„Beleőszülök, traumatizálódom, és belehalok – de ha nem csinálhatnám, akkor boldogtalan lennék” – A Magasságok és mélységek rendezőjével, Csoma Sándorral beszélgettünk

–

Gyárfás Dorka/WMN: Milyen érdekes, hogy forgattál egy filmet egy gyászoló anyáról, aminek központi témája az anyaság megélése, miközben te sem vagy anya, és a főszereplőd sem az – a film mégis teljesen hiteles. Hogyan született meg így, személyes tapasztalat híján a filmbéli Sterczer Hilda története?

Csoma Sándor: Először is, valamiért engem a női történetek izgatnak, a három korábbi kisfilmem főhőse is nő volt, és a következő három játékfilmtervem is nőkről szól. Ennek talán az az oka, hogy úgy érzem, férfiakról már elég film készült, a férfi lélek ilyen értelemben „lerágott csont” – sokkal nagyobb kihívásnak tűnik a női lelket bemutatni, egyúttal pedig nekem is lehetőség arra, hogy közelebb kerüljek a „megismerhetetlenhez”.

Az anyaság pedig szerintem a főszereplőnkben, Pál Emőkében valószínűleg ösztönösen megvan, és a felvételek előtt sok időt töltött a nővérével is, akinek már vannak gyerekei. De ha a forgatáson megjelenik egy kisgyerek, akkor szerintem a nőkből azonnal előjönnek az anyai érzések – ami egyébként okozott nehézséget is, mert amikor Emőke csak játszott a a filmbeli gyerekeivel, addig barátságosak, nyitottak voltak, de amikor elindult a kamera és át kellett változnia Hildává – aki a meg nem élt gyásztól feszült és kemény volt velük –, akkor főleg a kicsi megijedt, mocorogni kezdett, és az igazi anyukáját kereste. Ez nem volt könnyű Emőkének. De emellett hozott saját élményeket is a filmbe: például amikor imádkozik a gyerekeivel, akkor azt az imát mormolják, amit ő tanult az édesanyjától, és ők mondtak otthon gyerekkorában.

Volt olyan jelenet is – amit aztán kivágtunk a filmből –, amikor megszületik Hilda és Zsolt első kislánya, és Hilda kezébe adják – itt meg a stáb női tagjait kérdezgettem arról, mit éltek át, amikor szültek, és először vehették kézbe a gyereküket. 

Gy. D./WMN: Ezt miért vágtátok ki mégis?

Cs. S.: Több jelenettől is kénytelenek voltunk megválni – és volt olyan is, amit már le sem tudtunk forgatni, mert nem fért bele az időbe, de kiderült, hogy nem is hiányzik. Aztán volt, amit leforgattunk, de utólag rájöttünk, hogy nem szükséges, vagy nem sikerült elég jól, és olyan is, ami nagyon jól sikerült, és nagyon nehezünkre esett kihagyni, de úgy éreztük, hogy elvonná a néző figyelmét a film fő témájáról. Összességében azért nem forgattuk nagyon túl a filmet, nem jobban, mint egy átlagos forgatáson.

Gy. D./WMN: Kár, hogy ma már nincsenek DVD-k, amikre felkerülhetnének ezek a jelenetek. Elárulod, melyikért fájt a legjobban a szíved?

Cs. S.: A film egyik legfőbb vonulata Hilda és a kislánya kapcsolatára fókuszál, és arra, milyen másképpen élik meg a gyászukat: Hilda a hegymászók racionalitását és pragmatizmusát kéri számon Gerdán, és arra próbálja rávenni, hogy ne sírjon, hanem szorítsa össze a fogát, ahogy az apukája tette, ha fájt neki valami. A forgatókönyv szerint azonban a köztük lévő feszültség már Zsolt halála előtt is jelen volt, de ahogy összevágtuk a történetet, azt láttuk, ha ezt benne hagyjuk, akkor nem olyan erős a hatása a gyászuk különféle megélésének, úgyhogy végül megváltunk tőlük.

Gy. D./WMN: Ott kezdtük, hogy az anyasághoz nincs közvetlen kapcsolódásod, viszont akkor mi vonzott ehhez a történethez? 

