Egy test, egy lélek

Van az a klasszikus vicc, hogy „Mikor kell a gyerekre meleg pulcsit, sálat, sapkád adni? – Ha az anyja fázik.” Lássuk be, így van. Az anyák hőérzete meghatározza egy kisgyerek öltözködési szokásait. De igazából a szülők saját testével kapcsolatos egyéb érzései és gondolatai is jó eséllyel meghatározzák a gyerek későbbi szokásait, meggyőződéseit, gondolatait.

Kilenc hónapon keresztül az anya és a gyerek egy test, egy lélek. És később sem szűnik meg az erős ráhatás. A szülők mintája, példája, mondatai, elhallgatásai mind-mind fontos építőkövei lesznek a gyerek saját magáról kialakított képének. Igen, az elhallgatások is. 

Minden hiányzó beszélgetés, el nem hangzó szó, tabusított téma helyet foglal a gyerekek fejlődésében – jó eséllyel gondot okoz, így később foglalkozni kell majd vele.

Ezt azért is fontos lenne tudatosítani magunkban, mert a magyar családok jó része egyáltalán nincs híján a szőnyeg alá söpört problémáknak: a viszonyunk a testünkhöz, a nemi szerveinkhez, a szexualitáshoz, a testünk működéséhez (például menstruáció) legalábbis ellentmondásos, tele tabukkal, elharapott félmondatokkal és soha ki nem mondott, ki nem mutatott érzésekkel.

Minden tabu a testképünkkel kezdődik

A testtel kapcsolatban mi lehet tabu? Tulajdonképpen bármi, és minden, de mint az nem oly régen kiderült, az egyik legerősebb tabu a túlsúly. A kövérség, amit nem mondunk ki, de éreztetünk („Apa így is szép”). Az elhízás, ami szégyellnivaló („Ebben a szoknyában nem mehetek emberek közé, nézd, mekkora benne a fenekem…”), ami megöli a vágyat, és ami kihat a párkapcsolat minőségére („Egy kövér nőt nem lehet kívánni”). És a soványság, amit csodálunk és a szépséggel azonosítunk („Ha boldogan, szerelemben akarsz élni, muszáj, hogy megtartsd a lánykori súlyodat”).

Ezek a mérgező mondatok és tévhitek nem csak a felnőtt világban vannak jelen. A gyerekekre is hatnak. Sokszor nem is indirekt módon.

A tizennégy éves Juli például tavaly új iskolába ment, és a suliváltás miatt sokat aggódott. A szülei észrevették, hogy idegességében többet eszik a megszokottnál, és hogy emiatt felszedett pár kilót, de nem aggódtak, mert gondolták, hogy amint beilleszkedik az új közösségbe, minden visszarendeződik. Az új osztállyal nem is volt semmi baj. Viszont a gimnázium tornatanára rögtön az első órán így fogadta a kislányt: „Hát, neked sem lesz könnyű a torna ezzel a túlsúllyal.” Majd minden egyes órán jött valami más beszólás, ami a „többletre”, a „nehezebb mozgású lányokra”, a „kövérkés egyedekre” vonatkozott.

Juli pedig azóta mindennap mérlegre áll, folyamatosan retteg attól, hogy még jobban elhízik, napközben alig akar enni (ami miatt késő este fosztja ki a hűtőt, amikor a szülei már alszanak). A szülők most már igazán aggódnak, és azért keresnek szakmai segítséget, nehogy valamilyen étkezési zavar alakuljon ki a lányuknál.

Egy másik, egyetemista lány, akinek a barátai segítséget próbálnak találni, meg van győződve, hogy hájas a térde. Igen. A térde. A barátai szerint a lány hosszasan tud beszélni arról, hogy el kellene mennie plasztikai sebészhez, de addig is, amíg erre nincs pénze, biztosan nem fog rövid szoknyát felvenni, vagy olyan szűk nadrágot, amin keresztül látszhat ez borzalmas és szégyenteljes dolog, amit ő a térde helyén kénytelen hordani. Ez a testi hibája persze nem teszi könnyebbé a pasizást sem. Miközben – a barátai szerint – teljesen normális térde van. Az anyukája viszont, aki felnevelte, a világ egyik legelégedetlenebb embere. Folyton kritikus magával, a testével, a kinézetével, a sorsával (kb. mindennel). 

Amikor gyerekekkel vagy fiatalokkal beszélgetünk a testükről, az egyik legfontosabb annak az érzésnek a kialakítása, hogy az embert a maga egészében és teljességében kell nézni. 

Nagyon jó, ha a gyerekben az tudatosul, hogy ő a maga teljes egészében valaki. Nem a füle, a haja vagy a feneke teszi őt azzá, aki. Érdemes megkérni a saját testükkel elégedetlen gyerekeket, hogy beszéljenek pár mondatot, mondjuk, a nagymamáról vagy egy barátnőjükről, és mondják el, hogy miért szeretik őt. Majd utána együtt beszéljük végig, hogy semmi, amit elmondott a szeretett személyről, nem arra vonatkozik, hogy adott embernek milyen a bőre, túlsúlyos-e, vagy sovány stb.

A teljes kép számít.

A magyar szülők jó részéből sugárzik a saját testükkel való elégedetlenség, de legalábbis a vágy arra, hogy egy-egy testrészük másképpen nézzen ki.

A gyerekek olyan mintaadó felnőttek között nőnek fel, akik képesek leválasztani magukról egy-egy testrészüket, és azt önállóan gyűlölni, majd abból kiindulva magukat is megutálni.

