–

Megboldogult televíziós koromban néhány kollégámmal gyűjtöttük a riporteri közhelyeket. Modoros szókapcsolatokat, amelyekbe mindannyian belecsúsztunk olykor, a választékosság elvárásainak terhe alatt nyögve, a szóismétléstől való jeges félelmünkben. Frázisokat, amelyek írásban még így-úgy besimultak az anyag szövetébe, de kimondva őket szinte érezni lehetett a szagukat. Taláros testület. Foganatosított intézkedések. Lélektani határ. Az összecsapásokban tíz ember vesztette életét. Nem lehet mondani, hogy a kutyát sem érdekelte a rendezvény (vágókép: fa árnyékában lihegő kutya pórázon). És persze a sportriporteri gyöngyszemek: a kapuőr maga mögé nyúlt (= gól). Cerberus (= kapus). Eltüntette a pettyest (= kicselezte a labdával). Látjátok, megy mint a karikacsapás! Ez eddig tizenkettő, és még csak meg sem kellett erőltetnem magamat. Tizenhárom.

Szeretünk nevetni rajtunk. A modorosságainkon. Az Arcanum digitális tudománytár fogalmi gyűjteménye szerint a közhely: „általánosan ismert, minden eredetiség nélküli kifejezés, mondás; gyakori, közönséges, elcsépelt kifejezés; frázis.”

Ne legyenek illúzióid (tizennégy), te is közhelyes vagy, én is az vagyok.

Az önmagát állati eredetinek tartó, eredetisége születése közben vért izzadó közíró, aki hosszú, krónikusan túlírt bekezdésekben virágoztatja a mondanivalóját, szintén közhelyes. Mondok nektek valamit, amivel valószínűleg nem leszek népszerű (tizenöt): már az is mekkora közhely, hogy megosztod a Facebookodon más gondolatait azzal, hogy „minden szavával…” (tizenhat).

Jól van, nyugi. Nincs ezzel semmi baj. A nyelv egy csodálatos képződmény, amely folyamatos alakulásban, fejlődésben, gazdagodásban van (tizenhét, tizennyolc). Jót tesz neki, ha igyekszünk igényesen használni, fejleszteni, választékosan beszélni és írni, de az a helyzet, hogy a társadalmi nyilvánosság és kommunikáció szerkezete mostanra olyannyira átalakult, hogy egy ma eredetinek hitt frázis holnap már közhasználatban van, holnapután pedig a közhelyszótár része. A ma (társas) magányban élő emberének (tizenkilenc) soha nem volt akkora szüksége a közhelyekre, mint most. Ezek, a közös, de izoláltan tapasztalt humán élményeinket lefestő frázisok összekapcsolnak minket.

A közhelyeink adják a kommunikációnk kötőszövetét. A gondolataink és tapasztalásaink legkisebb közös többszörösét. Kapaszkodókat adnak, egy-egy pillanatnyi biztonságot egy olyan világban, amelyben épp elvesztettük minden biztonságérzetünket.

(Jézusmária, ezt meg sem merem számolni!)

Na, és akkor most, hogy három bekezdésen át toltam egy bevezetőt, remélem, sikerült megfelelően megágyazni annak, ami ezután következik. Egy hétpontos listának, amely arról szól, mi mindent tapasztaltam magamon az önkéntes karantén nyolc hete alatt. És amit sokan érzünk, sokan gondolunk, sokan mondunk egymásnak. Ha nem is minden egyes pontját. 

Tehát akkor íme, az én hét legfontosabb karanténtanulságom (húúúúúúsz):

1. Önismeret 

Soha életemben nem volt még ilyen izgalmas a saját fejemben élni, mint az elmúlt két hónapban. Mélységek, magasságok, folyamatos hullámzás és rendszeres önrácsodálkozás. Ahogy kiköveteltem magamnak a figyelmet. Ahogy néha sikerült ellépnem magamtól egy-egy helyzetben, nézőpontot váltanom, beépíteni mások valóságát a sajátomba. Ahogy meghallottam a gondolataimat, ahogy könyörgöm magamtól a türelmet – magam iránt.

Család vagyunk, nem kell sírni – örökbefogadás a karantén kezdetén

WMN Life – 2020. május 10. – WMN

Diszes (diszlexia-diszgráfia, de erről majd egy másik cikkben) emberként listák, jegyzetek, szépen konstruált, tagolt és felépített vázlatok között élek, ezek vezetik a kezemet és az elmémet, hogy eljussak A-ból B-be, aztán lehetőleg C-be is. Író emberként diszesnek lenni elég nagy para, szóval a korona előtti életemben szinte már mániás szintre emeltem a jegyzetelést és tervezést. Meg a tudatosságot, hogy milyennek kellene lennem, és mi mindent kellene csinálnom ahhoz, hogy olyan ember legyek.

A karantén egyik legszebb tanulsága volt a magam iránti irgalom és türelem. Az engedély, hogy ha nem megy, akkor most nem kell szépirodalmat olvasnom. Értelmes filmeket néznem. Ruhásszekrényt rendeznem. Képeket falra felfúrnom.

Hálás vagyok ezért. Tehetem azt, ami jólesik. Dolgozhatok, írhatok, főzhetek, mozoghatok, edzhetek a kertben, nézhetem A Grace klinikát (igen, tényleg, tudom). A szépirodalom pedig megvár. Ezért is hálás vagyok.

2. Emberismeret 

Döbbenetesen mélyről hozta elő a valóságot a járványhelyzet az emberekből. Mindenki megmutatta, hogy kicsoda valójában. Kivétel nélkül mindenki. Tudom, hogy tudod. Ezt nem lehetett nem észrevenni.

Akkor, amikor egyszerre veszíti el az ember a biztonságérzetét és a kontrollt az élete, szabadsága fölött, nem marad más, mint a zsigerek. A személyiség rögvalója.

