„Sokszor felmerült bennem, mi a francért maradtam életben, miért nem tudott az az autó normálisan elgázolni” – Beszélgetés a főnixlány Temesvári Orsival

–

Pásztory Dóri/WMN: Ez a helyzet eléggé rákényszerített minket arra, hogy a megszokottnál többet használjuk a kreativitásunkat és a képzelőerőnket. De talán számodra a megváltozott élethelyzet ezt már korábban meghozta, így téged ez a járványhelyzet nem érint most annyira drasztikusan, mint a legtöbb embert.

Temesvári Orsi: Valóban, nekem az már egy ideje „része” az életemnek, hogy gondolatban csinálok dolgokat vagy a virtuális térből inspirálódom. Persze az nekem is egy kihívás, hogy nem láthatom a szeretteimet, de igyekszem ennek is a pozitív oldalát nézni, és örülni annak, hogy több időm van magamban.

Akinek mind a négy végtagja le van bénulva, nagyon sok segítségre szorul, így szinte állandóan van körülöttem valaki, hogy a hétköznapi dolgokat meg tudjam oldani. Most jólesik, hogy néha kicsit békén hagynak és üres a szobám.

Persze én is ugyanúgy tartom a kapcsolatot a barátaimmal, családommal online, mint bárki más, és most számomra is több lehetőség elérhető a virtuális térben. Már egy online kurzusra is feliratkoztam, úgyhogy tanulok, ha már ennyi forrás elérhető lett.

P. D./WMN: Most a Marczibányi téri rehabilitációs központban élsz, de tudom, nagy álmod, hogy önálló otthonba költözhess. Ennek mi az akadálya?

T. O.: Ez csak és kizárólag pénzkérdés. Az a célom, hogy elköltözhessek egy akkora lakásba, ami kényelmes és tágas annyira, hogy elférjen benne az elektromos székem, a terápiás eszközeim és az aktuális segítőm. Egy hely, ahol részt tudnék venni a különböző terápiás foglalkozásokon. Most egy intézményben élek, ahol az ápolók és a személyzet viszonylag állandó, de nem egy ember van velem mindig. Már nagyon jól összeszoktam velük, de természetesen itt is vannak olyanok, akik ritkábban vannak, mert, mondjuk, csak bérnővérként segítenek be. Köztük van, aki nem ismer annyira jól, mint az állandó emberek, tehát még fél év múlva is el kell magyaráznom, hogy szoktak megmozdítani, felöltöztetni, így szoktam reggelizni.

Ezt például meg kellett tanulnom, hogy hogyan mondjam el részletesen, mit szeretnék. Azt gondolnám, hogy rám néz valaki, és tudja, de ez nem így van.

Persze van egy-két kiváltságos barátom, aki egy szempillantásból ért, de legtöbbször nagyon aprólékosan körül kell írnom, hogy milyen támogatásra van szükségem. Ebben nagyon fontos a bizalom, hogy megbízzak abban az emberben, aki hozzám ér, megmozdít, segít a hétköznapi dolgokban.

P. D./WMN: Jogász végzettséged van, ehhez a bizalomhoz meg kellett tanulnod a jogaidat fogyatékos emberként, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetben mihez van joga a másiknak?

T. O.: Hiába ez a szakmám, nagyon nehezen kérek segítséget vagy érvényesítem a saját akaratomat. Inkább elfogadom, hogy valaki valamit bénán csinál meg, csak menjen már ki a szobámból, csak hagyjon magamra. Inkább azt kellett megtanulnom, hogy kiálljak önmagamért. El kellett fogadnom, hogy jelen pillanatban az én önállóságom megszűnt, és meg kell tanulnom megmondani, ha, mondjuk, más reggelit szeretnék, mint amit kapok, vagy kényelmetlenül érzem magam a ruhámban, amit rám adtak. Nem szabad beletörődni, ha valamiben kényelmetlenül érzem magam, mert én maradok benne ebben a helyzetben. És azzal sem szabad törődnöm, hogy adott esetben ötször kell megfogalmaznom ugyanazt a kérést.

