Finy Petra/WMN: Gyerekkorodban is állandóan rajzoltál. Hogy kell ezt elképzelni, hogyha a kezedbe került egy papírdarabka, akkor arra azonnal került egy rajz vagy egy figura?

Szegedi Katalin: Igen, mint szinte minden gyerek, én is sokat rajzoltam. Emlékszem, egyszer elmentünk nyaralni, és elfelejtettünk rajzeszközöket vinni magunkkal. Ez szinte fizikai fájdalmat okozott, ezért amikor hazaértünk, 50 darab papírtyúkot hajtogattam kínzó hiányérzetem enyhítésére.

F. P./WMN: Akkor ezek szerint nemcsak a rajz érdekelt, hanem egyéb képzőművészettel kapcsolatos dolog is?

SZ. K.: Bizony, mert a szüleim olyan jól csinálták, hogy hétvégente rendszeresen jártunk múzeumba, leginkább a Szépművészetibe. A kedvenc könyvem sem egy mesekönyv volt, hanem A festészet rövid története című kötet.

F. P./WMN:  Melyik volt az egyik legmeghatározóbb képélményed a Szépművészetiben?

SZ. K.: Egy Renoir, de a címét ne kérdezd, kicsi voltam!

F. P./WMN: A szüleid nem szerették volna, hogyha az ő szakmájukhoz hasonlóan, műszaki irányban indulsz el?

SZ. K.: De, egy ideig reménykedtek benne, mert nekik nem „rendes” szakma, ami művészettel kapcsolatos megnyilvánulás. Szerencsére a húgom építész lett, az öcsém meg orvos, ami „rendes” szakmának számít – kacag. De látták a hajthatatlanságomat, és az végképp meggyőzte őket, amikor felvettek az Iparművészetire.

F. P./WMN: A Berzsenyi Gimnázium után a Kirakatrendező és dekoratőr suliba jártál.

SZ. K.: Igen, ez jól jött a grafika felvételihez is, mivel hagyományos gimnáziumba jártam, és nem olyanba, ahol speciális művészeti képzés folyt. Én csak a kirakatsuliban láttam először sniccert és paszpartut, úgyhogy ebből a szempontból nagyon hasznosnak bizonyult ez az iskola, annak ellenére, hogy a szakma gyakorlati elemei nem mentek.

F. P./WMN:  Mennyire volt jelen a mese a gyerekkorodban?

SZ. K.:

Anyukám sokat mesélt, mi hárman, gyerekek köréje gyűltünk, és esténként ment a nagy mesebajnokság.

F. P./WMN: Sokat olvastál gyerekkorodban?

Sz. K.: Rengeteget.

F. P./WMN: Az Iparművészeti Főiskolával kapcsolatban két tanárodat szoktad emlegetni, Pálfi Györgyöt és Árendás Józsefet. Mit tanultál tőlük, ami igazán maradandó volt?

Sz. K.: Nemcsak a tanárok személyisége volt fontos, hanem az egész iskola légköre: olyan erőteljes szellemiséget és határozott ízlésbeli iránytűt kaptunk, ami egyedülálló. Megtanított a stílusok között eligazodni. Sokszor tapasztalni olyat, hogy egy osztályról azonnal meg tudod mondani, ki a mestere, mert az összes tanuló ugyanúgy fest. Pálfi Gyurinál ez nem történhetett volna meg: mindenkinek a saját maga által választott stílusát próbálta tökéletesíteni. Soha nem erőltette ránk a saját esztétikai preferenciáját, annak ellenére, hogyha ízléstelenséget látott, azzal szemben szigorúan fellépett.

F. P./WMN: Ez határozott stílust eredményezett nálad, vagyis soha nem hódoltál be az aktuális, akár szépelgő illusztrációs trendeknek.

SZ. K.: Igen, de ennek ki kellett alakulnia. Az egyetemen alig volt illusztrációval kapcsolatos gyakorlatunk. A stílusom később forrott ki, amikor valóban elkezdtem praktizálni. Az elején még nem is sikerültek annyira jól a képek, de úgy gondolom, hogy a fejlődéshez minden lépcsőfok fontos, bizony, még a tévutak is.

F. P./WMN: A mesterképzési diplomamunkád az Übü király illusztrációja volt.

SZ. K.: Igen, teljesen egyedi technikával készült. Groteszk bábokat készítettem, az illusztrációk pedig fekete-fehér fotók voltak, melyeket pasztell színekkel festettem át nagyon halványan. Bizarr, furcsa figurákká váltak a szereplők, nagyon élveztem csinálni. Mivel a fotózás technikai részéhez nem értek, Hübner Dorka segített nekem ebben.