Cs. S.: Jó néhány éve még úgy voltam vele, hogy Erőss Zsoltról szeretnék filmet készíteni, mert a mániákusságát nagyon közel éreztem magamhoz. Én is sokat túráztam az erdélyi Kárpátokban, ezért a természet és csend, a magány szeretetében is rokonságot éreztem vele, illetve abban, hogy ezt a komplex világot, amiben ma élünk, gyakran nem értem. Szoktam egyedül messzire utazni, hónapokra is akár, hogy kitisztítsam a szívem, egyszer például összespóroltam annyi pénzt, hogy el tudtam utazni Nepálba, és feltúráztam a Mount Everest alaptáboráig, sőt egy kicsit még fölé is. Érdekes módon ott úgy éreztem, mintha hazatértem volna.

Az a nyugalom a nyolcezer méteres hegyek ölelésében olyan volt, mintha valamit megtaláltam volna.

Cs. S.: Ennek a filmnek a tervét tehát ilyen élmények ihlették?

Gy. D./WMN: A kettő oda-vissza hat egymásra: valószínűleg azért indultam el a Himalája felé, mert volt bennem is egy kis hegymászó, és már akkor is ott motoszkált a lelkem mélyén, hogy valamikor jó volna erről filmet készíteni. Olyan hat évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem ez konkrét filmtervként.

Gy. D./WMN: Akkor már nem élt Erőss Zsolt.

Cs. S.: Valóban, nem. Én akkoriban, amikor bemutatták a róla készült A hópárduc talpra áll című dokumentumfilmet, az Uránia moziban dolgoztam jegyszedőként, és nagyon megragadott a karaktere, de azt gondoltam, majd a második-harmadik játékfilmem szól róla, mivel ez egy drága projekt lenne. Utólag úgy látom, hogy akkoriban még egy hollywoodi történet élt a fejemben róla: az erdélyi srác, aki nemzetközi hírű hegymászóvá válik, majd elveszíti a lábát, mégis visszatér a hegyre protézissel.

Gy. D./WMN: Szóval egy klasszikus hőstörténet.

Cs. S.: Igen, de hála istennek úgysem kaptam volna rá elég pénzt, és nem is baj, a tapasztalatom és a tudásom is hiányzott volna hozzá. Félre is tettem az ötletet, és aztán az történt, hogy édesanyámnál vastagbélrákot diagnosztizáltak, és elkezdett egy kemoterápiát és sugárkezelést. Mivel korábban sosem volt beteg, ezért ez nagyon megrázó élmény volt nekem is – addig azt hittem, sosem lesz beteg. Ahogy vittem a kezelésekre, és láttam kihullani a haját, majd az állapota és a kedélye hanyatlását, elkezdtem a gyász témájával foglalkozni, és rádöbbentem, milyen kevés film foglalkozik kifejezetten a gyásszal – nemcsak melléktémaként, hanem ezzel a fókusszal.

Itt, a nyugati kultúrkörben ez még mindig tabutéma, nem szeretünk róla beszélni, hátha akkor nem létezik – ezért nem is nagyon tudunk vele mit kezdeni, amikor megtörténik, akár velünk, akár valakivel a környezetünkben.

Az édesanyám aztán hála istennek legyőzte a rákot, és most már minden rendben van vele, és egyszer csak megvette nekem Révész Szilvia A hópárduc felesége című interjúkötetét, amiben Hilda sokat mesélt – a Zsolthoz fűződő kapcsolatán túl – a gyászfeldolgozásról és az újrakezdésről is. Akkor bevillant, ez milyen érdekes perspektíva, ami egyesíti a korábbi érdeklődési köreimet is.

Gy. D./WMN: És erre még pénzt szerezni is viszonylag könnyen ment?

Cs. S.: Mivel az elsőfilmeseknek kiírt Inkubátor programban pályáztunk, ezért a filmünk egy átlagos film töredékéből készült: hatvanhétmillió forintot nyertünk rá. Tudom, a hétköznapi ember számára ez is rengeteg pénz, de valójában piaci áron legalább négyszázmillió forintból kellett volna elkészülnie.

Gy. D./WMN: Sterczer Hildát hogyan vetted rá, hogy áldását adja a produkcióra? Többször mesélte, hogy mások is megkeresték már, te viszont – úgy tudom – csak véletlenül találkoztál vele.

Cs. S.: Miután elolvastam a könyvet, épp a barátaimmal találkoztam, akikkel az a közös programunk, hogy készítünk egy nagy adag tojásrántottát a sör mellé, ezért lementünk a sarki közértbe, és miközben azt meséltem nekik, hogy megvan az új filmtervem, egyszer csak megpillantottam Hildát az élelmiszerboltban.

