors egymásutánban. Az egyik cirmost a szomszédból ragadtuk el „szerelem első látásra” okán, a másikat az utcán találtuk, és befogadtuk. Így lettünk, mire észbe kaptunk, megint macskások.

„Most már úgyis mindegy” alapon pedig megadtuk magunkat a sorsnak, vagyis az én nagy vágyamnak, ha már a gyerek kívánsága teljesült: szerettem volna én meg egy kutyát. Majtényi és Dodzsem (ők a macskák) után két évvel érkezett a házhoz Bodza, a vizslador, jelentősen felforgatva amúgy sem izgalommentes életünket. Különösen a macskák viselték nehezen az izgága betolakodót. Csak később hallottam, hogy Bálint Ágnes a saját vizslájukról mintázta Frakkot, aki egész életében következetesen kergette a macskákat minden intelem dacára… Egymás mellé gömbölyödő állatokat tehát továbbra is a közösségi médiában szemlélek, de azért az elmúlt négy évben kialakult egy mindenki számára kielégítő, álszent békeszüneti állapot az eb és a macskák között a lakásban, a nagy kerti sprinteket fától-fáig pedig gyaníthatóan akkor rendezik, amikor nem látom.

Apropó, lakás. Ha valaki megkérdezi (meg szokták), miért engedem be az állatokat a szobába – hisz ennek például olyan következményei vannak, mint a mindennapos (esős időben egésznapos) elmaradhatatlan felmosás – leginkább azt szoktam válaszolni, hogy mert nekünk így természetes, mármint az élet. Mind a hárman (most az emberszabásúakról beszélek) imádjuk figyelni a négylábúakat, szeretjük, ha a közvetlen közelünkben vannak, állandó interakcióban velünk. Ezt nem úgy kell érteni, hogy folyton kutyázunk-macskázunk. (Amúgy de, csak sokszor észre sem vesszük…) Hanem úgy, hogy például a testtudatom része a kutyám, tudom, ha kicsit nyújtóztatom lefelé az ujjaimat, elérem a fejét. Vagy érzem a melegét a lábam közelében, ha írok. Néha feltápászkodik, és az ölembe ejti a pofáját. Akkor tudom, ideje szünetet tartani.

A kutya aktivizál, a macska megnyugtat. Azzal, amelyik hozzám kötődik, leginkább olvasni szoktam, azonnal megjelenik, ha elterülök a kanapén, és elterül rajtam.

Jó velük lenni, nagyon jó.

És igen, egy csomó plusz aggodalom is (ha betegek például), meló és kötelezettség, ami megúszható lenne, de osztom apukám álláspontját, aki szerint állat nélkül élni lehet, de nem érdemes.

Úgyhogy ki kell találni, a mikénteket. Például a takarításra. Mert bár, ha lakásban tart az ember állatot, a patikatisztaságról le kell mondania (igaz, ha állatot tart lakásban, akkor nem hiszem, hogy eleve elemi igénye a steril beltér), azért a ragacsos kosszal és káosszal nem kell feltétlen megbarátkoznia, ezt ki merem jelenteni. Hosszú évek óta keresem minden téren a megoldásokat, hogy mindenki komfortosan érezze magát, és én se őrüljek meg az állandó ganajozásban. A megfelelő, tisztán tartható állatfekhely, macskavécé, a praktikus etető tálak, a kocsiban az ülésvédő huzat, hogy ne legyen minden (annyira) koszos például egy dagonya után, a „patamosás” szertartása sáros időben… van jó pár trükkünk, amiket az évek során fejlesztettünk ki, illetve praktikus kellékünk, amelyek nekünk beváltak, de a szőrkérdés a mai napig kutatott terület maradt.

A kutyánk rövidszőrű, a macskáink se perzsacicák, de ez nem jelenti azt, hogy nálunk kisebb lenne a szőrtenger, legfeljebb csak rövidebb szálakból áll. Egy-egy felsöprés azt jelenti, hogy még egy háziállatot tudnánk építeni az összehúzott kupacból. Ezt a megfigyelést támasztja alá az a teszt is, amit egy úgynevezett kézi vagy akkumulátoros (leánykori nevén rúd-) porszívóval végeztem. Mutatom Pom-Pomot, aki a portartóban született egy porszívózás során, és nem sokszáz négyzetméteren. (Hozzáteszem, ez egy napi termés, mert előző nap is takarítottam… Elég durva azért…)

Még évekkel ezelőtt vettem egy bivalyerős porszívót, épp az állatszőr ellen való csatához, mert aki tart kutyát-macskát, az tudja, hogy kiszívni a szőrt kárpitból, szőnyegből nagy kihívás. Tényleg csak a legjobb készülékek képesek rá, és azok sem végeznek tökéletes munkát, olyan, hogy (akár csak percekre) „teljesen szőrmentes lakás”, esetünkben nem létezik, de azért egy vállalható szintje a tisztaságnak összehozható.   

Ehhez pedig meg is van a megfelelő eszközöm, mint már mondtam, egy hagyományos, porzsákos, filteres porszívó, de nagyon érdekelt, mit tud hozzá képest egy modern, könnyű, pillanatok alatt előkapható verzió, amelyet kifejezetten állatok mellé ajánlanak, mert csendes, habár turbo fokozattal is rendelkezik, sokféle praktikus kiegészítője van, és extra erős filtere, hogy ne nyomakodjon vissza sunyin a felszívott por a levegőbe.

Mondom a tapasztalataimat. Nos, hatékonyságban, nagytakarítás esetén még mindig a hagyományos (vezetékes, nagyteljesítményű) porszívóm a nyerő. Viszont, ami óriási előnye a nagyméretű morzsaporszívóra emlékeztető konstrukciónak, az a fürgesége. Illetve az én fürgeségem általa. Mert egy pillanat alatt előkapja az ember, és átszalad a problémás részeken, mondjuk, ahol az állatok rendszeresen trappolnak (a kamaszszoba is ilyen problémás terület, habár kutya-macska oda ritkán kerül). Így pár perc alatt képezhető a tisztaságnak egy olyan foka, amely már megnyugtató. És ez akár naponta többször is előállítható, szemben a hagyományos megoldással, mert a nagy porszívót én elő nem rángatom ilyen gyakorisággal a mosókonyhából akkor sem, ha itthon vagyok, az egészen bizonyos. Sőt, hétköznapokon inkább szavazok naponta egy gyors felseprés-feltörlés kombinációra, mint a porszívózásra. Ezt tudná kiváltani esetemben az akkumulátoros porszívó, ami előnyös abból a szempontból a söprögetéssel szemben, hogy sokkal alaposabb, és nem kavarja fel a port – ami porallergiás családban nem mellékes szempont – viszont eltünteti.

Turbó fokozaton a szőrt is kiszedi a kárpitból, szőnyegből, ami nem kis dolog, a szőr ragaszkodása a szövethez ugyanis transzcendentális jellegű és mértékű. Viszont így, „turbósztájlban” csak percekig életképes az eszköz, aztán tölteni kell, ha nincs pótaksi, sima fokozatban pedig 40 percig bírja, tehát, mint mondtam, én elsősorban tűzoltásra használnám az ilyen készüléket, és a legtökéletesebb megoldás azt hiszem, az lenne, ha mind a két típussal rendelkezne a háztartás: lenne külön eszköz a gyors és a ráérős menetekre is, és a lassú, komótos szőrözgetésre is.    

Kurucz Adrienn  

A képek a szerző tulajdonában vannak