P. D./WMN: Hiányzik a munka?

T. O.: Szeretnék a munkába is visszatérni, igen. A balesetem előtt mindössze három héttel váltottam munkahelyet, ahol még a próbaidőmet töltöttem, szinte még csak ismerkedtem a kollégáimmal, a főnökömmel, de abban a pillanatban, hogy megtudták, mi történt, rögtön támogattak engem és a családomat. Várnak vissza a munkába, amennyire csak be tudok kapcsolódni. Mégis úgy érzem, nem reális, hogy heti egy-két órát bemegyek az irodába, és rájuk hárul az a teher, hogy, mondjuk, etessenek, itassanak, levegyék, rám adják a kabátot, pulcsit. Nem elvárható tőlük, hogy ilyen szinten vegyenek részt a segítségnyújtásban.

Ami talán egy nagy pozitívum a mostani helyzetben, hogy bebizonyosodik, a távmunka megvalósítható, csak a szándékon múlik. Egyáltalán nem kell egy irodában ülni napi nyolc órát ahhoz, hogy az ember bizonyos feladatokat elvégezzen. 

P. D./WMN: Mi az oka annak, hogy még mindig nem éltél ezzel a lehetőséggel?

T. O.: Inkább mentális blokk van bennem. A mai napig felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is éltem túl, és megérdemeltem-e ezt a második esélyt, tényleg vagyok annyira értékes így, ilyen állapotomban is, hogy a munkahelyem foglalkoztasson. Ez tényleg belőlem fakad, mert ők az első pillanattól kezdve mellettem állnak, csak a kisujjamat kellene megmozdítanom és már küldenék is a feladatokat. Persze ez hatalmas kihívás nekik és nekem is, mert ki kell tapasztalnunk majd, hogy mi az, amit meg tudok csinálni – nem is ismernek annyira, ahogy én sem őket. Megpróbálhatom ezt külső okokra fogni, de a gát akkor is bennem van, és nekem kell ezt a saját fejemben helyre tennem, hogy én ugyanolyan értékes ember maradtam, hiszen szellemileg nem történt velem semmi, a fejemet szerencsére nem ütöttem be, és csak tapasztalatokkal lettem gazdagabb az elmúlt két évben.

P. D./WMN: Tudom, hogy a baleset okozója megkeresett, és többször találkoztatok már. Meg tudtál neki bocsátani?

T. O.: Igen, azt gondolom, viszonylag könnyen meg tudtam neki bocsátani. Ez összefügg azzal, hogy mennyi mindent tanultam a szeretetről, a megbocsátásról, az elfogadásról, az elengedésről. Viszonylag hamar felfogtam, hogy ha én itt most vérszomjas bosszút esküszöm, azzal csak tönkreteszek még egy embert. Egyébként neki a soha el nem múló lelkiismeret-furdalással együtt élnie nehezebb, mint nekem a kerekesszékben.

Sokszor azt érzem, hogy ő sokkal hátrább tart a feldolgozásban, mint én, és nem kapja meg azt a segítséget, amivel ő túl tudna lépni ezen. Néha még beszélünk, és látom, hogyan romlik az állapota és betegszik bele ebbe a maró lelkiismeret-furdalásba. 

P. D./WMN: Arról is beszéltetek, ki hogy emlékszik a történtekre?

T. O.: Igen, és azt hiszem, hogy mind a ketten úgy fogalmaztuk meg, hogy olyan volt, mintha a másik az égből pottyant volna oda. Ez egy nyílegyenes szakasz a pesti rakparton, a Margit híd után észak felé. Nem lehetek annyira hülye, hogy nem veszek észre egy felém közeledő autót. Mire felfogtam, hogy ott van, akkor már csak egy fényvillanást láttam, és utána arra emlékszem, hogy a földön fekszem, és azt sem tudom, mi van. Közben pedig eltelt tíz-tizenöt másodperc, és repültem hat-hét métert. Ő pedig azt mondta, hogy akkor vette észre, hogy mi történt, amikor rázuhantam a szélvédőjére, és betörtem. Egyikünk sem tudja megmagyarázni, hogy történt. Hihetetlen ez az egész, de abban egészen biztos vagyok, hogy ez nem véletlenül történt pont velünk.