Ez nem lehet igaz – gondoltam –, ez valami isteni jel. Nem vagyok sem vallásos, sem ezoterikus beállítottságú, de ezekben hiszek – a forgatáson pedig több olyan jelet is kaptam, ami arra utalt, hogy jó úton haladok.

Szóval egy darabig toporogtam, hogy megszólíthatom-e, de aztán odaléptem hozzá, és bemutatkoztam. Már ezen ponton is megmutatkozott egy újabb jel, ők ugyanis Zsolttal Kőrösi Csoma Sándor után nevezték a kisfiukat Csomának, engem meg, ugye, így hívnak, szóval úgy láttam, Hilda felvonta a szemöldökét. Előadtam neki, hogy szeretnék filmet készíteni a történetéből, mire azt válaszolta, már többen megkeresték azzal, hogy Zsoltról forgatnának, de én mondtam, hogy engem elsősorban az ő gyászfeldolgozása érdekel. Azt hiszem, ez győzte meg, mert mindig fázott a gondolattól, hogy olyan rendezők készítsenek hegymászós filmet, akik sosem jártak a hegyeken, és mindenféle röhejes akciójelenetet rendeznek (az Everest című filmen is nevetett, miközben egy tragédiát mesélt el), ráadásul nem szerette volna Zsolt halálát sem végignézni a vásznon.

Ezután meglátogattam őt az otthonában, és készítettem vele egy interjút. Megrendítő volt abba a házba belépni, ahol az idolom élt, akinek a fényképeivel tele volt a lakás. Végül több napon át faggattam Hildát, majd eltűntem egy időre, és megírtam a filmtervet, amiben már fikciós elemek is voltak. Mert bár az élet írja a legjobb történeteket, de szerintem az a mondás is igaz, hogy „a legjobb forgatókönyv olyan, mint az élet, csak az unalmas részek nélkül” – tehát kilencven percbe kellett hat hónap történetét sűríteni, de végső soron hat évet bemutatni. Végül egyébként Hilda és Gerda kapcsolata kapta a legtöbb fikciós kiegészítést.

Gy. D./WMN: És milyen égi jelet kaptál még a forgatáson? 

Cs. S.: Az első forgatási napunk április végére esett, már elég jó idő volt akkor. Azt a jelenetet vettük fel, amikor Hilda álmában megjelenik Zsolt, mellé fekszik és beszélgetnek. Amikor megjelent a Zsoltot alakító Trill Zsolt a díszletben, egyszeriben olyan jégeső zúdult le az égből, amilyet szerintem még sosem láttam. Félelmetes volt, úgy kopogott a tetőn, hogy meg is ijedtünk, hogy így nem fogjuk tudni felvenni ezt a bensőséges jelenetet, mert behallatszik. Elkezdtünk próbálni, és pont, mire felvételre került sor, egyszeriben elállt. 

Gy. D./WMN: Érdekes, hogy Erőss Zsolt karakterére olyan színészt választottál, aki kísértetiesen hasonlít rá, míg Hilda figurájánál ez nem volt szempont.

Cs. S.: Ez egyrészt azért van, mert úgy gondoltam, Zsolt arcát sokan ismerik, ezért fontos az egyezés. Olyannyira, hogy Trill Zsolt szakállát és haját is pont úgy színeztük, vágtuk, ahogy a képeken látszott – miközben párhuzamosan más filmekben is játszott, úgyhogy velük is kellett egyeztetni. Őt egyébként már évekkel korábban kinéztem magamnak, még amikor A martfűi rém című filmben dolgoztam rendezőasszisztensként. Arra a forgatásra érkezett egyszer szakállal, és rögtön mondtam neki, hogy ha valaha Erőss Zsoltról forgatok filmet (amit nagyon szeretnék), akkor ő fogja játszani. Erre azt válaszolta, hogy már más is megkereste ezzel!

Szóval egyértelmű választás volt, mert nagyon sok köztük a hasonlóság, de azért van egy jelentős különbség is: Trill Zsolt egyfolytában sztorizik, be nem áll a szája, Erőss Zsolt meg egy szűkszavú, zárkózott székely fickó volt.

