–

2020. március 15.

Fél órája ülök az üres oldal előtt, és próbálom elkapni az egyiket a fejemben fénysebességgel száguldozó gondolatok közül, hogy leírjam ide. Elég nagy a verseny, sokan igyekeznek bekerülni a döntőbe. Koncentrálok erre az egy tiszta fehér oldalra. Lelassítom az elmémet, hogy kihámozhassam belőle a lényeget. Szinte lehetetlen.

Egy eddig ismeretlen, új világban tapogatózunk mindannyian, napról napra bomlik ki előttünk az egész. A tegnapi valóság nem biztos, hogy egyenlő a ma valóságával, a két héttel ezelőtti valósággal meg végképp nem.

Az étkezőasztalnál ülök, a nyikorgós széken, ahol mindig, előttem a laptop, csöndes a ház, nálunk mindenki bagoly, kivéve engem, ilyenkor a legjobb írni. Nem csak miattuk, magam miatt is. Az elmúlt napok tapasztalata alapján a kora reggeli informálódási kör után kilencig-tízig tart a viszonylagos nyugalom, addig tudok saját magamra, a saját elmémre koncentrálni. Onnantól fogva beindulnak a döntési helyzetek, információk, minden platformon ömlenek a hírek, a kollégák kérdései, az itthon eldöntendő vagy megoldandó problémák, újabb és újabb szempontok, amelyekre addig nem is gondoltunk, ezzel mi lesz, és azzal. Hogy vagy, apu? A nagymamád belátta már, hogy ne mászkáljon? Miben segíthetek? Mi lenne a felelős döntés? Tegnap nem így volt… de ma így van. Mostál kezet? Szappannal? És a gyümölcsöt megmostad? Elmehetek edzésre? Ezt hallottad? Átküldtem egy linket, olvasd el! Itt egy elemzés. Ti hogy oldjátok meg? És ti? Visszamondta. Elhalasztjuk. Azt kérdezi. Erősködik. Tanácstalan. Javasolj valamit! Mi lesz a jövő héten? Van ötleted? Ezzel mi legyen?... Nincs megállás egészen estig. És akkor sem lenne, ha nem ájulnék be az ágyba valamikor tizenegy és éjfél között.

Elképzelni sem tudom, milyen lehet most egy kórházi osztályt irányítani, egy tömegközlekedési vállalatot, egy nagy élelmiszer-áruházat, egy katasztrófavédelmi intézményt, egy országot, egy Egészségügyi Világszervezetet, egy kutatóintézetet… csak azt tudom, hogy egy magyarországi kkv-t bitang nehéz.

De senki se pazaroljon az én nehézségeimre egy cseppet sem az energiájából, mindannyiótoknak megvan a magatok baja, megválaszolandó kérdései, megoldandó problémái.

Míg ezeket a sorokat leírtam, bejelentették, hogy az új koronavírussal fertőzöttek száma hivatalosan 32-re emelkedett Magyarországon*. Európa lassan bezáródik, Olaszországban az emberek az erkélyen énekelnek, a britek azt tervezik, hogy négy hónapra karantént vonnak a 70 év fölötti időseik köré, Donald Trump tesztje negatív lett, a nemrég Magyarországon járt marokkói miniszteré viszont pozitív, az egyik maradjotthon csoportban egy honfitársunk az általa forgalmazott étrend-kiegészítőit hirdeti, a közösségi médiában az emberek egymást tépik (bármi is a téma), egy ismerősöm hosszú posztban idéz egy ismert „orvost” arról, hogy az egészet csak a média fújta föl, bezzeg a szezonális influenza, vegyetek be C-vitamint, és elmúlik. Visszafogom magam, nem írok neki.

A WMN péntek óta otthonról dolgozik, a megbeszéléseinket, ötleteléseinket, találkozóinkat digitális platformokra vittük át. Igyekszünk jól kezelni a helyzetet, megtalálni benne a feladatunkat, a megfelelő hangot, felelősséget. 

Közben mi is emberek vagyunk, és néha megijedünk, akkor kapkodunk, és vitatható döntéseket hozunk. Olyankor igyekszünk korrigálni, amint lehet. És van egy megtartó és támogató közösségünk, amelyben mindig van valaki, aki ránk szól, emlékeztet a felelősségre, visszaránt, megsegít, lenyugtat.

Szerencsések vagyunk, mert a mi gyártószalagunk teljes mértékben digitalizálható, megtehetjük, hogy izoláljuk magunkat, és hozzájárulunk a járvány késleltetéséhez. Otthon maradunk, meggyőződésünk, hogy ez a felelős döntés. Beszélünk nyelveket, eljut hozzánk rengeteg információ, képesek vagyunk a forráskritikára, a hallottak, olvasottak kontextusba helyezésére. Felfogjuk, hogy mostantól úgy kell élnünk, hogy azzal a lehető legkisebb veszélyt okozzuk mindenki másnak és magunknak.

Mondom, szerencsések vagyunk.

Ülök az ebédlőasztalnál, a nyikorgós széken, és olyan érzésem van, mintha egy sorozat szereplője lennék, amit én magam is nézek. Többszörösen testen kívüli élmény ez, ami most történik velünk – miközben (a tudományban és a józan észben masszívan hívő emberként) pontosan tudom, hogy ez a életünk ma, 2020. március 15-én. Ez nem vicc, nem Netflix-sorozat, nem médiahack, nem pánik. Ez a valóságunk.

Térdre kényszerít bennünket ez az új élet. Én azt mondom, lehetőségeink szerint térdeljünk le mielőbb. Legyünk képesek tanulni a korábbi hibás döntésekből, felelős emberként akár mindennap újra felülírni és adaptálni az előző napi tudásunk alapján alkotott szabályainkat. Adaptálódni az új világhoz. Nem hárítani és nem kinevetni.

Három szó tűnik győztesnek a fejemben zajló háborúban: alázat, önreflexió és felelősségtudat. És egy negyedik: irgalom. Mert mindannyian most tanuljuk ezt az egészet.

Működtetni az egészségügyet, működtetni az oktatást, segíteni egymást, a fiatalabbaknak az idősebbeket, frissen végzett tanároknak a papíralapon dolgozó kollégákat, mindannyiunknak az idős szüleinket, nagyszüleinket, szomszédjainkat, támogatni az egészségügyben dolgozókat, használni a digitális világ vívmányait és a józan eszünket. 

Nem vagyunk legyőzhetetlenek. Törékenyek vagyunk. Össze kell kapaszkodunk. Most még virtuálisan. Aztán majd ténylegesen is.

D. Tóth Kriszta

ITT OLVASHATOD el, hogy miért fontos a járványcsúcs késleltetése.

ITT PEDIG AZT, hogy a WMN hogyan dolgozik a járványidőszakban 

*Azóta sajnos az első magyar halálos áldozat is kiderült.