–

Emlékszem, a lányom kisiskolai közösségében gyakorta elhangzott a mondat: „Ne kopizz!”

Úgy tűnik, már egészen kicsi kortól bosszant minket, ha valaki úgy öltözik, úgy viselkedik, úgy beszél, mint mi, vagy ha nem a stílusunkat, az egyéniségünket másolja, de „mindig az kell neki, ami nekünk van”, átveszi a hobbinkat, az álmainkat, megpróbálja elszeretni a barátainkat, a szerelmünket, netalántán igyekszik bevágódni azoknál az embereknél, akiknél népszerűek vagyunk.

A húgom ezt „homokozólapát-effektusnak” nevezi, utalva arra, hogy a játszótéren a gyerekeknek gyakorta pont az a holmi kell, amivel a másik játszik épp, még véletlenül se a többi százhúsz, rendelkezésre álló eszköz.

Csak nekem tűnik úgy, hogy vannak, akik ezt a gyermeki sajátosságot megőrzik egész életükben, nem kevéssé bosszantva ezzel a többieket?

A blogom egyik kedves olvasója osztotta meg velem az alábbi történetet, amiről nekem rögtön beugrott egy thriller, az Egyedülálló nő megosztaná… (amelyben egy megbomlott elméjű lány valósággal rátapad a barátnőjére, és ahogy egyre jobban hasonlít rá, úgy válik a sztori egyre ijesztőbbé).    

„Van egy nagyon régi barátnőm, még a középiskola első osztályában haverkodtunk össze. 1999-ben odahívtam a munkahelyemre, hogy jól keressen – épp elvált, kisgyerekkel maradt egyedül. A közös munka kapcsán még szorosabb lett a barátságunk. Nem is szívtam mellre sokáig, hogy sok mindenben másol, például ugyanúgy kezd öltözködni, mint én, a frizurája az enyémnek a mása, átvesz szavakat, mondatokat, amik az »enyémek«, bizonyos gondolataimat a világról. Akkoriban úgy fogtam fel, hogy hát végül is barátok vagyunk, hasonlók, nem csoda, hogy egyformán vélekedünk sok mindenről. Aztán a sors úgy hozta, hogy munkahelyet váltottunk, és a barátnőm meg a férjem lettek közvetlen kollégák.

A férjem vetette fel többször is, hogy olyan fura: a barátnőm az új helyén az én történeteimet meséli, mint sajátjait, és úgy ad elő ötleteket, mintha az ő fejéből pattantak volna ki, nem az enyémből.

Tavaly jutottam el oda, hogy megcsömörlöttem az egész barátságtól. Meguntam, hogy ha veszek, tegyük fel, egy csizmát, akkor ő is vesz egy ugyanolyan márkájút. Ha belevágok egy speciális diétába, akkor ő is elkezdi. A legextrémebb dolog az volt talán, hogy mikor a házasságom egy kicsit megroppant, és egy ideig külön voltunk a férjemmel, én összemelegedtem egy nálam sokkal (20 évvel) fiatalabb fickóval. Egy hét múlva a barátnőm is újságolta, hogy neki is lett a társkeresőről egy 13 évvel fiatalabb barátja… De a bili végül akkor borult, amikor ősszel eldöntöttem, hogy megváltoztatom a hajam színét. Ő mondogatta, hogy nem jó ötlet, meg neki milyen jó a fekete, mert a pasik imádják. Meg hogy majd mennyibe fog ez nekem kerülni, hogy háromhetente festetni kell menni, neki erre nincs pénze. Aztán újévkor azzal jött, hogy mégsem szereti a hajszínét, mert a karácsonyi képeken úgy néz ki, mint egy varjú, és barna akar lenni, mint én. Elszakadt a cérna, és nagyon beolvastam neki.
A férjem azt mondja, örüljek, hogy valakinek én vagyok az IDOL. Háááát…”  

„Aki utánoz másokat, egyszerre lop és hazudik –

mondja színész ismerősöm nem kis indulattal a hangjában. – Olyan árut visz a piacra, ami nem az ő földjén termett” – teszi hozzá.

Ő is tapasztalta már a „homokozólapát-effektus” felnőtt verzióját. „Borzasztó, amikor az embernek egy közösségben vigyáznia kell arra, mit mond, mert van egy »szivacsember«, aki folyamatosan szívja magába az ötleteket, gondolatokat, szófordulatokat, poénokat, hogy aztán elsütögesse később saját patronként őket. A legdurvább, amikor a jellegzetes hanghordozásodat, gesztusaidat, mozdulataidat is másolja.