F. P./WMN: Manapság is sokszor fényképezel apróbb tárgyakat az illusztrációidhoz.

SZ. K.: Igen, csak a fotósom a férjem, főként olyan esetekben, amikor nagyon kimerészkedem a térből, és az alkotást nem lehet beszkennelni.

F. P./WMN: Felnőttkönyv illusztrálásában gondolkozol még esetleg? Hiszen az Übü király is felnőtt szöveg volt.

SZ. K.: Ha kapnék egy ilyen megkeresést, nem zárkóznék el, kifejezetten érdekelne. Csak sajnos ritka az ilyen műfaj. Nyilván nem mindegy, hogy kinek a szövege, én leginkább nővel tudnám elképzelni. Sokkal jobban rá tudok hangolódni a munka során a szerzőre, ha nő, bár az Übüt is egy férfi írta, szóval ez nem kitétel.

F. P./WMN: Az Iparművészetin milyen volt a csapat? Az egyetemi társaiddal tartod a kapcsolatot?

SZ. K.: A fotósokkal és a textilesekkel gyakran járunk kirándulni vagy bulizni. És természetesen a tanáraink is gyakran csatlakoznak hozzánk. Úgy emlegetnek minket, mint egy legendás évfolyamot. Mivel már mindannyian betöltöttük az ötvenet, mostanában elég sok 50. születésnapi parti volt.

F. P./WMN: Hogyan indult a pályád? Nem azonnal bontakoztál ki az illusztrálásban: eleinte tanítottál is, majd készítettél látványterveket a Kolibri bábszínháznak.

SZ. K.: Akkor kezdődött el, amikor a Móra Kiadó mellett új kiadók is megjelentek a piacon. Gyakorlatilag boldog-boldogtalan könyveket akart megjelentetni mindenféle ízlés, tudás vagy háttér nélkül. Így aztán sok megkérdőjelezhető színvonalú kiadvány született mind képileg, mind tartalmilag. Közéjük kellett volna bekerülnöm, de ez nekem is nehezemre esett, és ők sem fogadtak szívesen, mert nem voltam hajlandó azt a giccses stílust követni, amit elvártak volna. Végül hosszas próbálkozás után, azt találtam ki, hogy szórólapokat postázok ki magamról. A Móra, illetve a General Press válaszolt. Hálás vagyok nekik, mert így beindulhatott a pályám Magyarországon is. Előtte csak külföldön publikáltam könyveket: a legelső köteteim német, amerikai és görög kiadóknak készültek.

F. P./WMN: Azóta viszont rengeteg könyved jelent meg. Ötven fölött jár már a köteteid száma?

SZ. K.: Hű, nem is tudom pontosan. Mindenesetre nem kevés.

F. P./WMN: Sokat dolgozol, ugye?

SZ. K.: Igen, de mostanában már nem tudok elkészíteni  évi két könyvnél többet. Vannak kollégák, akik sokkal többet tudnak, mert a stílusuk vagy technikájuk ezt megengedi. Az is tény, hogy én nehezen hangolódom rá egy-egy munkára. Van, hogy megkapok egy kéziratot, és hónapokig légüres térben lebegek.

F. P./WMN: Ilyenkor mi inspirál? Tudsz említeni olyan illusztrátort vagy festőt, akiből töltekezhetsz?

SZ. K.: Ó, nagyon sok kedvencem van természetesen, de direkt nem nézegetem őket, mert nem szeretnék munka közben a hatásuk alá kerülni. Egyébként hála istennek nem is tudok másolni, úgyhogy szerencsére ez a veszély nem nagyon fenyeget. Mindig a saját utamat kell megtalálni, ez fontos. Ugyanakkor rálelni arra a hangvételre, ami az adott könyvhöz a legjobban illik, mert lehet, hogy éppen benne vagyok egy korszakban, de az nem mindenre húzható rá.

F. P./WMN: Mi alapján választasz szöveget? Már megteheted, hiszen annyi felkérésed van, hogy válogathatsz a szövegek között.

SZ. K.: Másokat is arra, biztatnék, hogy ne vállaljanak el mindent ész nélkül. Én csak jó szövegekkel dolgozom, olyanra nem mondok igent, ami nem méltó arra, hogy megjelenjen, mert nem szeretem, ha nem egyenrangú a kép és a szöveg. Amennyiben az egyik alacsonyabb színvonalú a másiknál, az az olvasó becsapása.

F. P./WMN: Te érezted már magad becsapva olvasóként?

SZ. K.: Jaj, sokszor! Nem is csak abban az értelemben, hogy a szöveg lett volna gyengébb. Volt, amikor pont fordítva éreztem a dolgot: egy jó szöveg mellé került olyan kép, hogy azt gondoltam, szegény író, miért ezt adták mellé? Biztos nem ilyet képzelt volna!

