–

Mindenki magáért felel

Az úgynevezett halálzónában (hétezer ötszáz–nyolcezer méter körül, illetve afölött) alapvetően mindenkinek saját magára kell hagyatkoznia, függetlenül attól, hogy hányan vannak körülötte. A hegymászó ugyanis jó eséllyel nincs abban a helyzetben, hogy másokért felelősséget vállalhasson.

Az oxigénhiányos környezet rendkívüli módon igénybe veszi a szervezetet. A legkisebb mozdulat is csak komoly erőfeszítés árán kivitelezhető, de még a levegővételhez, sőt a puszta életben maradáshoz is rengeteg energiára van szükség. A magaslatokra jellemző fizikai és mentális nyomás alatt, pláne a hypoxiás állapotban – ami az agy csökkent oxigénellátása miatt alakul ki – mindenki leginkább csak magára – vagy magára sem – tud koncentrálni.

Helyes döntést hozni pedig ilyen állapotban elég nehéz, vagy egyenesen lehetetlen. Így egy esetleges mentési kísérletnek is tragédia lehet a vége, amire sajnos akadt példa a hazai hegymászók körében is.

Minél tovább tart, annál nagyobb a veszély

Mindezek a veszélyek az idén a tavaszi csúcstámadás során hatványozottan jelentkeztek. A hegymászóknak ugyanis – éppen a tumultus miatt – a szokásosnál jóval hosszabb időt kellett eltölteniük a csúcsközeli oxigénszegény környezetben.

„Nem tudom elhinni, amit láttam. Halál. Vér. Káosz. Sorok. Holttestek az úton és a négyes táborban. Emberek, akiket hiába kértem, hogy forduljanak vissza, és aztán meghaltak. (…) Mindaz, amit a szenzációhajhász újságcímekben olvasni, egyszerre játszódott le a csúcstámadás éjszakáján” – írta az Instagramon Elia Saikaly kanadai operatőr.  A bejegyzés mostanra törlődött.

Másik expedícióhoz tartozott, otthagyták

Van a hegymászók magányának egy másik, még nehezebben védhető válfaja is. Ilyenkor nem tűnik reménytelennek a bajba jutott ember vagy emberek mentése, az azonban mégsem valósul meg. Így történt ez az amerikai Beck Weathers esetében is.

A depresszióval küzdő Weathers számára a mászás egyfajta terápiát jelentett. Bár az alapproblémája ettől nem oldódott meg, a tünetei jelentősen enyhültek, nem utolsósorban pedig komoly rutinra tett szert. A Seven Summits (Hét Hegycsúcs) expedíciós sorozat keretében a világ hét földrészének legmagasabb hegycsúcsai közül ötre feljutott, hatodikként a Mount Everestet készült meghódítani 1996-ban.

Az ilyenkor szokásos akklimatizációt követően május 10-én indult csapatával – amely két expedíció tagjait foglalta magában – a négyes táborból a csúcstámadásra, amikor hatalmas vihar csapott le rájuk. Volt, aki már akkor meghalt.

Az életben maradottak közül hárman valahogy elvergődtek a négyszáz méterrel lejjebb lévő négyes táborig, ám újra felmenni, hogy mentsék a társaikat, már nem volt erejük.

A serpák sem vállalkoztak az életveszélyes feladatra.

Egy orosz hegyi vezető, fittyet hányva a szélsőséges időjárásra, megkereste a csapat fent rekedt tagjait. Hármukat le is vitte, miközben a másik expedícióhoz tartozó Namba Jaszuko japán hegymászónő és Weathers pedig továbbra is a hegy fogságában várta a sorsát.

Még élt, amikor halottnak nyilvánították

A vihar csillapodtával egy társuk, aki civilben kardiológusként dolgozott, serpák kíséretében ment fel értük. Mivel mindkettőjüket a hipotermiás – kihűléses – kóma állapotában találták, és nem tűnt valószínűnek, hogy abból felébredjenek, végül meg sem próbálkoztak a mentésükkel. Weathers a saját személyét illetően utólag meg tudta érteni a döntésüket. Azt azonban, hogy a negyven-egynéhány kilós nőt sem vitték magukkal, sohasem volt képes elfogadni, hiszen a jó erőben lévő férfiaknak még az ottani körülmények között sem lehetett volna túl nagy kihívás ekkora súly.