P. D./WMN: Milyen gyakran éled meg ezt az állapotot úgy, hogy milyen nagy ajándék, hogy életben maradtál, és milyen gyakran jut eszedbe, hogy ez egy átok, talán jobb lett volna meghalni?

T. O.: A gyászfolyamat első heteiben, még az intenzív kórházi ápolás alatt, nagyon sokszor felmerült bennem, hogy mi a francért maradtam életben, miért nem tudott az az autó normálisan elgázolni, haltam volna meg ott az úttesten, mert akkor mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne most az élete. Aztán ez néhány hónap alatt elmúlt, és csak nagyon ritkán jut eszembe. Főleg a nehezebb pillanataimban, amikor például a családtagjaimmal veszekszem vagy nagyon mélyponton vagyok, de akkor mindig emlékeztetem magam, hogy mekkora utat jártam már be eddig attól a pillanattól kezdve, hogy lezuhantam a fűbe az úttest mellé.

Próbálok úgy tekinteni erre, hogy ez egy csodálatos lehetőség az újrakezdésre, és tiszta lappal indulhatok neki az életnek.

Nem állítom, hogy könnyű így élni, és nem hiszem, hogy bárki szeretne kerekesszékbe kerülni, de minden egyes nap előttem áll a lehetőség, hogy valami újat tanuljak, valami újat mutassak és valamit visszahozzak.

P. D./WMN: Mennyire változott meg a saját testedhez való viszonyod?

T. O.: Mindig is voltam önbizalom-problémáim, és csúnyán bántam a testemmel, inkább csak kihasználtam, de nem szerettem igazán. A lelkemre is ugyanígy igaz, úgyhogy számomra ez is hatalmas feladat most, hogy megtanuljam szeretni magam kívül, belül. Nem tudatosan, de teljesen elnyomtam magamban a női identitásomat. A nőiességem számomra megszűnt létezni, mégis kapok olyan visszajelzéseket, amik próbálják ezt előcsalogatni annak ellenére, hogy ebben az állapotomban ismertek meg. Nagyon sok férfitól kaptam azt a visszajelzést, hogy nemcsak kívül vagyok gyönyörű, de a lelkem is az. Ennél csodálatosabb bókot nem tudok elképzelni. Fantasztikus érzés ezt megélni. Ezzel tehát még dolgoznom kell, de érdemes.

P. D./WMN: Mennyire hullámzók azok az időszakok, amikor a saját belső kételyeiddel kell megküzdened?

T. O.: Most már jóval kisebbek ezek a hullámok, mint egy évvel ezelőtt. Sokkal türelmesebb, elfogadóbb, megbocsátóbb lettem magammal és a helyzetekkel, amibe kerülök. Ha egy kellemetlen helyzetben vagyok, mert valaki bénázik velem, vagy valami nagyon sokáig tart, akkor próbálok mindig tudatos maradni, és arra fókuszálni, hogy elmúlik a rossz is. Vannak még olyan pillanatok, amikor belém hasít a kiszolgáltatottság érzése. Előző éjjel is nagyon rosszul aludtam, szomjas voltam és minden bajom volt, úgyhogy szerettem volna szólni az éjszakás segítőknek, hogy jöjjenek be, és adjanak egy kis vizet, de leesett a kezem mellől a csengő, amivel tudtam volna jelezni, úgyhogy meg kellett várnom a hajnalt, amikor amúgy is be szoktak jönni elrendezni. Rettenetes volt. Tízpercenként kérdezgettem a telefonomtól, hogy hány óra van, és itt zokogtam, hogy van mellettem egy pohár víz, de nem tudom meginni.

