Rajzok, amelyek megmutatják a világot – Ismered az Urban Sketching műfaját?

–

Nyolc évvel ezelőtt, négyéves gyeses otthonlét után egyazon nyáron megjártam Spanyolországot, Portugáliát és Ruandát. Az illusztrátorság kezdeti, keresgélő időszakában nem voltam túl magabiztos. Annál többet lamentáltam fejben egy-egy ötleten. Az egyik ilyen – határozott formát még nem öltő – „kattanásom” volt, hogy az utazásaimat ne fotókban örökítsem meg, hanem rajzokban, és az ennek nyomában folytatott virtuális kutatás során bukkantam rá az Urban Sketchers csoportra.

Abban az évben százötven fővel tartották Lisszabonban a második nemzetközi találkozójukat (Urban Sketching Symposium). Elmentem. Idén a tizediket rendezték, Amszterdamban, nyolcszázan voltak jelen. Itt már nem egyedül voltam magyar résztvevő: hárman képviseltük Budapestet.

Urban Sketching

A  japán turistát arról ismerni fel, hogy magasra emelt tableten keresztül szemléli a világot. Az urbansketchert arról, hogy ül egy tetszőleges utcasarkon, épület tövében, híd lábánál, kávézó asztalkája mellett, ölében sketchbook, azaz vázlattömb, s fel-felpillantva rajzol. Hogy mit? Azt, amit lát, ami épp történik vele: a kávéscsészét, amiben most hozták ki a lattét, a barátait, akikkel éppen beszélget, az utcán vonuló Pride-menetet, a galambokat etető bácsit a padon, a Parlamentet, a háztetőket. A radikálisabbak a metrón szemközt ülőket, a hisztiző gyereküket, vagy az orvost, aki épp a kificamodott bokájukat vizsgálja.

Ars poeticájuk szerint: „See the world, one drawing at a time”, azaz: „Lásd a világot rajzról rajzra!”

A mozgalmat, ami mára több mint százezer tagot számlál szerte a világon, egy seattle-i fiatalember, Gabi Campanario indította el: 2010-ben létrehozott egy Flickr-csoportot, ahol néhány barátjával elkezdték megosztani egymással a hétköznapjaik apró mozzanatait megörökítő skicceiket. Ragályosnak bizonyult. Egyre többen lettek, majd kisebb helyi csoportok jöttek létre, amelyek rendszeres időközönként, megbeszélt helyeken találkoztak, és együtt rajzoltak. Mára a világ számtalan pontján van ilyen helyi csoport, például Budapesten is. (Két-három hetente megrendezett hétvégi találkozóik nyitottak bárki számára.)

Amszterdam

A 2019-es, tizedik szimpózium szervezését az amszterdami helyi csoport végezte: két év és hatvan ember önkéntes munkája van a feladat mögött. A regisztrálható helyek számát hatszázötven főben határozták meg, ami az online kapunyitás után tíz percen belül be is telt, és akinek a harminc választható instruktor közül sikerült a legendának számító Paul Wang (Szingapúr), Shari Blaukopf (Kanada) vagy – a tavaly Budapesten járt – Eduardo Bajzek (Brazília) workshopjára bejutnia, az külön „hőstörténetnek” számított. (Amúgy mind a harmincan legendák.)

Arcok, nevek, képek

Én a 2011-es lisszaboni találkozón ismertem meg valamennyi barátomat ebből a színes közösségből: a százötven ember még belátható volt, s az együtt töltött négy-öt nap alatt, miközben délelőtt és délután, mindig másik húszfős kiscsoportban, az azulejók városát járva egy-egy workshop keretében tanultuk és gyakoroltuk a sketching műfaját, arcokra és nevekre tudtam bontani őket. Itt ismertem meg Marinát, aki izraeli, négy felnőtt gyereke és huszonöt éves fizimiskája van, és briliánsak a húsz másodperces emberrajzai. Marciát, a szalmakalapos nyugdíjas hippit az Egyesült Államokból. Liz építész Ausztráliában, aki havonta több sketchbookot is telerajzol, egyszerűen a nyakamba ugrott ezzel a felkiáltással: „Hogy van az édesanyád?” A félreértés hamar kiderült, de a barátság azóta is tart. Eduardo hamar megtalált mint az egyetlen magyar résztvevőt. Elmesélte, hogy Brazíliába emigrált magyarok a nagyszülei, és nagyon megörült, hogy találkozott valakivel abból az országból, ahonnan származik, de ahol sohasem járt (ez csak tavaly őszig volt igaz, amikor három hetet töltött az Őrségben, és megkerestük a rokonait). És 2011-ből ismerem a filigrán Pault is Szingapúrból, akinek a képein bármilyen ronda utcasarok tündérszéppé válik, a portugál Máriót és Kettát, akikkel időközben ötévessé cseperedett kisfiuk, Matias is együtt rajzol már.