Amikor Hilda először találkozott Trill Zsolttal, meg is ijedt, mert – mint mondta – külsőre nagyon hasonlít, de belülről… hát nagyon nem. Egyébként nagyon kedves ember, Pál Emőkének is rengeteget segített színészként, meg nekem is – és nagyon tehetséges színész. Megnyugtatta Hildát, hogy amikor elindul a kamera, akkor majd csendes lesz. Amikor pedig jó pár hónappal később az első változatot megmutattam Hildának, elképedt, hogy még Zsolt hanghordozását is menyire felidéztük – meg is könnyezte.

Gy. D./WMN: Pál Emőkét meg – úgy tudom – olyan rég kinézted magadnak, hogy rá írtad a forgatókönyvet. Pedig még Erdélyben – ahol született és ahol színművészeti akadémiát végzett – sem széles körben ismert.

Cs. S.: Most majd az lesz! Én nagyon szeretem az új arcokat, és úgy gondolom, rendezőként feladatunk is, hogy nyitva tartsuk a szemünket, gyakran fotózom az embereket az utcán is. Vannak bizonyos típusok, akiknek jól áll a kamera: azok, akiknek történetük van, és akiknek az érzelmeik tükröződnek az arcukon anélkül, hogy megszólalnának. Kilencven percen keresztül pedig az tud izgalmas maradni egy filmben, akinek titkai vannak. Emőkében ez maximálisan megvan, és hordozza azt a kettőséget is, amire ehhez a karakterhez szükség volt: a keménységet és az érzékenységet. 

Egy kisfilmben láttam őt először, és amikor jóval később beugrott nekem az arca, akkor felhívtam, és elmentem hozzá Kolozsvárra, hogy készítsek róla pár képet. Mondtam neki, hogy ez még nem egy felkérés, csak szeretnék ismerkedni vele, mert az a munkametódusom, hogy a színész arcára írom a jeleneteket. Ki is tettem ezeket a fotókat képernyővédőnek a laptopomra, és amikor elakadtam a forgatókönyvírásban, mindig ránéztem, és elképzeltem, hogyan reagálna, mit mondana. Ez szerintem azért is jó módszer, mert később a színész sokkal komfortosabban érzi magát a szerepben – még ha aztán Emőkével csináltunk is próbafelvételeket.

De a legjobban azt szerettem benne, hogy még úgy is meg tudott lepni a forgatáson, hogy mindig tudtam, mit és hogyan fogunk felvenni, és végig lekötötte a figyelmemet.

Sosem csak eljátszott valamit, vagy rutinból dolgozott, hanem száz százalékig jelen volt a pillanatban. Azt gondoltam, ha az én figyelmemet ennyire meg tudja ragadni és képes minden percben újat mutatni, akkor ez így lesz a nézőkkel is.

Gy. D./WMN: És hogy találtad meg a kislánya, Gerda szerepére Nagy Enikőt, akinek nagyon komplex feladata volt?

Cs. S.: Ott kell kezdenem, hogy nem először dolgozom gyerekekkel: az első kisfilmjeim főszereplője egy vörös hajú kisfiú, Galambos Ábel volt, aki az én gyerekkori élményeimet játszotta el – forgattam vele vagy három-négy filmet. De amikor megírtam a Magasságok és mélységek forgatókönyvét, akkor ráeszméltem, hogy egy nagyon nehéz gyerekszerepet sikerült írnom, amihez Magyarországon nagy kihívás lesz megfelelő gyerekszínészt találni. 

Steinhauser Andrea casting directorral nagyon sok kislányt néztünk meg, és még azt is figyelembe kellett vennünk, hogy legalább a színeiben hasonlítson Pál Emőkére, hogy elhiggyük a rokonságot. Aztán egy háromkörös castingfolyamat vette kezdetét, aminek az elején csak beszélgettem a pályázókkal, a második fordulóban már jeleneket játszottunk, és a harmadikban a film legnehezebb jelenetét próbáltuk el: amikor Gerda elsírja magát. Ezt sajnos nem lehetett elkerülni, így be kellett dobnunk a szereplőinket a mély vízbe, és Nagy Enikő volt az egyetlen, aki olyannyira megállta a helyét, hogy a könnyei is kibuggyantak.

Neki ugyanis annyira élénk a fantáziája, olyan erősen képes a partnerére koncentrálni, és annyira ki tudja zárni a külvilágot, hogy szerintem valóságos zseni. Persze a felvétel után minden módon próbáltuk őt abban megerősíteni, hogy mindez csak játék, de nem is nagyon kellett győzködni, mert szerintem a legokosabb ember volt a forgatáson, még fogunk róla hallani.