P. D./WMN: Ilyenkor csak a sírás marad mint feszültségoldás?

T. O.: A sírás általában feloldja ezt.

Egy folyamat volt megtanulni, sokkal kevesebbet sírtam régen, de most már megengedem saját magamnak, hogy megéljem ezeket a nehéz pillanatokat, és ez így teljes, ebben van a fejlődés.

Amikor sírok vagy hisztizem, akkor nem tudok arra gondolni, hogy lehet, hogy ez néhány hónap múlva a fejlődésem része lesz, de tudom, hogy nagyon dinamikus folyamatban vagyok benne, minden egyes pillanat hoz valami újat. Figyelek, fejben igyekszem erős maradni, de közben megengedem magamnak, hogy gyenge, elkeseredett, fiatal lány legyek.

P. D./WMN: Folyamatosan fejlődik az állapotod?

T. O.: Nagyon lassú folyamat, de talán érzékelhető a fokozatos fejlődés, néha apróságokon múlik, hogy miben tudok továbblépni. Nemrég néhány napot kórházban töltöttem egy hörgőgyulladás miatt, és mielőtt távoztam volna, bejött hozzám egy gyógytornász, aki a torna végén megkérdezte: „Orsi, neked amúgy a csuklódban a kézfejedben és az ujjaidban van mozgás?” Az eddigi rehabilitációm során inkább a meglévő dolgokat erősítették, arra fókuszáltak, amiben van már mozgás, nem nagyon kerestünk olyan területeket, amiben talán eddig nem látszott, de érdemes lenne vele foglalkozni. Amikor ő megvizsgált, azt mondta, hogy érez benne rezdülést. Ez nekem akkora motivációt adott abban a pillanatban, hogy úgy éreztem, minden rosszban benne van a csoda lehetősége, és ez már a nem tudom, hányadik ilyen élményem volt. Nem véletlen, hogy nekem oda kellett kerülnöm, abba a kórházba, ahhoz a gyógytornászhoz, mert lehet, hogy a fejlődésem következő lépcsőfokát ez alapozta meg.

P. D./WMN: Most, hogy ezt meséled, úgy érzem, hogy megerősíted azt a saját élményemet, hogy a boldogság és a siker megélése és annak mértéke nem a körülményektől függ, hanem attól, hogy miként zajlik le bennünk ez a folyamat, és egy kisujj megmozdulása jelenthet ugyanakkora sikerélményt, mint, mondjuk, lefutni egy félmaratont vagy egy harminc kilométeres versenyt, ami neked már többször is megadatott.

T. O.: Emlékszem, amikor 2017-ben a maratonon harminc kilométeren egy futókocsis hölgyet kísértem, aki a teljes távot (42 km) teljesítette, és én tizenkét kilométer után csatlakoztam hozzá kísérő futóként. Azt a katarzist, amikor beértünk a célba, sosem felejtem el. Zokogtam örömömben, és azt éreztem, hogy valami csoda történt velem, pedig a külvilág semmit nem érzékelt az én boldogságomból, de számomra mégis olyan pillanat, ami életem végéig velem marad, és mindig inspirációt jelent.

P. D./WMN: Az egyértelmű volt számodra, hogy megtartod a kapcsolatot az alapítvánnyal?

T. O.: Az ott lévő emberek, edzők megmaradtak az életemben, inkább azért volt nehéz visszatérni, mert azon a környéken van a fitneszterem, ahol a baleset történt. De az nem volt kérdés, hogy megmarad a kapcsolatom velük.

Rájöttem, hogy hiába voltam önkéntes az alapítványnál, valójában semmit nem tudtam a fogyatékkal élők életéről. Volt is emiatt lelkiismeret-furdalásom, hogy vajon biztosan jól bántam-e ezekkel a emberekkel, amikor még a másik oldalon voltam.