Az pedig borzasztó érzés, szinte skizofrén állapot, mikor mások, közös ismerősök neked mondják, hogy jé, olyan vagy, mint X. Y. (a szivacsember). Mert ők azt hiszik, te utánzod őt. Halálosan dühítő az is, amikor egy közszereplő szivacsember nagy nyilvánosság előtt bedobja a te gondolataidat.

A fene se akar benzinkút lenni örökké valaki számára!”

A személyiségünk apró építőkockáit egy életen át gyűjtögetjük. De az összeszedetett elemekből mi magunk építjük fel, Kosztolányi szavaival, a „milliók közt egyetlenegy”-et. Akkor is, ha az építkezésnél sokféle sémát, ötletet, inspirációt használunk fel, lesünk el másoktól – emberlétünk egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy a generációk át tudják adni egymásnak sok évezred tudását, tapasztalását, senkinek sem kell a nulláról kezdenie voltaképpen semmit.       

A homokozólapát-effektus azonban nem a tanításról, az ösztönzésről, az ismeretátadásról szól, hanem arról, hogy valaki nem tartja tiszteletben a másik ember határait, túl tágan értelmezi az inspiráció fogalmát, azaz lop tőle, csak nem pénztárcát vagy karórát, hanem a személyiségének a kincseit.

A művészetben epigon jelzővel illetik azt az alkotót, aki nem eredeti, újszerű, hanem pusztán egy pályatárs utánzata.

A mindennapi életnek is megvannak a maga epigonjai, akik olykor a legharsányabban – és néha nagyon sikeresen – páváskodnak az innen-onnan összeszedett tollakkal.

Egy nőismerősöm meséli, hogy gyakorlatilag álomgyárként funkcionált hosszú éveken át egy barátnője számára.

„Azt hittem, a legjobb barátnőm, és sok tekintetben tényleg akként viselkedett, csak idővel rájöttem, nem őszinte, magával sem, mert miközben azt mondja, szeret, féltékeny és irigy rám. Az a típus, aki egész életében úgymond keresi önmagát, minden érdekli, és igazából semmi sem. És mert valószínűleg szenved attól, hogy nem érzi elég különlegesnek magát, vonzódik azokhoz az emberekhez, akik kiragyognak a tömegből, akik szenvedéllyel csinálnak valamit, magas színvonalon űzik a szakmájukat vagy egyszerűen csak színes egyéniségek. És mert ez az én »barátnőm« nagyon bájos, kedves, sőt behízelgő modorú ember, könnyen a bizalmába férkőzik bárkinek, akit aztán lecsapolhat. Ha megismer egy szuper pilatesedzőt, akkor a következő héten már biztosan beiratkozik pilatesedző-képzőbe. Ha összehaverkodik egy festőművésszel, akkor azonnal bevásárol egy művészellátóban. Ha egy konferencián belebotlik egy okos előadóba, akkor másnap már az ő mondatait szajkózza. Belőlem is rengetegszer »inspirálódott«. Még egyetemet is váltott, mert úgy gondolta, érdekesebb, amit én tanulok. Amikor meséltem neki egy tervemről, miszerint gyűjteni szeretnék egy kis pénzt, hogy kimehessek nyelvet tanulni Franciaországba, pár héten belül befizettette magát az anyjával egy ilyen kurzusra.

A pasijaimat szerencsére nem próbálta meg lenyúlni (pedig ez sem ritka szarkaság »barátok« közt), de amikor kaptam egy jó állást, anélkül hogy szólt volna nekem, elküldte az önéletrajzát a főnökömnek, hogy boldogan dolgozna neki ő is.

Szerencsére létszámstop van… Pontosan tudom, mi történne, ha betenné ide a lábát, elégszer láttam már őt berobbanni egy helyre. Addig nyüzsögne, törleszkedne, helyeskedne, amíg »bele nem szeret« mindenki, mert olyan édes. És csak kevesen jönnének rá, hogy voltaképpen egy látványpékség, jó sok idegen, népszerű receptúrával.”

Ti mihez kezdtek azokkal az emberekkel, akiknek mindig a ti „homokozólapátotok” szimpatikus?

Kurucz Adrienn

   Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images