F. P./WMN: Merítesz-e ihletet abból a csodálatos környezetből, amiben élsz itt, a Duna partján, az ártéri erdők között?

SZ. K.: A természet nagy hatással van rám. A biciklizés a mániám, és szerencsére lapos helyen lakunk, amit amúgy nem szeretek, mert alapvetően hegymániás vagyok, de ebből a szempontból nagyon kényelmes. A biciklizés kell nekem, hogy kifüstöljem, kieresszem magamból a dolgokat. Nyilván attól, hogy egy órát biciklizem, nem lesz több ötletem, ha hazajövök, és ugyanúgy bámulom tovább a fehér papírt. Ami a legnagyobb inspirációt jelenti, akármilyen közhelyesen is hangzik, az a határidő, ami azonnal megoldja az alkotói válsághelyzetet. Most is ez történt: hosszan nyalogattam a sebeimet a Holle anyóval kapcsolatban, kínlódtam, most pedig, amikor le kell adni, beindultam.

F. P./WMN: A mesét Boldizsár Ildikó dolgozta fel, és a Cerkabellánál fog megjelenni karácsony előtt. Te szereted ezt a mesét?

SZ. K.: Ez nagyon érdekes, mert azt hittem, hogy igen, hiszen egy klasszikus mese, és a klasszikus meséket általában nagyon kedvelem. De régen olvastam utoljára, egy gyerekkori benyomás alapján gondoltam így. Aki csak találkozik a történettel, azt gondolja elsőre, hogy milyen szép mese, hiszen ebben végig esik a hó, pedig ez a jelent csak egy nagyon apró részlet. Amikor elkezdtem a történettel dolgozni, akkor jöttem rá, hogy bizony nem találok hozzá fogódzót. Ha jól tudom, először Boldizsár Ildikónak sem volt könnyű dolga az újraértelmezéssel. Végül egy szebb és modernebb verzió született az ő átiratában.

F. P./WMN: És az ő átdolgozott verziójával könnyebb volt dolgoznod?

SZ. K.: Igazából csak addig volt nehéz, amíg nem tudtam, mit akarok vele kezdeni. Elsőre furcsának hatott, hogy lent vagyunk, egy alsó világban, és felfelé esik a hó, egy fentibe. Ami még problémát okozott, hogy képeskönyvként fog megjelenni, melyben nagyon hangsúlyos lesz az illusztráció, pár soros szöveggel egy-egy oldalpáron. Ennek eredményeképpen egy jelenetet akár több oldalon keresztül kell bemutatnom. Ilyenkor arra kell vigyázni, hogy ne legyen unalmas az ugyanazokat a helyszíneket ábrázoló illusztrációk egymásutánisága. 

F. P./WMN: Akkor érdemes úgy gondolkoznod, mint egy jó operatőrnek, hogy egy adott jelenetet több látószögből is képes legyél bemutatni.

SZ. K.: Igen, plusz ez egy dramaturgiai feladat is, ráadásul azt nem szeretem, ha egy adott jelenet képileg ismétlődik. Törtem a fejem, végül nem találtam a megoldásokat, és képzeld el, hogy olyanhoz kellett folyamodnom, amit még soha életemben nem csináltam: konzultáltam a szerzővel! Mivel mindig jó szövegekkel dolgozom, eddig nem volt szükségem az írótól instrukciókra, hiszen a mese irányított. Most viszont elvesztem. Akkor Boldizsár Ildikó elküldte nekem az Életválságok mesegyűjteményben szereplő Holle anyó elemzését, és mondott néhány irányelvet. Például nem igazán értettem a lenti világot, de aztán elmagyarázta, hogy a tudatalattiba való lezuhanást jelképezi. Nagyon tetszett, hogy az ő szövegében a vizek alatti világként szerepel ez a rész. Ezért bukkannak fel nálam a pipacsmező virágai között úszkáló halak.

F. P./WMN: Amikor Holle anyó figuráját rajzoltad, ki jelent meg a lelki szemeid előtt? Egy kedves nőrokon, idős barátnő vagy egy nagynéni?

SZ. K.: Most, hogy így kérdezed, szerintem a nagymamám lehetett ilyenforma asszony: melegséget sugárzó, puha, szerető ősanya, tyúkanyó típus.

F. P./WMN: Honnan jön ez a szívmelengetően intenzív piros szín, amit a Holle anyó képein láthatunk? A Csimotánál megjelent Lenka című könyvedben szereplő piros is emlékezetes, az ember soha nem felejti el vibráló erejét.

SZ. K.: A Holle anyó mese eleje és a vége a pipacsos mezőn játszódik, ezért lett hangsúlyos ez a szín, még a kútba zuhanó lányt is úgy ábrázoltam, mintha ő maga is egy pipacs lenne, akinek a szoknyája egy virág szirmaiként nyílik ki. Amúgy nem szeretem a vöröset, de a könyveimben valóban vissza-visszatér, mert egy nagyon intenzív, figyelemfelkeltő, erőteljes szín.

