„Engem sosem a lövöldözés érdekelt, hanem az emberi sorsok a front mögött” – Interjú Földes András újságíróval

–

Egy pesti lakás – egy állandóan ugrásra kész emberről lévén szó – stílusosan a vasút mellett, amely akár Leoné (a profié) is lehetne, annyira funkcionális. Ágy, asztal, könyvespolc, bringák (három). A kád mellett csempére tapasztott ceruza fityeg, váratlan ihlet vagy riasztás esetére, gondolom. Igaz, Leon kéglijével ellentétben szobanövény nem lakik itt, és fegyverkészlet helyett Földes útleveleket, fényképezőgépet, komputert és kamerát raktároz – valamint mindenféle nonfiguratív szobrokat különféle méretben. A műtárgyakról majd később, az extrém sportos életformáról viszont rögtön kérdezek:     

K. A./WMN: András, te Erőss Zsolt miatt kezdtél el mászni? (Némi magyarázat: Földes és Erőss, a legendás Hópárduc nemcsak jóbarátok voltak, hanem a híres hegymászóról szóló könyvet is előbbi jegyzi – a szerk.)

F. A.: Nem, amikor megismertem, már másztam rég. Igazából gyerekkorom óta, csak sokáig nem tudtam, hogy amit csinálok az egy sport, konkrétan úgy hívják: falmászás. Egyetemista koromban pedig rákaptam az utazásra. Húszéves voltam, amikor kimentem két barátommal Indiába, és leválva róluk, három hetet csavarogtam egyedül a Himalájában. Megértettem, hogy segítség kellene ahhoz, hogy profin hegyet másszak, ezért elkezdtem járni a Tátrába, meg ide-oda a környékbeli hegyekbe. Megismertem közös barátok révén Erőss Zsoltot, aki megkérdezte, nem akarok-e menni a Nanga Parbatra, mondtam, hogy hát dehogyisnem. Kint voltunk együtt két hónapig. Ez a mászás lett amúgy az ő egyik legnagyobb teljesítménye, a Nangát ugyanis egyedül mászta meg.

Vicces belegondolni, hogy a szerelésünk kábé olyan volt, amit az ember ma az EFOTT-ra visz. Egy ponyva alatt laktunk, normális sátrunk se volt. Hetekig így húztuk meg magunkat az alaptáborban.

Megmásztam én is a többiekkel egy 6600 méteres hegyet. Összekovácsolódtunk, és bár én attól kezdve inkább sziklát másztam, a kapcsolat megmaradt. Annak ellenére, hogy elkezdtem dolgozni a médiában, és nagyon megváltozott az életem. Zsolt viszont maradt a magashegyi expedícióknál. Úgyhogy, amikor felmerült az ötlet, hogy legyen könyv, akkor ő mondta, hogy majd a Földes, majd ő megírja.

K. A./WMN: Egy vándorlélek meg az online újságírás taposómalma? Hogyan keveredtél ekkora zűrbe?

F. A.: Kilencéves korom óta írok, 11 évesen például kisregényt, ami szerencsére azóta elveszett. Kiforrta magát idővel, hogy kellene valamit kezdeni ezzel az érdeklődéssel, és egy haverom kérdezte az ezredforduló táján, ismerem-e az internetet, mert indult egy internetes magazin, az Index, és keresnek embereket. Találkoztam Uj Péterrel, ő meg azt mondta, ott egy asztal, csináljam! Ennek 19 éve.

K. A./WMN: Úgy hallottam, sziget vagy a szerkesztőségen belül is, szabad madár.

F. A.: Annyi minden érdekel, képtelen vagyok egy dolgot csinálni. Írok, fotózok, filmezek, vágok. Izgat az építészet, a filmek, a politikai tényfeltárás – öt-hat éve a konfliktuszónás tudósítás. Vannak bennem kérdések, arra megyek, ami érdekel. Miért van forradalom Ukrajnában? Valahogy így kezdődött a csavargás. Kértem, hadd menjek ki.

