A lassúság öröme – Séta- és rajznapló a Balaton-felvidékről, gyönyörű képekkel

–

Bennem mindig élt a vágy – és most is él, bár valamelyest átalakulva már –, hogy elinduljak „valahova”. Valahova, ahol nem tudom, mi van. Csakis vonattal vagy gyalog, esetleg busszal vagy stoppal. Az ehhez kapcsolódó minőség a szemlélődés állapota, a relatív céltalanságé és időtlenségé. Szemlélni azt, ami elém kerül, és megérkezni valahova akkor, amikor a lépések sora odavitt.

A sketching határozottan jól passzol ehhez a fenti létállapothoz: tökéletességre nem törekvő, de teljes jelenlétet igénylő rajzolás ez, amikor azt rajzolom, amit épp látok, ahogy épp látom.

Ha épp tíz percre ülök le az út szélén, akkor annyi idő alatt. Nem pakolom elő a festőállványt, csak ölbe veszem a vázlatfüzetet, egy csipesszel megfogatom a lapokat, hogy ne fújja szét a szél, és start.

A sketchingfelszerelés állandó tartozéka a retikülömnek, de most először indultam útnak azért, hogy kipróbáljam, hogyan kapcsolódik össze a gyaloglás és a sketching. Annál is inkább, mert ezt a kettőt – gyaloglás és sketching – szeretnénk összekötni egy jövő őszi hatnapos program során, ami a Walkscapes munkanevet viseli, Francesco Careri ikonikus könyvének (Walkscapes – Walking as an Aesthetic Practice) címét kölcsönvéve. 

Gyalog, sketchbookkal felszerelve járjuk majd be a Balaton-felvidéket, megvizsgáljuk és kipróbáljuk, hányféleképpen sétáltak a művészek különféle korszakokban, mi volt a viszonyuk az úthoz, a szemlélődéshez, a vágyakozáshoz, a megragadáshoz.

Privát sketchingtúrám tehát terepbejárás is volt – hiszen lehetetlen térkép fölött dönteni például arról, mekkora utat tesz meg egy sketcher egy délelőtt alatt. Fontos szempont az is, hogy ne csak a végcél legyen gyönyörű, hanem az odavezető út is élvezetes, árnyas, látványban gazdag. A „terepmunka” egy-egy szakaszán elkísért néhány útitárs – Adri és Zsuzsi helyi barátaim, és Kristóf öcsém.

Mesélek egy kicsit az utunkról szóban és képekben

Hétfő, 2020. június 22. – Tihany: szél, őslevendulás, útvesztés

Tihanynak egyedül vágtam neki. Erős szél fújt, a falu szinte üres volt. Először lesétáltam a képzőművészeti egyetem művésztelepére, ami a csoport lehetséges bázisa lenne jövőre. Tágas, füves tér a Belső-tó nádasai mögé bújva, egyszerű, szép épületekkel. Az egyeztetés után visszaballagtam az apátsághoz, és a Rege cukrászdában leültem összeszedni a gondolataimat, és lerajzolni a reggelimet. A Rege teraszáról bámulni a tavat nem megunható – Adrival jártunk itt egy-két nyárral ezelőtt, és Eduardo Bajzek brazil sketcher barátommal is rajzoltuk már innen a Balatont.

Adri megüzente, melyik busszal érkezik utánam, így őt várva az apátság körüli kicsi, a régi Tihany hangulatát őrző utcákat jártam. Leginkább az ezer színben pompázó virágok nyűgöztek le, ezekből „gyűjtöttem” össze egy csokornyit a sketchbook soron következő lapjain.

Az olaszországi illusztrátorképzőben (Ars in Fabula, Macerata) volt csoporttársam Elena, akinek a színpalettái mindig lenyűgöztek. Elenának volt szokása jártában-keltében palettákat „gyűjteni” – a táskájában lapuló színes ceruzák segítségével pár foltban rögzíteni, hogy egy számára vonzó látvány milyen színekből is áll össze. Amikor egy gyerekkönyv illusztrálásába fogott, fellapozta a színkatalógusát, és kikereste belőle a megfelelő hangulatokat. Nagyon vicces, ajánlom!

Ami a sketchet illeti, fontos és nem könnyű kitétel: nem kell hogy tökéletes legyen. Talán nehéz elhinni, de amit a sketchingben leginkább gyakorolni kell, az az, hogy megelégedjünk azzal, ami ott és akkor történik a papíron. Nincs idő tervezni, és nem is ez az a műfaj, amit az ember otthon még napokig finomítgat. A sketching „tökéletlenséggyakorlat”, az elrontott vonalak szeretete, a jól sikerült véletlenek fölötti hála.

