Már két hónapja tart, nagyjából így számolta. Pontosan persze nem tudta, hiszen alig változott valami, még csak az utcai forgalom zaja sem lett sokkal kisebb. Reggelente, ha szellőztetett, mindig kihajolt a gang kopott fémkorlátján, és az utcafront felé hallgatózott, de nem állapított meg semmi változást. Az idő javult ugyan, de boltba azért még mindig a télikabátjában járt. Fázott is, meg úgy is érezte, hogy a hosszú lóden biztonságot és védelmet ad. A maszkot úgyis folyton elfelejti, aztán vissza kell jönnie érte.

Ildikóék menetrend szerint, vasárnaponként telefonáltak Brüsszelből évek óta, mindig délben. Általában pont akkor, amikor a vasárnapi húsleves már majdnem teljesen kész volt.

Szerette ezeket a hívásokat, de mostanában azon kapta magát, hogy a leves gyöngyöző aranyszíne, barátságos, otthonos illata lassan összefolyik a fejében a lánya távoli hangjából záporozó, vég nélkül ismételt intelmekkel. Önmagának is nehezen vallotta be, de kellemetlenül érezte magát a hívások miatt.

A levest évtizedek óta abban a sárga, kicsit már csorba ötliteres fazékban főzte meg. Persze nem tölti már tele, kicsit komikusan is hat így, félig üresen, de a vasárnapi húslevesnek mindig ebben a fazékban kell elkészülnie. Együtt vették Endrével, még bőven Ildikó születése előtt. Alig volt valamijük, pénzük kimondottan kevés, de úgy érezték akkoriban – persze nem beszéltek róla soha – hogy kell valami állandóság, egy kapaszkodó, ami biztos pontot ad az évek alatt. Ez lett a hús- vagy csontleves vasárnaponként, mindig ugyanebben a fazékban.

Miután visszatette a helyére a mobilt, ellenőrizte, nem merült-e le nagyon, aztán nekilátott a panírozásnak. Ez se változott különösebben, a rántott hús ugyanúgy kisült eddig is, most is, és ő szépen apróra vágja, hogy óvatosan meg tudja enni. Elég nagy baj lenne, ha valami gond akadna a protézisével ezekben az időkben.

Ő nem is nagyon foglalkozna ezzel az egésszel, de Edit, a szomszédasszony borzasztó izgatott, és nem hagyja békén. Rettentően fárasztó. Mindennap bekopog, mindig kérdez, kér, mond valamit, ebből minden másnap konfliktus van, mert valamibe biztosan beleköt.

Miért nem lehet őt békén hagyni amiatt, mert nem akarja, hogy bevásároljanak neki, hogy néha eljár a boltba meg a piacra?

Edit elviselhetetlen, pár éve van még a nyugdíjig, nem lehet kiszámítani, mit hoz majd ki belőle. Most minden délután felmossa az egész gangot, pedig felesleges, amíg tart a tetőfelújítás, és a munkások úgyis eltakarítanak maguk után a napi műszak végén. De Edit csak mos, mos, nem bír magával, idegesen, ha meg ő épp akkor ül ki az ajtóba, hogy napozzon egy kicsit, ordít vele, mintha teljesen süket volna, és legalább félig hülye is. Biztos megviseli, hogy szünetel a tanítás, csak magántanítványai voltak eddig, már rég otthagyta az iskolát.

Az, mondjuk, jó, hogy a kifőzdéből most van kiszállítás is. Az a nyurga pincérfiú hordja az ebédet, aki mindig integetni szokott neki, ha megjelenik az ételhordóval a Piroskában. Most hetek óta nem járt ott sem, de biztosan sok megrendelésük van, 900 forint egy menü. Leves, második, és még ki is hozzák. Vacsorára is elég. Persze nem olyan, mintha magának főzné, de így egyszerűbb heti háromszor megoldani az étkezést. A Piroska is biztos pont, jártak oda régen Endrével, amikor még a környék egyik legjobb éttermének számított, és szombat esténként, tavasztól őszig élőzene volt.

Vajon a nyurga pincérfiú mit eszik vasárnap?

A tévé egyfolytában azt szajkózza, hogy mindenki maradjon otthon, főleg az idősek.

Ezt a nagy tévét is akkor vette, amikor egyedül maradt. Előtte csak egy kicsi volt, alig használták, amennyire emlékszik, mindig volt valami fontosabb program. Meg ennyi adás, csatorna azért nem is állt rendelkezésre, de szerette azokat a régi műsorokat is. A maiakat nem nagyon érti, de a Híradó miatt be szokta kapcsolni délutánonként.

Az idősek maradjanak otthon. Ezen el szokott mosolyodni. Hát hol lennének?

Ő ugyanúgy csak a piacra jár el, amikor kell, a postára eddig kétszer kellett mennie, amióta ez az egész hajcihő van. Patikába egyszer, kiváltani a gyógyszereket. A háziorvos szerencsére előre megírta a recepteket. Edit mindennap megy valahová, a szemben lakó fiatalok meg van, hogy naponta kétszer is kimennek a kisgyerekkel. Biciklivel, kismotorral, mikor hogy, a fülükön is szatyor lóg, fel sem pillantanak. Annyit cihelődnek, hogy a kisfiú két-három kört is megy a gangon a fehér kisbiciklijével, mire sikerül elindulniuk. Azoknak se lehet könnyű, vinne is nekik húslevest, de nem tudja, hogyan fogadnák. Egyszer adott a kisfiúnak csokit, de az anyja láthatóan nem volt elragadtatva tőle.

Régebben ő is biciklizett, amikor fiatal volt, azzal járt dolgozni a belvárosi Patyolatba. Persze akkor még nem volt ilyen erős a forgalom, biztonságosabban lehetett közlekedni még a körúton is. A trolis mindig integetett, ha éppen egyszerre értek a kereszteződéshez. Piros biciklije volt, időnként kicsit nyikorgott, olyankor Endre megolajozta és ellenőrizte a kerekeket. Ildikót is azon vitte az óvodába munka előtt minden reggel télen-nyáron, nem gyerekülésben, csak úgy a csomagtartón. Tíz körömmel kapaszkodott bele a kislány mindig, hogy le ne essen, a nagy masni meg lobogott a hajában. Felnőttként is megmaradhatott benne az emlék, mert nekik is van kint Brüsszelben, múltkor is emlegette, amikor telefonált. De ő valami utánfutót köt a bicikli után, azzal viszi a gyerekeket reggelente, a gyerekek az utánfutóban ülnek. Nyáron, ha jönnek, biztosan mutat fotót is, mert ő el sem tudja képzelni, hogy nézhet az ki.

Lassan öt óra, ideje kinyitni a tévét, hatkor kezdődik a Híradó. Megint elmondják majd, mennyi halott, mennyi fertőzött. Mintha máshogy nem lehetne megkapni a tüdőgyulladást. És mintha a halál lenne a legrosszabb, ami történhet.

Csak ne felejtse eltenni a maradék húslevest a hűtőbe. Persze még jövő vasárnapra is marad belőle, de nem fogja megenni, főz majd frisset, mielőtt Ildikó telefonál. Azért elteszi ezt a mostanit is, hátha elfogad egy tányérral holnap a nyurga pincérfiú. Vagy ha nem, átviszi Editnek, vagy a fiatal szomszédoknak.

 Sike Orsolya

Vendégszerzőnk korábbi írásai ITT olvashatod.