Mondták, veszélyes, nem lehet. Mondtam, hogy sokat utaztam, nem lesz baj. És amikor beindult az orosz agresszió, már természetes volt, hogy menjen a Földes, aki már járt ott. Benyomult egy nagyhatalom egy másik országba. Tudtam, hogy történelmi esemény ez, és ott kellene lenni.

Engem sosem a lövöldözés érdekelt. Hanem pár lépéssel hátrébb, az emberek. Ott a front néhány kilométerre, ti meg itt laktok, milyen az élet, hogyan szól bele a történelem a mindennapokba? A menekültválságba meg azelőtt kerültem bele, hogy elkezdték volna így emlegetni. Jé, külföldiek vannak a magyar határon! Kis hír volt az MTI-ben. Kép: télvíz, koszovói nő gázol át a vizesárkon a gyerekével. Miért jönnek? Kik ezek? – kérdeztem. Kimentem Koszovóba. Korábban voltam privát érdeklődés okán Iránban, Afganisztánban, Pakisztánban, még egyetemistaként, valamelyest ismertem a kultúrát. Pár hónappal később, a határon meg találtam egy rakás afgán, iráni meg pakisztáni embert, srácokat leginkább, táboroztak. Egy csoporttal átjöttem a zöldhatáron Magyarországra. Kíváncsi voltam, hogy megy ez. Akkor ez még nem volt bűncselekmény. Miért mennek tovább? Ez volt a következő kérdés. Meglátogattam őket Németországban. Eredetileg Iránból jöttek – ezért mentem aztán meg Iránba, megnézni, mi elől szöktek. Egyik sztori adta a másikat. Így kerültem az évek során a többi közt Líbiába, az iraki frontra és Afrikába, harci drónok és középkori körülmények, önkéntesek, embercsempészek vagy afgán zsoldosok közé.

K. A./WMN: És azóta is úton vagy. Úgy tudom, a könyv megjelenése után sem hagytál fel a kutakodással.

F. A.: Nem, Nigerből a múlt héten jöttem haza, embercsempészekkel találkoztam a sivatagban. Ennek pedig az az előzménye, hogy elmentem még korábban Olaszországba, Szicíliába, ahová érkeznek a menekültek. 2016 vége volt, rengeteg ember jött. Az egyik mentőhajóra felkéredzkedtem én is. Egy év levelezés után mondták, hogy oké, jövő héten tudsz jönni. Újév napján jött a riasztás: „gumicsónakból 92 embert mentettünk ki”. Adta magát a kérdés: hogy jutottak a tengerig?

K. A./WMN: Hogyan neveljünk olyan gyereket, akit érdekel a világ? Te mitől lettél ilyen kíváncsi?

F. A.: Művelt, kulturált családból származom, mindenki imádja a könyveket, viszont remekül elvan otthon. Én vagyok az ufó, hogy folyton utazom. Apukám mérnök, de fest is, és szobrászkodik. Ott látod az egyik monumentális szobrát a sarokban. Senki sem akarta befogadni a családból, úgyhogy most nálam lakik. Anyukám rengeteget olvas. Ő laborvezető volt egy kórházban.

K. A./WMN: Szóval volt gyerekszobád és abban másztál.

F. A.: Igen, aztán rémülten vették észre, hogy azon kívül is mászom.

K. A./WMN: Mi volt a kedvenc meséd?

F. A.: A Kis herceg. Meg a Micimackó.

K. A./WMN: Azt hittem, valami kalandos, próbatételes mesét mondasz. Amelyben harcolni kell, vagy legyőzni a sárkányt. Esetleg az üveghegyet.

F. A.: A Kis hercegben a sivatagot eléggé bírtam… Próbatétel, hm… Figyi, engem nem a győzelem érdekel, a feljutás a hegy tetejére, a „sztori”, az, hogy felismernek-e, kapok-e díjat, hanem az mozgat, hogy ki akarok deríteni valamit, meg akarom érteni, ami történik. Ha utazom, megismerni vágyom, nem az a fontos, hogy eljussak valahova, és pipa.     

