Tóth Girlzonboard Flóra: 5 ok, amiért nagyon örülök, hogy a telekommunikáció korában élek

–

Mi lenne velünk, ha Morse, Bell, Puskás Tivadar és még sokan mások nem segítettek volna bennünket hozzá, hogy digitális korban éljünk?

1. Papíron olvasnád ezt (jó, nem pont ezt)

Nem tudom, ebben a pillanatban mennyire érvényes félelem a papíripar erdőkre gyakorolt negatív hatása, de az én gyerekkorom a „ne pazarolj papírt” (vagyis kábé az élére is írj, rajzolj), „gyűjtsük az újságot” (a régi szép iskolai papírgyűjtőversenyek, ahol az nyert, akinek a szülei papírokat pazarlóbb munkahelyen dolgoztak) jegyében telt. Mindenesetre feltételezzük, hogy WMN akkor is létezne, csak nem online médiavállalkozásként, hanem esetleg hetilapként, és szegény Anna, a képszerkesztőnk még azzal is foglalkozhatna minden héten, hogy ki kerüljön a címlapra. Nem tudnánk azonnal reagálni arra, hogy nem ratifikáljuk az isztambuli egyezményt, vagy miért ennyi büntetést kapott a gyerekpornóval lebukott nagykövet.

Az én videószerkesztőként végzett munkám is kuka lenne (pápá, Elviszlek magammal, viszlát, Csak neked mondom). De eseményeket, mondjuk, szervezhetnénk (koronavírustól mentes időkben).

2. De hogyan találkoznánk másokkal?

Néha még kellemes nosztalgiával gondolunk vissza arra a korra, amikor csak vezetékes telefon volt, és mindenki pontosan érkezett a megbeszélt találkozókra, hiszen nem dobhattál rá a partneredre egy üzit, hogy „bocs, kések öt percet”. Nagy szerencséje a körülöttem élőknek, hogy én a tízes éveim elejétől mobiltelefon-tulajdonos vagyok, mert a pontossági mutatóm kicsit gyakran leng ki, ha nem munkáról van szó (fun fact: tegnap egy online baráti sörözésen mindenki meglepődött, hogy én voltam az első becsekkoló, mert a valóságban ez az elmúlt húsz évben nem történt meg).

Szóval a távközlés annyira átitatta az egyeztetéseket, hogy el sem tudom képzelni, mi lenne, ha nem tudnánk legalább vezetékes telefonon megbeszélni, mikor és hol találkozunk legközelebb. Talán úgy lehet, hogy valamikor történik egy első találkozás, és utána mindig meg kell beszélni a következőt. Huh!

A másik, nagyon fontos kérdés: hogyan jutnánk el a helyekre? Először felidéztem, hogy még a GPS-es telefon előtti időkben  „analóg” módon kinyomtattam azokat az ismeretlen címeket, ahova el kellett jutnom, ám a számítógépen piros pöttyel jelölt pontos úti cél a fekete-fehér nyomtatásban szürkévé változott… de aztán rájöttem, hogy még ha számítógép lehetne is (hiszen nem csak kommunikációra lehet használni), a pontos helymeghatározás viszont már a műholdaknak köszönhető, amiktől szintén elköszönhetünk a távközlésmentes világ víziójában, szóval picit nagyobb kihívás lenne. Talán az a konklúzió, hogy nem kell mindenhová elmászkálni… Hanem?!

3. Kommunikáció 1.0 – levél

Amikor éppen nem találkoznánk személyesen (mert GPS-es telefon nélkül nem is találjuk meg egymást), akkor levelezhetnénk is, ami teljesen mentes a telekommunikációtól. Nem tagadom, hogy ennek még számomra is van egy romantikus bája, de valószínűleg csak azért, mert a magvas gondolataim írásban való megfogalmazása mindig is vonzó lehetőségnek tűnt. Mivel kisgyerek koromtól olyan háztartásban éltem, ami rendelkezett telefonnal, ezt maximum kiegészítő kommunikációs formának használtam, az unokatestvéreimmel például közel tíz oldalas, nagyjából a semmiről szóló leveleket írtunk egymásnak, mintás levélpapírra. Majd felhívtuk egymást, és órákat beszéltünk telefonon (elég távol éltünk, évente kétszer találkoztunk). Szerintem nem bírta volna a levélpapíripar, ha nem csacsoghattunk volna telefonon is.

De az, hogy minden munkaügyi kérdést, felmerülő problémát, családi hírt levélben lehetne csak közölni… több mint rémisztő. Hajlamos lennék az első két pontot (jó, mínusz videókészítés, bár filmezni lehetne) még a kibírható kényelmetlenség kategóriába sorolni, de itt biztosan elvéreznék az „antidigitális” életben.