Családtagok, barátok, ismerősök, kollégák, ügyfelek, üzletfelek, versenytársak, olvasók, közönség, rajongók és rajongottak, döntéshozók és alattvalók: íme, itt vagyunk. Ecce homo. 

Elég nagy pazarlás lenne nem emlékezni majd arra, milyenek voltunk 2020 első hónapjaiban, a pandémia idején.

3. Vezetői gyorstalpaló 

Nyugi, nem mesélem el újra a WMN történetét. Csak annyit tennék ide, hogy én, aki nem vállalatvezetőnek születtem, és nem is annak tanultam, életemben nem gazdagodtam annyit vezetői tudásból, mint az elmúlt nyolc hétben. A sokat ismételt adaptálódáson, transzparens kommunikáción és hatékony döntéshozatalon túl megtanultam, hogyan tudok irányítani a saját bizonytalanságom közepéből, hogyan tudok előre gondolkodni akkor is, ha félek a jövőtől, és hogyan tudom motiválni a csapatomat akkor is, ha szarul vagyok. 

4. Családi gyorstalpaló

Oh, yes. Mindannyiunk naaagy közös tanulsága az, hogy milyen lenne az élet, ha tényleg együtt élnénk. Mindenkinek meghagyom, hogy folytassa ezt a gondolatot a saját tapasztalatai alapján. Az életünk körülményei természetesen nem ugyanolyanok, és a lehetőségeink, egzisztenciális hátterünk, lakókörnyezetünk különbségei jókora szakadékot vetnek karanténélmény és karanténélmény közé. De a humán közösségi tapasztalásainkban nincs verseny, ott felesleges a méricskélés, hogy kisgyerekkel nehezebb vagy tizenévessel, családdal vagy egyedül… Nálunk férj, feleség, kamasz gyerek, három tök más bioritmus és két nagyon különböző kultúra van összezárva csaknem két hónapja, szóval itt is van mit tanulni meg továbbgondolni.

Hogy ki mire pöccen, hogy min érdemes és min nem vitatkozni, hogy mikor kell tudni kimenni a szobából és mikor visszamenni… és a többi. Annál szemérmesebb vagyok, hogy ezt most folytassam, mondom, mindenki a saját életében elemezgessen.

Van mit. 

5. Időérzékelés

Totál sci-fi élmény. Elképesztően izgalmasnak találom, ahogy kifolyik az idő kezem közül. Fogalmam sincs, hova tűnt az elmúlt nyolc hét. És közben egy-egy óra maga az örökkévalóság. Meg aztán az ismétlődések. A reggelek meg az esték rendszere. Ahogy mindenki napok alatt kialakította a kis napirendjét, és pillanatok alatt fölvette az új ritmust. Tisztára, mint az Idétlen időkig című filmben. Szinte várom, hogy megszólaljon Sonny & Cher I got you babe-je a rádióból minden reggel hatkor… 

6. Hírgyomorrontás

Huszonöt éve kezdtem hírekkel, információkkal foglalkozni. Bő másfél évtizedig hivatásszerűen űztem a híripart. De azóta is nagybani fogyasztó vagyok. Klasszikus újságírói képzést kaptam, szinte belém verték a szakma alapszabályait. Világéletemben olvastam, néztem és hallgattam híreket és hírhátteret, elemzést mindenhonnan. Nem hunytam be a szemem, ha olyasmi került elém, amivel nem értettem egyet, nem ijedtem meg a kognitív disszonanciától, szeretek olyan tartalmat olvasni, ami gondolkodásra és önvizsgálatra késztet.

Nem hiszek abban, hogy az ember attól lesz boldogabb, ha távol tartja magát attól, ami a világban és az országban történik. Sosem gondoltam, hogy a „politikamentes” egy dicséret, mert pontosan tudom, hogy ebben az országban, ebben a korszakban, ebben az életben valahol, valahogy mindennek köze van a politikához.

Ugyanakkor képes vagyok megkülönböztetni és meghúzni a határt a pártpolitika és a közélet, a pártoskodás és a közös ügyeink között. Álmodni nem mertem arról, hogy nekem ez egyszer sok lesz.

De most… most én is besokalltam. A mélységes megosztottságtól, a felületességtől, az értelmező, nyílt, őszinte kommunikáció hiánya okozta bizonytalanságtól. És az ebben a bizonytalanságban elvesző, felhergelt, dühödt, fékevesztett tömegektől. Szóval felnőtt életemben most először, a józan eszem és a pszichés egészségem megőrzése érdekében korlátoztam az információfogyasztásomat. Naponta kétszer nyitom ki a hírsajtót. Idáig jutottam. És ennek nem örülök. 

7. Hiányzik…

…Ringo. A terápiás kutyánk. Pont egy éve lett beteg – vagyis: akkor diagnosztizálták nála az epilepsziát, amely valószínűleg már fiatal korától fejlődhetett az agyában, és tavaly áprilisra borította el teljesen őt is és minket is. Kínkeserves négy hónap kezdődött, amely júliusban ért véget azzal, hogy egyik este elaludt, és többet nem ébredt föl. És most, a karanténnak, az évfordulónak, a családi egymásrautaltságnak tulajdoníthatóan valahogy mindez újra nagyon közel került a felszínhez. Ez pedig egyszerre fáj és segít (hogy miként segít, azt EBBEN A CIKKBEN írtam le).

Ellentmondásos, de rettenetesen erős tapasztalás ez, ide kívánkozott. A tanulságaim hetedik pontjába. Hogy elmondjam, mennyire bődületesen igaz a világ legeslegnagyobb közhelye: az, hogy kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes. Most meg pláne nem.

Huszonegy.

D. Tóth Kriszta