Öt órára volt megbeszélve a találkozó.

Előtte két órával már éreztem, hogy hányingerem van, szaporább lett a légzésem. Olyan volt, mintha a testem félne, és próbálna szólni, figyelmeztetni, hogy maradjak itthon. Felkészületlen voltam, és fogalmam sem volt, milyen kimenetelre számítsak. Érkezése előtt fél órával már a kapualjban várakoztam. Közben az járt a fejemben, hogy hamar besötétedett, és hogy sötétben minden ijesztőnek hat. 

Nem késett el. Szinte percre pontosan érkezett meg a parkolóba. Kiszállt a kocsiból, körbepillantott, de úgy tűnt, nem vett észre engem. Először csak lassan elkezdtem sétálni felé, eszembe jutott, hogy még nem késő visszafordulni vagy elszaladni, de ahogy közelebb értem, már körvonalazódott az arca, az alkata. 

Megálltam vele szemben. Köszöntünk egymásnak, majd megkérdezte, beülünk-e a kocsiba. 

Nem mertem beülni. Helyette elmentünk sétálni. Megnyugtató volt, hogy sok ember megy el mellettem, és a tudat, hogy látnak.

Óvatosan kezdtem elővezetni a témát:

– Meglepődtem, hogy vállaltad, hogy beszéljünk róla…

– Felvállalom! – felelte.

Elfogott a döbbenet, amint meghallottam, hogy kiejtette ezt a szót. Először azt hittem, összekeveri valami mással, egy másik helyzettel. Ezért mindenképp meg akartam bizonyosodni róla, tisztában van-e azzal, miről is szeretnék vele beszélni.

– Tudod? Biztosan tudod, mire gondolok?

– Igen! Amikor kamaszok voltunk, és tettem veled valamit, amit nem kellett volna – válaszolta.

– Kamaszok?! – éreztem, hogy kezdenek előtörni belőlem az indulatok. – Te voltál kamasz! Én csak ötéves voltam.   

Kis csend után megszólalt:

– Igazad van.

Sétáltunk tovább, alig néztem rá. Leginkább lehajtottam a fejem, vagy a velem szembejövőkre figyeltem. Egyszer csak belevágtam újra.

– Mondd el, mire emlékszel.

Közben próbáltam fékezni az indulataimat.

Elkezdett mesélni. Eleinte nehezen. Csodálkoztam, mennyivel kevesebb dologra emlékszik, mint én. Lehet, hogy lesz olyan, amit nem tud kimondani – gondoltam.

Minden részletre kíváncsi voltam, amit csak fel tudott idézni. Arra, hogy milyen ruha volt rajtam, hogy az udvar melyik részén voltunk, meddig tartott.  

Hozzátette, miközben mesélt, hogy akkor mondtam is valamit. 

Nem rémlett, hogy megszólaltam abban a helyzetben, csak arra emlékeztem, hogy sírva fakadtam. 

– Azt mondtad, ez fáj, és hogy hagyjuk abba – tette hozzá.

Abban a percben elfogott valamiféle büszkeség a gyerekkori énem iránt. Milyen bátor – gondoltam magamban. Mert szólni, miközben erőszakolták. Eltűnődtem, felér-e a mostani énem őhozzá. 

– Ennyire emlékszem – zárta le a történetet. 

Nem reagáltam azonnal, próbáltam összeszedni a gondolataimat. 

Tűnődtem, hogyan kezdjem el pótolni a hiányzó részleteket. 

– Emlékszem, mikor lehúztad a nadrágod – miközben folytattam ezt a részletet, a szavamba vágott: 

 – Ne… Komolyan? Ez is megtörtént? Jézusom…

– Igen – válaszoltam, de közben adott valamiféle megnyugvást a reakciója. Hogy ő is elborzad saját magán, miközben mesélek. 

Miután mindent elmondtam, csendben maradtam.

– Sajnálom – szólalt meg, és rám nézett.

Nem mondtam semmit. 

Szóba került a szüleink viselkedése. 

Elmondta, hogy miután ez kiderült, hazaért, és összeverte a nevelőapja. 

Sokat verte. 

Ahogy ezt szóba hozta, valami megváltozott. Észrevettem az emberi oldalt. Azt a másik oldalt, akit szintén bántalmaztak. Nem mutattam ki, hogy megenyhülök. Nem kell látnia – mondogattam magamnak. 

Visszaértünk a kocsijához. 

Mielőtt elmentem, kiszaladt a számon: 

– Ez nagyon durva.

Eltelt pár másodperc… csend, majd hozzátettem: 

– Köszönöm hogy beszéltünk.

Petra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oliver Rossi