A hír hallatán aztán szervezők is kvázi megelőlegezték nekik a halált, olyannyira, hogy elhunytukról a hozzátartozóikat is értesítették. Weathers azonban megdöbbentő módon magához tért, és elfagyott kézzel-lábbal, félig lefagyott arccal, szinte teljesen vakon, az irányt éppen csak sejtve próbált elbotorkálni a négyes táborhoz.

Maga sem tudja pontosan felidézni, miként, de meg is érkezett oda. Társai – felocsúdva az első döbbenetből – úgy gondolták, hogy a csodás visszatérés sem változtat a lényegen: Weathersnek így is, úgy is vége van.

Megszólalt a „halott”

Egy használaton kívüli sátorban helyezték el, és aztán nem is néztek felé – ami végképp érthetetlen, hiszen mi bajuk lehetett volna abból, hogy ha mással nem, legalább a jelenlétükkel enyhíteni próbálják társuk utolsónak vélt óráit? Igencsak meglepődtek másnap reggel, amikor az állítólagos halott a következő kérdést intézte hozzájuk a sátrából: „Mi kell ahhoz, hogy az embert kiszolgálják ebben a kocsmában?”

Felesége, miután értesült a nem várt fejleményről, minden követ megmozgatva szervezte az Egyesült Államokból a mentését. Nagy nehézségek árán sikerült is találnia egy helikopterpilótát, aki hajlandó volt felmenni férfiért olyan magasságba, ahol ilyen légi járműnek egyébként már nem lenne keresnivalója. Nekik köszönhetően Weathers életben maradt, de elhalt végtagjaival, eltorzult arcával fizetett a kalandért. Az összesen nyolc halálos áldozatot követelő vállalkozás történetét később meg is írta Left for Dead: My Journey Home from Everest című könyvében, amely magyarul Túléltem az Everestet címmel jelent meg.

„Csak felszaladtam, aztán jöttem is lefelé”

Úgy tűnik, a helyzet az elmúlt húsz-egynéhány év alatt sem változott: a sajtó időről időre beszámol olyan hegymászó-tragédiákról, amelyek talán elkerülhetők lettek volna, ha időben jön a segítség.

1996-ban az ausztrál Robert Gropel és felesége, Maria Strydom együtt indultak a Mount Everestre. Már viszonylag közel voltak a célhoz, amikor Strydomot utolérte a magassági betegség, olyannyira, hogy nem is tudott továbbmenni. Gropel azonban – igaz, a nő beleegyezésével – folytatta az utat.

„Nem akartam különválni tőle – nyilatkozta később. – Ugyanakkor láttam, hogy nagyon kimerült. Csak felszaladtam, aztán jöttem is lefelé.” 

Utólag magát hibáztatta

Miután a férj visszatért, együtt kezdték meg a leereszkedést, ám felesége állapota tovább romlott. Hallucinált, összefüggéstelenül beszélt és járni is alig tudott – feltehetőleg agyvérzést kapott. Ekkor hívták végre a serpákat, akik gyógyszerekkel és oxigénpalackokkal felszerelkezve érkeztek. Ennek köszönhetően jobban is lett, ezért hagyták, hogy a saját lábán haladjon tovább – mígnem egyszer csak összerogyott és meghalt.

Gropelt megviselte felesége elvesztése, amiért saját magát hibáztatta – férjként meg kellett volna védenie és haza kellett volna vinnie, mondta. Az Everest meghódítása sem jelentett rendkívüli élményt számára: „Amikor felértem, semmi különöst nem éreztem, mert ő nem volt velem.”

Visszavonhatatlan döntés

Aki ilyesféle kalandra indul, bizonyára tisztában van azzal, hogy a kétesélyes a vállalkozás kimenetele. A szépséges, egyszersmind könyörtelen csúcs bizony megköveteli a maga áldozatait. Ám hogy végül is mennyien térhetnek vissza, nem minden esetben múlik pusztán a Mount Everest szeszélyén. Vannak helyzetek, amikor ember dönt arról, hogy melyik az értékesebb: a saját teljesítménye vagy a társa élete? A két döntés közül pedig az egyik visszavonhatatlan.

Mezei M. Katalin