Önmagunk elfogadása (és ismerete) mindennek az alapja, ami egy igazán bölcs mondat, viszont a gyakorlatban a végrehajtása kb. annyira egyszerű, mint a tevének áthaladni a tű fokán. Generációk adják-veszik az elégedetlenséget, az elutasítást, és azt, hogy a kritika és a negatív kommentek ismerősebbek, mint a pozitívak. Ha végig kellene gondolnom, hogy a felnőtt barátnőim közül hány tudja örömmel és helyén kezelni a külsejére érkező dicséretet, és hány jön zavarba ettől, alapvetően arra jutnék, hogy az X és az Y generációs szülők nagy többsége súlyos nehézségekkel küszködik e téren.

Ami persze nem automatikusan visz afelé, hogy a testünk és annak működése, szeretete tabu lesz – vagy legalábbis az esély megvan rá.

Persze nemcsak a nők küszködnek a testükkel és az azzal kapcsolatos tabukkal, hanem a férfiak is. Sőt, esetükben sokszor durvább a helyzet, mert még az is tabusítva van, hogy egyáltalán gondolkodhatnak és elvárásokat fogalmazhatnak meg a saját testükkel, külsejükkel kapcsolatban. És így például a testképzavarokat is erősebb tabuként kezeli a társadalom.

Honnan tanul a gyerek a testről, a szexről?

Fontos a közösség szintjén is tenni ezek ellen a tabuk, mítoszok és tévhitek ellen. De a legfontosabb az, hogy a szülő és a gyerek számára fontos más referenciaszemélyek (barátok, hozzátartozók, tanárok) is elfogadók legyenek, és a pozitív testképüknek hála jó szerepmodellek lehessenek. 

A mai középiskolásokat megkérdezve, mindenki arról beszél, hogy az Instagram és a YouTube, a TikTok és a Google a meghatározó forrás, ha arról van szó, hogy valaki a testéről, kamaszkori testi változásairól vagy a szexualitással összefüggő egyéb témáról akar többet megtudni.

De ha az internetre bízzuk őket, akkor sajnos nagyon rossz tanítómestert választunk, hiszen a net összes bugyrából ömlik az átszexualizált látvány, a szexualitást félreértelmező szexkoncentráltság, a tökéletesség hamis látszata.

És annak a sikernek a csillogó csábítása, ami csak a „gazdagoknak és szépeknek” jár. Pedig ennek egyáltalán nem kellene így lennie.

Oké, de akkor mit szeretnének a gyerekek?

A Z és alfa generációs gyerekek elsősorban a szüleikkel beszélnék meg a szexualitással kapcsolatos kérdéseket.

A témáról megkérdezett fiatalok többsége azt vallja, hogy ha a szüleiben van egy minimális nyitottság is a kommunikációra, akkor hozzájuk fordulnának.

Ami a lányoknak azért könnyebb valamivel, mint a fiúknak, mert azt látják, hogy a családokban a szexuális „felvilágosításhoz” kapcsolódó témákat rendszerint az anyák nyerik meg. És őket természetszerűleg inkább a lányok érzik hitelesnek. A fiúk talán ezért is fordulnak nagyobb arányban az internetes forrásokhoz, és merítik ismereteiket a médiából és a kortárs barátaiktól. 

Persze nagyon sok minden múlik azon is, hogy egy szülő mennyire érzi cikinek, kellemetlennek vagy kényelmetlennek a szexualitással kapcsolatos témákról való nyílt beszélgetést. Sok lány számol be arról például, hogy hiába van jó kapcsolata az anyukájával, soha nem tud sem a szexről, sem más, intim témáról beszélgetni. Még a menstruációról sem. Pedig az megtörténik mindkettőjükkel minden hónapban – és mégsem. 

A menstruáció gyakran tabu, amit még csak néven se lehet nevezni. Inkább olyan „megoldások” születnek, mint hogy „itt a piros betűs ünnep, jön a Mikulás, megjött” – ezerféle, igen kreatív mód van a magyar nyelvben annak elkerülésére, hogy ki kelljen mondani a menstruáció szót. 

De nem csak azt.

Ez a baj a tabusítással

A gyerekek jó része már sokkal korábban találkozik a hiányzó szavak rejtélyével (tabujával). Szerintem mára már mindenki hallotta a megállapítást, hogy nincs rendes (nem tudományos és nem trágár) kifejezésünk a nemi szervekre. És ez baj.

Ennek nyomán az oviban a kislányok először szembesülnek azzal, hogy kinek-kinek a nunija, nyuszija, mókuskája, puncija ugyanazt a „dolgot” jelenti. 

Végső soron persze mindegy is lenne, hogy minek nevezzük a nemi szervet vagy a menstruációt, ha szabadon tudnánk beszélgetni a témáról. Ami azért is fontos lenne, mert ha mi nem beszélgetünk, akkor a gyerekeink a netről fognak tájékozódni, az meg tudjuk, hogy mit jelent. 

2020-ban nincs más esélyünk, ha szülőként vagy felelős felnőttként fel akarjuk venni a versenyt ezekkel a portálokkal, mint önmagunk.

És az, amit ezek a felületek sosem fognak tudni megadni: az értő hallgatás, a szerető odafigyelés, a valódi érdeklődés, a nyílt és megerősítő kommunikáció, a hiteles információk.

Ezt kell hát tennünk. Kihasználni, hogy személyes kapcsolatban vagyunk a gyerekkel. Minden alkalmat megragadni a beszélgetésre, és a tabuk ledöntésére. Ez lehet csak elég erős védőháló a Z és az alfa generációs gyerekek körül.

Dr. Gyurkó Szilvia