4. Analóg háztartás, tévé helyett könyv

Telefonok off, tévé off, játékkonzol off – tiszta szerencse, hogy a mosógép meg a hűtő maradhat egy analóg háztartásban is. Azért az alapkomfortot is erősen befolyásolná a dolog, mert gondolom, a termosztát is valamilyen távközlésen alapuló módon továbbítja a hőmérsékletet a cirkónak. Mindegy, telefonálgatás helyett majd fát vágnánk meg raknánk a tűzre, ugye. Összességében ezzel a ponttal együtt tudnék élni, ha nagyon muszáj lenne. Nyilván mindenki olvasna, nem a Netflixen bámulná a Tigriskirályt esténként. Hazudhatnánk azt, hogy ez nem érint bennünket érzékenyen, hiszen olvasó kultúrlények vagyunk, na.

Hát, én őszinte leszek: nekem legalább annyi szórakozást, élményt, örömöt ad a videós tartalomfogyasztás, mint az olvasás. És – csak hogy teljesen őszinte legyek –, ha azt nézzük, hogy melyikkel töltök több időt, akkor bizony csúnyán elbukna az olvasás.

Azt már szinte ki sem merem mondani, hogy ennek okán valószínűleg könnyebben le is mondanék róla… Amikor nagyon picik voltak a gyerekeim, volt is egy-két olvasástól mentes évem (mínusz gyerekkönyvek végtelenítve, javarészt unott hangon felolvasva). Shame on me.

5. Biztos olyan jó dolog „kulcsos” gyerek szülőjének lenni?

Kedvenc pontom, előre szólok. Minden héten belefutok a Facebookon egy olyan posztba, ahol felnőtt emberek éltetik saját magukat azért, mert ők annak idején kulcsos gyerekek voltak. Vagyis sötétedésig kint játszottak és akkor mentek csak be, amikor az anyukájuk kiordított a panelből, hogy „VACSORAAAA”.

Bezzeg a mai gyerekek álló nap a konzol-tévé-telefon Bermuda-háromszögében élnek, és ha véletlenül elhagyják az lakást, akkor mennek haza, amikor az anyukájuk dob nekik egy sms-t (biztos van ilyen is, de azért ez erős csúsztatás).

Tökéletes példa a hamis nosztalgiára. (Plusz, ugye, senki nem tehet róla, mennyire digitális világba születik, sem arról, hogyan nevelik a szülei, szóval erre aztán tényleg érdemes büszkének lenni.) Persze tudom, ha nem lett volna távközlés, a mai világ sem pont ilyen lenne, de azért képzeljük el egy pillanatra, hogy a mai gyerekeknek nem lesz telefonja a tízes éveik elején, nem válnak távolról is elérhetővé a szüleik számára.

Elmondom, mi történne: 18 éves koráig egyetlen gyerek sem mászkálhatna egyedül. Mindenhová a szülőknek kellene vinni/kísérni őket.

Persze, a zárható kertbe talán leengednék játszani úgy 13-14 éves korában, de maximum úgy, hogy rálátnak és hallanak. Lehet, hogy picit túlzok, de maximum picit. Már egyetemista voltam, amikor egyszer az albérletemben hagytam a telefonomat, és lekéstem a hazafelé tartó buszt. Bár siettem vissza, mégis valahogy pont akkor jutottam újra telefonhoz, amikor az anyukám már konstatálta, hogy 1. nem vagyok a buszon, 2. nem tud elérni. Akkor kicsit túlzónak éreztem a kiborulását, mert mindössze öt perc telt el az első hívása és a jelentkezésem között, de ma, hogy már nekem is vannak gyerekeim, pontosan tudom, mi mindent képzelhetsz el, amikor öt percig azt tapasztalod, hogy a gyereked nem ott van, ahol tudomásod szerint lennie kellene. A korábbi pontok megírásakor jól szórakoztam, de ennél inkább kirázott a hideg a gondolattól, hogy úgy kellene kiengednem a gyerekeimet a világba, hogy még el sem tudom őket érni (pedig nyilván nekem is lesz majd olyan élményem, mint anyukámnak volt). Ez sokkal rémisztőbb számomra, mint az, hogy meg kell tanítanom nekik okosan használni az internet adta lehetőségeket.

Konklúzió: köszi, hogy feltaláltátok a távközlést!

Most, amikor az elmúlt hetekben minden hullámhegyét és hullámvölgyét megéltük, megéljük a telekommunikációnak, és naponta láthatunk szuper digitális összefogásokat – meg ártó és nyomasztó rémhíreket –, különösen fontos, hogy okosan használjuk a távközlés adta csodás lehetőségeket.

És a ne felejtsünk el hálásnak lenni azért, hogy egy ilyen kőkemény helyzetben emberéleteket köszönhetünk a gyors kommunikációs lehetőségeknek, és a gazdasági károk is enyhébbek, mintha a távközlés nem tette volna lehetővé az otthoni munkavégzést.

Mielőtt azonban túl patetikussá válnék, megyek és lementek 22.534 fotót a gyerekeimről, amivel nem kellene időt töltenem, ha egy távközléstől mentes világban csak papírképek készülnének róluk (évente 32).

Tóth Flóra