Kettőkor leszállt a buszról Adri, és egy perc alatt ugyanolyan szénaboglyahaja lett, mint nekem, csak szőke. Stílszerűen a szélmarta sziklák felé vettük utunkat – előtte még véletlenszerűen beléptünk egy kis boltba, hogy térképet szerezzünk, ami nem volt, de a boltos és Adri rájöttek, hogy valahonnan ismerik egymást, s ez ma még fontos lesz!

Tehát a keskeny sziklaösvényen átsétáltunk a két tó közé, és a szőlődombok között bandukoltunk tovább az Őrtorony-kilátó felé. Útközben nagy beszélgetésbe mélyedtünk, ami nagyon jót tett nekünk, mert rég volt már alkalmunk ilyesmire. Ugyanakkor nem tett jót a sketchingnek, mert teljesen elfeledkeztem róla, sem a tájékozódásnak, mert eltévedtünk. 

Aztán lassan kibogoztuk a beszélgetés szálait, és a hegyre rásimuló szőlősorok között a kilátóhoz is odataláltunk. A látványtól elállt a szavunk, majd az őslevendulásba érkezve annál is jobban. A sketcheim megközelítőleg sem tudják visszaadni azt a pazar összképet, amit a szőlődombok között megbúvó mandulaliget, és a mandulafák között a levendulabokrok alkottak. Órákra leragadtunk itt (persze Adri azt mondaná, túlzok), nagy levegőket vettünk, nagyokat sóhajtoztunk, apró, színes csokrokat szedtünk vadvirágokból (és egy pici levendulából is), a sketchbook is előkerült már, és a beszélgetés „mollban” folytatódott. Az útikönyvek nem írják, de barátságok megújítására a hely kiváló.

Az utunk a templomromnál végződött, ahol megállapítottuk, hogy a busz csak másfél óra múlva jön, így kiálltunk a bekötőút végéhez stoppolni. Az első autó megállt, s benne ült: a boltos srác.

Kedd, 2020. június 23. – Szent György-hegy: mesebeli, ortodox, Szent Ferenc 

Miközben reggel a tízórainkat csomagoltuk, Adri kisfia megjegyezte, hogy úgy nézünk ki, mint akik legalább egy hétre indulnak, annyi kaját pakoltunk… Adri azt válaszolta, sebaj, lehet, hogy útközben találkozunk egy remetével, legalább lesz mivel megkínálnunk. 

Útban a Szent György-hegy felé a lányok győzködtek, hogy ez túl messze van, szétdobja a csoportfolyamatot, ha a résztvevőknek ennyit kell buszozniuk, szóval inkább keressünk valami közelebbi célpontot. Az érvek azonban semmivé foszlottak, amikor Kisapátitól felkanyarogtunk a hegyre a présházak között, és leparkoltunk az etruszkvörösre vakolt Lengyel-kápolnánál (ami tökéletesen passzolt a harsogó zöld szőlőlevelek hátterébe), és körülnéztünk. Muszáj lesz benne hagyni a programban.

Felszerelkezve khm… walkit sketchingtáskáinkkal és frissen kötött vázlatfüzeteinkkel, nekiindultunk a mára kinézett útvonalnak, amit a maga körülbelül hat kilométerével nem szántunk túl ambiciózusnak, de idővel kiderült, hogy mégis az volt. Az Oroszlánfejű-kúttól indultunk, és körülbelül két és fél órával később még mindig ugyanabban az utcácskában jártunk, annyira elbűvöltek a kis pincék, présházak, öreg diófák, a hőségben illatozó rozmaring- és levendulabokrok, és persze a kilátás a Balatonra meg a Tanúhegyekre.

Zsuzsi feltalálta az illatos sketchet: bedörzsölte a füzete lapjait rozmaringgal és levendulával, mielőtt belerajzolt…

Egy mellettünk eldöcögő autóban megcsodáltam a volánnál ülő mesebelien szép öregembert, majd a mellette ülő kamasz lányban felismertem egy hidegkúti (nagyon tehetséges rajzos) tanítványomat… Kiderült, hogy a nagyapja, Vidor (mondom, hogy mesebeli!) restaurátor, és egy pici présháza van itt, amit ketten restaurálnak… Rövid ámuldozás után továbbirányítottak bennünket a hegyre, ahol két különleges kápolna is áll a bazaltorgonák felé vezető út mellett, és ha szerencsénk van, a másodikban otthon lesz az atya, és megmutatja nekünk.