K. A./WMN: Küldetéstudat? Felhívni a figyelmet, szólni, hogy figyeljetek, gondolkozzatok…?

F. A.: Az biztos, hogy a pöffeszkedés felháborít, senkinek nincs joga eltiporni másokat, mások kárára terebélyesedni. Aktivista attitűd viszont nincs bennem. Én a mesélésben vagyok jó. Újságíró vagyok. Részt veszek a mentőhajó életében, pucolom a fedélzetet, megtanulok motorcsónakot vezetni. De én nem embereket húzok ki a vízből, én kamerázok. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem nyújtom le a kezem, ha mellettem van bajban valaki.

K. A./WMN: Milyen visszajelzéseket kapsz? Volt értelme megírni a könyvet, vagy a demagógiát nem lehet átütni?

F. A.: Sokan mondták, hogy jé, erről tudtam, arról meg nem, és most összeállt a puzzle. Örülök, ez volt a cél. Megmutatni, mi zajlik ma a világban, mi a menekültválság háttere. Az írás folyamata segített nekem is megérteni sok mindent.

K. A./WMN: Támadtak is? Olvastam én már olyat, hogy „Földes, a migránsbérenc”.

F. A.: Azt hittem, keményebben nekem esnek majd. Újságíróként kapok durva leveleket, cikkek formájában meg támad a lakájmédia. Ehhez képest a könyvet nem bántották. Talán nem vették a fáradságot, hogy elolvassák. Talán eljutnak bizonyos gondolatok a jobboldalhoz is. Fideszes politikus mondta nekem a minap, hogy „te András, milyen jók a riportjaid, szeretem őket”. Leesett az állam. „De hát a cikkeim azt képviselik, amit ti nem vallotok”, mondtam. „De nekem tetszenek – felelte –, akkor is, ha nem értek egyet veled.” A történetek meg tudják olykor érinteni azokat is, akik az üzeneteimmel nem akarnak azonosulni.

K. A./WMN: Gyerekként meglepett volna, ha tudod, mi lesz belőled?

F. A.: Nem. Hétévesen megkérdeztem a tanító nénit, hogyan legyek író. Szóval már akkor írni akartam, és világ körüli útról is álmodoztam.

K. A./WMN: Bármikor útra kelsz, e köré szervezed az életedet?

F. A.: Igen, ma is majdnem mentem. Máltán vesztegel, ugye, egy menekültmentő hajó 62, tengerből kimentett emberrel a fedélzetén, illetve most már csak hatvaneggyel, mert egy nőnél megindult a szülés, így nagy kegyesen küldtek érte mentőcsónakot. Hajtsák őket vissza Líbiába? Vagy valaki befogadja őket? Kijött az ENSZ közleménye, hogy meg kell oldani a helyzetet valamiképp. Írtam nekik egy levelet, hogy felmennék a hajóra, megnézni, milyen körülmények közt élnek ott a megmentettek. Nem jött össze, mert nagy a nemzetközi érdeklődés, és védik ezeket az embereket. De a lényeg: mindig menetkész vagyok.

K. A./WMN: Ez nagy szabadság lehet, és nagy rabság. Hiszen nem tudsz tervezni. Gyereket sem látok itt a lakásban.

F. A.: Nincs gyerekem, barátnőm van. Igen, bizonyos praktikus nehézségekkel kezdeni kell valamit.

K. A./WMN: El tudod képzelni, hogy úgy élsz egy nap, mint a szüleid? Otthon, együtt valakivel, biztonságban, könyvek és befőttek a polcon…

F. A.: Van befőtt, kértek? Anyukám csinálta! Nem, nem lesz ilyen. Szeretek jönni-menni. De nemzetközi példákon látom, normális, teljes életet élni lehet úgyis, hogy nem valósítjuk meg azt a fajta családmodellt, ami Magyarországon szinte kötelező. Annyiféle lehetősége van annak, hogy az ember családban éljen, és közben aktív maradjon, hogy aggódás nincs bennem.