A few more snapshots of Hoi An old town immortalized on paper. #hoian #travelsketch #traveljournal #sketch #sketching #draw #drawing #urbansketching #urbansketchers #watercolor #watercolor_art #watercolour

Idén júliusban vonattal indultam útnak. Egyrészt, mert nagyon szeretek vonatozni, bámulni a tájat, érezni az út idejét. Másrészt a Greta Thunberg által felelevenített #stayonground jegyében úgy döntöttem, ideje nem repülni többet, Európán belül semmiképpen.

Ha a képletbe a (repülőhöz képest sokszoros) jegyár mellé az ökológiai terhelés tényezőjét is beszámítjuk, a vonatozás rohadtul megéri. És amúgy is megéri: a lelassulás miatt, ami kezd legalább annyira kiveszőben lenni, mint a szumátrai rinocérosz.

Pár nappal a hivatalos program kezdete előtt érkeztem Amszterdamba, Marinának segíteni a People Mania című workshopjában, a tengerparton strandoló tömegben gyakoroltuk az emberrajzolástól való félelem leküzdését.

A rajzolás öröme megosztható

Aztán pár napig még csak a többi, korán érkező instruktorral osztoztam a városon. Kisebb csapatokban lófráltunk, s egy-egy kávéház teraszán összeverődve – nyolc-tíz sketcher a világ különböző pontjairól, az asztalon sör, kávé, vízfesték, tus, ceruzák, sketchbookok és krokettek – úgy hatottunk, mintha érettségi találkozón lennénk.

Mindenki örült a másiknak, egyszerre beszélt, és közben folyamatosan rajzolt: a hajókat, Rembrandt házát, a rajzoló többieket, és a minket az asztalához befogadó, leesett állal bámuló, kedves ír párt.

Az egész egyszerre volt harsány, meghitt és megható – nézni ezeket az embereket körülöttem, akiket a rajzolás öröme köt össze, és ez az évi egy találkozó… Így szeretnék megöregedni, pont így.

Jelszó: sketchbook

Azon a héten talán soha nem tapasztalt harminchét fok volt Amszterdamban. (Imádkoztunk jó időért, sóhajtottak a szervezők – talán egy kicsit túl sokat.) A csatornák hűvöse, a sok fa, a kevés autó és a biciklin suhanás sokat javított a helyzeten, de azért mégis mindennap egyre korábban keltünk, olyannyira, hogy reggeli első sketcheink során még az Amszterdam padjain alvó hajléktalanokkal osztoztunk.

A program előestéjén megérkezett a másik magyar résztvevő, Szoboszlay András: „the Painter of Budapest”, akinek a munkásságát már régóta szemléltem távolról és csodálattal, s most együtt vágtunk neki a holland fővárosnak, persze két-két keréken. Amszterdam derűje ránk is átragadt: biciklijeinkről egymás szavába vágva örültünk a jobbra-balra dőlő házaknak, mohos tetejű lakóhajóknak, különös kicsi miliőknek, a kedvenc holland (Marit Törnquist, egyébként svéd születésű) gyerekkönyv-illusztrátorom stúdiójának (amibe véletlenül botlottunk bele, András gondolkodás nélkül becsöngetett – de nem volt otthon), a házuk előtt ráérősen (!) üldögélő helyieknek, az életteli parkoknak. Eddigre a város apránként megtelt sketcherekkel, itt is, ott is láttunk valakit ülni-állni, rajzfüzettel a kezében, látványba merülve. Amikor leültünk a Winkel 43-ban megkóstolni Amszterdam híres appeltaartját – közben egy csatornaparti házuk apró teraszán hűsölő idős házaspárt rajzolva –, örömmel ránk köszönt, majd leült hozzánk egy hölgy, mint kiderült, Mexikóból érkezett sketcher…

Ezt az első találkozást a következő napokban sok-sok hasonló követte. Jelszó: sketchbook – és egy százezres közösséghez tartozol.