Az első kápolna az Emmaus, amit Ify Lajos plébános épít(tet)ett a hetvenes években. A helynek valamiféle Szent Ferenc-i hangulata volt, a kápolna mögötti három-négy apró épülettel, amiket megálmodója műhelynek, közösségi épületnek szánt.

Az épületeket már majdnem teljesen visszahódította a természet és a hajléktalanok, egy hajdani, részben megvalósult álom melankolikus emléke lengte őket körül.

Apró részletek, különös formájú ablakok meséltek arról, hogy valamikor valaki(k) sok gondolatot, szándékot, időt tett(ek) ide.

A történetét szépen leírja EZ a cikk.

Továbbsétálva egy kis rétre értünk, ahol Zsuzsi felkiáltott: „Ide jövünk legközelebb aludni!” Valóban: a kis rét valamiért hívogató volt, jobbra a bokrok között idelátszott a Balaton. Balra nézve, két babérmeggybokor között pedig megpillantottuk a második kápolnát, mellette kis kőházat, gondosan stószolt tűzifarakást. A kis ház felső ablakából kipillantott egy arc – egyszerre volt mesebeli és Szent Ferenc-i –, majd kilépett a házból… a remete. Ennyit Adri profetikus képességeiről.

Az icipici ortodox templomról megtudtuk, hogy tizenhét éve kezdett el épülni. Miközben a kápolna freskóit (Csincsi Arnold munkái) csodáltuk,

beköszönt egy kéktúrázó hatgyerekes család, és rövid ortodox imát mondott… azaz énekelt… csodálatos, nyolchangú polifóniában, kristálytisztán… azt hiszem, sohasem hallottam még ortodox liturgikus éneket. Lenyűgöző volt.

Aztán leültünk elkölteni az ebédünket, s bár megosztani a remetével nem volt módunkban – mert böjtölt –, de meghívására leültünk a kis ház hűvös szobájában egy friss herbateára, jó beszélgetésre. Derűvel és békével teli szívvel indultunk tovább a bazaltorgonákhoz, olyannyira, hogy a másfél kilométeren még kétszer eltévedtünk – úgy látszik, Adrival ez a specialitásunk! De nem csüggedtünk, s a hegycsúcson első közös rajzolásunkra is sor került. Adri gyönyörű kompozíciós vázlatokat készített, aztán leballagtunk a hegyről.

Szerda, 2020. június 24. – Dörgicse: őz, templomrom, sketchingattitűd

Kisdörgicse–Felsődörgicsei templomrom/Levendula Major–Boldogasszony templomrom (cca. 3 km)

Túrám utolsó napján Kristóf öcsém csatlakozott hozzám. Dörgicsét választottuk, nagyjából találomra, és leszálltunk a buszról a falu tetején, Kisdörgicsén. Ez a pár utcás falurész is hangulatos sétára adott lehetőséget, majd kaszálókon, erdőfoltokon át, két őzet és sok madarat felriasztva jutottunk át Dörgicsére, ahol a Felsődörgicsei templomrom mögött, a temető szélén ültünk le pihenni és rajzolni egyet.

Akkor, javasolta az én strukturált gondolkodású testvérem, foglald össze, mit is jelent a „sketchingattitűd”! Azaz hozzáállás. Hű, gondoltam, ezek szerint kellene hogy legyen ilyen… mindenesetre elgondolkodtam a dolgon.

A templomrom lerajzolása a következő tanulságokkal szolgált: miután nagyon szakszerűen megtanítottam Kristófnak is a kompozíciós vázlat módszerét, rögtön demonstráltam is, hogy a saját vázlatomnak csak töredéke fért rá a voltaképpeni rajzomra. Valamint: ha az ember éhes, akkor annyi a sketchingnek is.

Az ebédet a legalsó Dörgicsén költöttük el, majd a buszunk indulásáig még a falu legszebb csücskében sétálunk, a Boldogasszony templomrom felé, és megvitattuk, mely házakat is vennénk meg, ha a Kópic pékség egyszer Óbudáról a Balaton-felvidékre költözne.

Füredre visszaérve, az állomáson Adri várt, kihozta a csomagjaimat.

Elbúcsúztunk, aztán a vonat ablakából néztem, ahogy áll a peronon, és arra gondoltam, hányszor kísért már ki így, paloznaki táborok végén, és arra, amit ő mondott ki pár napja az őslevendulásban: hogy a felnőttkori barátság ritka ajándék. 

Mindig megvárja, hogy elinduljon a vonat? – kérdezte az öcsém.

Igen, mindig.

Simonyi Cecília

A képek a szerző tulajdonában vannak