K. A./WMN: Belelátva a tűzfészkekbe, nyugodtabb lettél vagy nyugtalanabb?

F. A.: Inkább nyugtalanabb. Ez nem egy felriadós nyugtalanság, hogy jó ég, láttam a jövőt. Inkább egy felismerés, hogy véget ért egy világrendszer, fellazultak az alapvető normák, és szűk lett a világ, összekapcsolódtunk egészen: ami ma Afganisztánban történik, az holnap itt hat. Új helyzet. Új realitás. Verseny folyik, ki határozza meg az alapértékeket. Nem csoda, hogy furán érezzük magunkat. Alapvető kérdések sem tiszták: például az, hogy pozitív dolog-e segíteni egy szenvedőnek. Mára odáig jutottunk, hogy egy politikus a nagy nyilvánosság előtt is nyugodtan kimondja: nem, az a jó, ha nem segítünk. És ezzel a kijelentésével támogatókat szerez. Nagyon nehéz lerajzszögezni, hogy ez vagy az az érték megkerülhetetlen-e. Sajnos, azok az erők nem túl erősek, amelyek számomra megnyugtató irányba vinnék a dolgokat, arra, ahol számít a humanizmus, az összefogás, a szolidaritás, az intelligencia, a tudomány, a művészet. Darth Vader erős, mert egyszerű az üzenete: „Látjátok, ez rossz, ezért kellek én.” Itt van például a brexit. „Ki akarunk lépni, mert az EU rossz.” Ez egy rövid üzenet. Könnyen befogadható. Míg azt mondani rizikós, hogy „az EU jó, mert vannak ezek és ezek a gazdasági összefüggések…”, mert erre az a tömeg válasza, hogy „ne haragudj, erre nekem nincs időm, haver”.

De a lelkiismeretem tiszta: én teszem a dolgom, azáltal, hogy például vágok egy videót arról, hogy nem terroristakiképző központok vannak a sivatagban, hanem emberek, akiknek ugyanolyan vágyaik vannak, mint nekünk. Biztosabb jövőt, nyugodt jelent, családot akarnak. A körülmények viszont olyan dolgok felé terelik őket, amit mi elképzelni sem tudunk.

K. A./WMN: A könyv egyik legfontosabb gondolata, hogy nekünk fogalmunk sincs, mi van ott, ahonnan a menekültek jönnek, de ők sem tudják, mi van itt nálunk. Úgy indulnak el, mint te a Himalájába először.

F. A.: Erre a kérdésre fókuszáltam Nigerben: hova akarsz menni? Hogy képzeled el az életedet?  Hol fogsz lakni? Be fognak fogadni vajon? Cuki, naiv válaszok jöttek. Fogalmuk sincs az európai életről. Ahogy nekünk sincs fogalmunk az ő életükről. Még én is nagy félreértésekkel megyek egy-egy ilyen országba.

K. A./WMN: Mi volt például nagy rácsodálkozásod?

F. A.: Most Nigerben, a fixerem (helyi idegenvezető, tolmács, szervező az újságíró mellett – a szerk.) mondta, hogy nehogy embercsempészeknek hívjam az embercsempészeket. Ők szállítók. Ezen a területen ugyanis nincs csempészet, csak évezredes karavánútvonal van, mindenkinek már a nagyapja is tevével szállította azt, amit épp kellett: datolyát, fegyvert, embert. A francia vagy angol gyarmatosítók által meghúzott országhatárok nekik semmit sem jelentenek, sem tradicionálisan, sem praktikusan, a törzsi területek lettek szétdarabolva. Miért ne járjon át a rokonaihoz valaki? Nincs jel a Szaharában, hogy na, innentől ez Niger. Szóval ők nem tartják magukat csempészeknek. Ha emberek el akarnak jutni A-ból B-be, akkor ők elviszik. Ez a foglalkozásuk.