Nekem a színészek a legfontosabbak egy filmben, és a casting szinte mindent eldönt.

Gy. D./WMN: Úgyhogy készítettél is már egy kisfilmet Casting címmel, igaz, az pornószínész-válogatásról szólt. Ebben te fedezted fel Enyedi Ildikónak A feleségem története főszereplőjét, Gijs Nabert – az azért elég jó érzés lehet!

Cs. S.: Ez igazából nem az én érdemem, hanem az övé, mert szinte nulla forintért eljött egy magyar diákfilmbe játszani, ráadásul elég kényes szerepre: pornóproducert kellett alakítania. Nekem mindenképp fontos volt, hogy egy külföldi játssza ezt a szerepet, és az is, hogy benne is meglegyen a kettősség: vonzó is legyen, de valami ne stimmeljen a tekintetében. Ascher Irma casting director egy adatbázisban akadt rá a fotójára, majd írtam az ügynökének, és hogy kicsit kecsegtetőbb legyen az ajánlat, beleírtam a levélbe, hogy a filmrendező szakon Enyedi Ildikó az osztályfőnököm, aki épp most készül egy nagy koprodukciós játékfilmre, hátha Gijsnek abban is jut majd egy kis szerep. Arra gondoltam, egy matrózt a háttérben tényleg lehet, hogy meg tud majd csípni (nevetünk). Hál’ istennek pont ráért, sosem járt még Magyarországon, és úgyis valami újra vágyott már a karrierjében.

Gy. D./WMN: Hát akkor ez a lehető legjobban alakult.

Cs. S.: Igen, ami azért is nagyon megnyugtató, mert én eddig kínosan kevés pénzt tudtam ajánlani a munkatársaimnak, és ilyenkor úgy érzem, valahogy meg kell hálálnom az odaadásukat. Ha egy színésznek utána új lendületet vesz a karrierje – ahogy szerintem Láng Annamária filmes karrierjén is lendített a Nem történt semmi című kisfilmem, amelyben a főszereplő volt –, akkor nagyon örülök, mert ezek az emberek mind megérdemlik, hogy jobban odafigyeljenek rájuk.

Gy. D./WMN: És ha annyira természetbarát, csendszerető ember vagy, ahogy mondod, akkor hogy bírod a forgatásokkal járó felhajtást és nyüzsgést?

Cs. S.: Úgy tekintek a filmezésre, mintha szenvedélybetegség volna. Vagyis beleőszülök, traumatizálódom, és belehalok – de ha nem csinálhatnám, akkor boldogtalan lennék. Ilyenkor érzem azt, hogy élek, mint a hegymászó a hegyekben. Olyan önismeretre és kapcsolatokra teszek szert közben, és olyan esszenciálisan látok bele az életbe, ahogyan máskor sosem. De utána el kell utaznom, és egyedül kell lennem kicsit. A hegymászókban és bennünk, filmesekben még az a közös, hogy több benyomás kell, hogy érjen minket ahhoz, hogy érdekesnek lássuk az életet. Sok barátom mondja ámulattal, hogy nahát, én elmegyek egyedül Nepálba, és milyen nagy dolog, hogy már megcsináltam az első játékfilmemet – én viszont úgy érzem, ezek a dolgok engem csak a nullára hoznak fel, mert nélkülük teljes depresszióba esnék. Ráadásul

ezek csak lépcsőfokok a cél felé! Én ugyanis nyolcévesen kinéztem magamnak az Oscar-díjat, és ez a film csak egy szükségszerű lépés volt ahhoz, hogy azt egyszer elérjem.

Gy. D./WMN: Ezzel azért a legtöbb filmrendező így van, nem igaz? Mindenki az Oscar-díjat szeretné megnyerni, legfeljebb nem ismeri el.

Cs. S.: De sokan már elégedettek lennének azzal is, hogy sikerült megcsinálniuk az első filmjüket. Bennem semmiféle elégedettség nincs. Épp ellenkezőleg: úgy érzem, a munka csak most kezdődik!

Gy. D./WMN: És Kőrösi Csoma Sándorról készülsz valaha filmet készíteni? Ez a téma nem izgat?

Cs. S.: Dehogynem, nagyon is izgat, csak az egy nagyon drága film lenne. Addig is az a célom, hogy lehagyjam Google-találatokban! Szeretek ilyen lehetetlen célokat kitűzni magam elé – ez hajt előre. 

Interjúképek: Chripkó Lili / WMN

Gyárfás Dorka