Élhető város

A strand előtt, ahol a városba menet-jövet mindennap elhaladtam, a hőségnek hála tömegesen parkoltak – arányait tekintve körülbelül háromszáz bicikli és három autó... Élhető, élhető – ez a mantra zakatolt a fejemben mindennap, miközben letekertem a napi harminc percemet a szállásomtól a központig, majd este vissza… nádasok között, tengerpart mentén, külön kerékpároshídon a folyó fölött, árnyas, öreg-öreg fasorokon át, biciklis sugárutakon. Biciklin ülve Amszterdamban maga vagy az angol királynő.

A program három napja rajzok és rajzolók sűrűjében, s összemosódó jelenidőben telt. Délelőtt workshopok, délután közös sketchwalkok (rajzoló séták) apropóján hatszázötven ember szóródott szét városszerte, harminc-negyven-ötven fős csoportokban.

Elérve a térképen jelölt célpontot, mint a madarak, elleptük az adott helyszínt: járdaszegélyen, fák tövében, csatornaparton üldögélve, két-három óra rajzolás következett, s közben a körülötted ülők feltérképezése: kicsoda, honnan jött, mivel rajzol és hogyan, jajdeszéppapír, ezmilyenfajtatoll, hűmegnézhetemarajzaidat?

Történetek bomlanak ki, barátságok köttetnek, képek születnek. Üldögélünk, a ceruzák surrognak, a pulzus lelassul, a hőség lassan elül, a folyamatos jelen beáll.

Ezerféle stílus

Stílusból (ami a sketchinget illeti) ezerféle van. Mindenki megtalálja a sajátját. Persze végtelenül lehet tollhegyekről, tusfajtákról és papírvastagságokról beszélgetni… de a kuriózumok igazán ezen túlmenően kezdődnek. Itt van például Richard Briggs, aki ragasztószalaggal sketchel, egyenesen a földre. Amúgy ő is briliánsan rajzol, de néha kék szigetelőszalaggal. Ketta és Márió ötéves kisfia, Matias kapott tőle egy kis tekerccsel – a délutáni fagyizás közben ezt alkotta.

Délelőttönként nem rajzolok, hanem saját tervezésű sketchingtáskáimat árusítom az art marketen. Ez egy kísérlet, tavasszal fejlesztettem ki, Amszterdamban teszteltem. Olyan sikerük van, hogy a citromtorta elolvad a székemen, mire eljutok odáig. Ketta osztja meg velem az asztalát, ahol saját kötésű Laloran rajzfüzeteit árulja. Két vevő közötti szünetben kisfiával, Matiasszal kő-papír-ollózunk portugálul. Fedra, papel, tesoura. (A citromtorta menthetetlen.)

Közben odalent édesapja, Márió Linhares (az Urban Sketchers oktatási igazgatója – természetesen önkéntes, ahogy mindenki más ebben a szervezetben) ad elő pár évvel ezelőtti elefántcsontparti útjukról (amit egy munkája fizetségeként kaptak feleségével, Kettával). Egy faluról mesél, ahol vendégül látták őket: „Akkoriban aranyat találtak a falu közelében, s a falu apraja-nagyja ott volt reggeltől estig, ástak, mostak, szűrtek. Egyik nap odamentem, és rajzolni kezdtem őket.

Az emberek apránként abbahagyták az aranymosást, és körbeálltak. Egy óráig fontosabb volt nekik az, hogy egy ember rajzol, mint az arany.”

Fedra, papel, tesoura. Na jó, pár színes ceruza még. És kék szigetelőszalag. Tényleg csak ennyi, semmi több. 

Jövőre Hongkongban lesz a szimpózium. Vonattal megyünk, mi mással.

Urban Sketcher-manifesztum:

1. Helyszínen rajzolunk, bel- vagy kültéren, a közvetlen megfigyelésünk eredményeit rögzítjük.

2. Rajzaink történeteket mesélnek: a környezetünkről, az életterünkről, az utazásainkról.

3. Rajzaink időt és teret rögzítenek.

4. Rajzainkban hűen adjuk vissza azt, aminek tanúi vagyunk.

5. Tetszőleges technikával, saját stílusunkban alkotunk.

6. Támogatjuk egymást és együtt rajzolunk.

7. Online megosztjuk a rajzainkat.

8. A világot rajzról rajzra mutatjuk meg.

Simonyi Cecília

A képek a szerző tulajdonában vannak