És amin még mindig megdöbbenek, hogy nyomorognak a menekültek, három országgal arrébb, mint ahol születtek, várnak a csodára, és mikor interjút adnak, ebéddel kínálnak. Vendégként kezelnek a durva szegénység közepette; egészen szürreális. És nincs benne manír.

K. A./WMN: A magashegyi kalandok Erőss halálával befejeződtek?

F. A.: Nem emiatt, hanem mert a Himalájában túl nagy számomra az objektív, tőlem független kockázat. Például az, hogy elvisz egy lavina. Ilyenkor nem a rátermettségtől függ, ottmaradsz-e, szóval orosz rulett a magashegyi mászás. A sziklamászás viszont megmaradt, az nagy szerelem.

K. A./WMN: A háborús zónában is akad objektív kockázat…

F. A.: Csökkentem a kockázatokat ott is. Az ostromlott Moszulban lenni például veszélyes volt, de jó fixerrel mentem, a sofőr katona volt, sok információt szereztem, és kapcsolatot tartottunk kószáló egységekkel. Igaz, előfordult, hogy szóltak, forduljunk vissza, és én mondtam, hogy nem, még forgatni szeretnék. De a kezemben volt a kantár.

K. A./WMN: Ráfuthattál volna egy aknára, mondjuk. Nem látom kevésbé veszélyesnek egy csúcstámadásnál.

F. A.: Terepen tudom, honnan tartunk hova, mire kell figyelni. A hegyen más. 2013-ban Horváth Tibit, aki nagyon erős volt, és jó mászó, elvitte a lavina. Én mentem fel érte. Nem jött le, én is alig találtam vissza, olyan köd lett. Egy gerincen kellett menni. Nem tudtam, mikor gyalogolok bele a szakadékba. Azt se tudtam, merre van fent és a lent. Szerencsém volt. Ilyen meleg helyzetben nem voltam tudósítóként.

K. A./WMN: Azért csináltad a videót ott a hegyen, ami ma is látható a YouTube-on, hogy, ha nem jutsz le, és megtalálnak, tudják, mi történt?

F. A.: Igen.

K. A./WMN: Nekem az elrablás, túszul ejtés lenne talán a legnagyobb para a munkádat tekintve.

F. A.: Régóta utazom, a túlélési ösztönöm elég fejlett, ez különben nagyrészt a hegymászó expedíciókból jön. Mindig leszervezem előre az utat, amennyire lehet, és ha nem bízom a fixerben, nagyon figyelek. Alap, hogy folyamatosan nézem, merre járunk. Offline térképet nézek. Jelzem, hol vagyunk.

Mindig van nálam túlélőcucc: víz, csoki, kaja, ha nem érek haza három napig, akkor is kihúzom, aztán elemlámpa, naptej, nehogy azért ne tudjak koncentrálni, mert nem tudom, hol vagyok, leégtem, éhes vagyok.

K. A./WMN: Sosem esel pánikba?

F. A.: Gyerekkoromtól megszoktam, hogy kiélezett szituk vannak.

K. A./WMN: Félelemérzet?

F. A.: Parás helyzetben is végig tudom gondolni, hogy oké, most ezt és ezt fogom csinálni.

K. A./WMN: Hogy látod a jövődet? Egyáltalán: az újságírás jövőjét?

F. A.: Nem tudható, meddig lesz még független újságírás. A Facebook, a Google kihúzza a hirdetőket az újságírás alól. Európa határain túl már láttam egy borús jövőképet. Néhány országban minden tévé, újság valamelyik oligarcha tulajdonában van, ezek nyomják a híreket, és nyilván egyik sem objektív. És vajon mi meddig írhatunk függetlenül? Ki tartja el a hatalomtól független sajtót? Az olvasói támogatók egyelőre csak enyhítenek a terhen, át nem veszik egészen. Amit tudok: van egy regényötletem, félig-meddig hegymászós történet. A konfliktuszónás tudósítást sem szeretném abbahagyni. Folytatnám az újságírást, ameddig csak lehet.

Kurucz Adrienn

Az interjú képei: Pozsonyi Janka