Persze akkor teljes szívemből és mély meggyőződéssel hittem, hogy jót teszek velük azzal, hogy kísérem őket egy futóversenyen, de most visszagondolva, nem biztos, hogy teljesen úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. 

P. D./WMN: Vágysz arra, hogy újra ott legyél futóversenyen?

T. O.: Már többen kerestek a SUHANJ-ból, hogy menjek, de egyelőre úgy érzem, hogy nem tudnék beleülni abba a kocsiba, amit végig tolnak. Abban a helyzetben és környezetben még nehéz elfogadnom, hogy én segítségre szorulok, hiszen ott én voltam a segítő, az önkéntes, az erős futó.

Teljesen más úgy beleülni egy kocsiba, hogy te már toltál ilyen kocsit.

Futóversenyen már voltam azóta, sőt nem egészen egy évvel a balesetem után, 2018 őszén, a maratonon a Honvéd kórház intenzív osztályáról összeállt egy csapat nővérekből és orvosokból, és lefutottak egy maratonváltót az én tiszteletemre. Az utolsó métereken engem is betoltak a célba, úgyhogy elég hamar részt tudtam venni ilyen eseményen.

P. D./WMN: Tehát már motiváltál embereket a sportra a mozgásra azóta, amióta te nem tudsz futni?

T. O.: Még csak nem is a kerekesszékből tudtam rájuk hatni, hanem a kórházi ágyamból, és nagyon büszke vagyok rá, hogy ezek a nővérek a mai napig futnak, és tartjuk a kapcsolatot. Nekem ez nagyon sokat jelent. A blogomat is ezért indítottam el, mert úgy éreztem, hogy ha csak egy ember lesz, aki erőt merít ebből, vagy egy posztom elolvasása után elmegy futni, vagy kicsit jobb kedve lesz, akkor már megérte. 

P. D./WMN: Mennyire volt ez terápiás írás, vagy mennyire volt tudatos, hogy kifelé írod?

T. O.: A legelső poszt néhány hónappal a baleset után született, az inkább terápiás írás volt, ami után nagyon sokáig nem is írtam. Az az első poszt a balesetet és az utána lévő két hónapot írja le, amit az intenzív osztályon töltöttem. Aztán egy évvel ezelőtt kezdtem tudatosabban az írásba. Szeretnék egy könyvet is írni, ami nem egy századik önsegítő könyv lesz, hanem szeretném megmutatni, mit jelent biológiai, társadalmi, lelki értelemben ez az állapot, és milyen nehézségekkel kell megküzdenem. Olyan témákkal, amiket általában nem mernek megkérdezni az emberek.

Nagyon sokan nem értik, mennyire nem adottak a feltételek egy városban, milyen fejletlen az infrastruktúra, a higiénia, az ápolás, az egészségügyi ellátás. Én nem vagyok hajlandó azért a négy fal között élni, mert kerekesszékes lettem.

Szeretném, ha látnák az emberek, milyen szerencsések, hogy csupán olyan problémáik vannak, hogy melyik magas sarkút vegyék fel aznap a munkába. Tudom, mert én is éltem ezt az életet, ami csak arról szólt, hogy nézek ki, és hogy elmehessek sportolni és edzeni.

Visszatekintve, a baleset előtti munkám és életem elég felületes volt, és nem éreztem, hogy bármi értéket tudnék vele teremteni. Amikor eldöntöttem, hogy legyen nyilvánossága a történetemnek, akkor azt úgy éltem meg, hogy milyen szerencsés vagyok, amiért kaptam egy új lehetőséget arra, hogy értéket teremtsek. Ha csak egy ember is jobban értékeli az életét attól, hogy elolvasta valamelyik írásomat, akkor már megérte elkezdenem írni.

Pásztory Dóri

Képek forrása: Temesvári Orsi