F. P./WMN: A másik – karácsonyra megjelenő – könyvedről mit lehet tudni?

SZ. K.: Az a könyv a Pagonynál jelenik meg, és Gimesi Dóri két meséjét illusztrálom benne. Az egyik mesét ismertem, mert egyszer az Aranyvackor-pályázaton zsűrizve már hallottam a történetet. Tátott szájjal hallgattam, annyira zseniálisnak találtam. A címe A macskaherceg kilencedik élete. Ez került a készülő könyvbe, és egy másik, az Amikor a városban megállt az idő. Dóri stílusába azért szerettem bele azonnal, mert egyszerre melankolikusan magával ragadó, ugyanakkor rengeteg humor van benne.

F. P./WMN: A mai korban játszódik ez a két történet?

SZ. K.: Nincsenek korra utaló jelek a szövegben, de valamiért az Amikor a városban a megállt az idő nekem a hippik idejét idézte fel, ezért olyan hangulatú képek lesznek benne, a másikról pedig a húszas évek világa ugrott be. Amikor Dórinak jeleztem ezt a két ötletemet, lelkesen írt vissza: nahát, ez a két kedvenc stílusa, hogy trafálhattam ennyire bele!

Szerencsére rá szoktam érezni a szerzők rezdüléseire.

F. P./WMN: Szenvedélyes gyűjtő vagy: rengeteg apró tárgyad, kis csészéd, termésed, préselt szirmod, rovarszárnyad, textildarabkád stb. van. Hogyan kell elképzelni a használatukat illusztrációkhoz: kapsz egy szöveget, és kihúzod a fiókot, hogy lássuk, mi van a mélyén, aztán akármerre jársz, beszerzel ilyesmit, hogy biztosan legyen talonban?

SZ. K.: Jártamban-keltemben mindig „guberálok”, és megörülök, ha egy szépen lepusztult kis tárgyat látok. Afrikából egyszer hazahoztam egy halott ganajtúró bogarat, és mindenki kérdezte, minek? Ám tessék, az egyik meséhez szükség lett rá, úgyhogy a gyűjteményen részei előbb-utóbb megtalálják a helyüket. De ha esetleg valami olyasmi kellene egy képhez, ami nincs nekem, bár ez nehezen elképzelhető – nevet – akkor felkutatom valahol.

F. P./WMN: Ez a régi kincsekkel való együttélés miből fakad? Otthon is sok ilyen apró, kedves, régi tárgy vett körül, a szüleid is nagy gyűjtők voltak?

SZ. K.: Nem, ők normálisak voltak! – kacarászik. Nagyon izgat, ahogy a tárgyak vagy a felületek öregszenek. Nem minden anyag tud szépen öregedni. A Csimotánál megjelent Kocsonyakirályfiban például rengeteg régi papírral dolgoztam, mert a koros papírokat is gyűjtöm. A múltkor mondta anyukám, hogy kidobja a nagypapa leveles ládáját, mire én felvisítottam: „Neee!”

F. P./WMN: A Kocsonyakirályfi alapján sejteni lehet, hogy nagyon szeretsz főzni, és vendégül látni embereket.

SZ. K : Igen, imádok. Ez a könyv meg úgy született, hogy a Lenka után mindenki kérdezte, az, ugye, önéletrajzi könyv, hisz a főszereplő kislány szeret rajzolni, és egy kis duci, bozontos hajú lányka, én pedig mondtam, hogy nem. Annyira mondogatták, hogy de, de, gondoltam, hát akkor csinálok egy olyat, amiben tényleg az életemből indulok ki. A saját magam által elkészített, megálmodott ételeket vettem alapul, mert főzni is úgy szeretek, hogy új recepteken töröm a fejem.

F. P./WMN: Három gyermeket nevelsz. Nem nehéz ezt néha összeegyeztetni a munkával?

SZ. K.: A férjem két gyereket hozott a házasságba, akik most már nagyok, de a húszéves fiam még velünk él.

F. P./WMN: Egy húszévessel is sokat kell foglalkozni…

SZ. K.: Bizony, az ő lelkével is muszáj törődni, csak nem biztos, hogy akkor, amikor én szeretném, hanem amikor neki van rá szüksége.

F. P./WMN: Sokat meséltél neki annak idején?

SZ. K.: Igen, és van egy saját könyvem, amit nagyon szeret, az Álomcirkusz. Az ő alakja, lénye amúgy végigkísérte a munkásságomat: sok figurát köszönetek neki. Tízéves volt, amikor a Tündér Lalán dolgoztam, és Lala pont olyan, mint amilyen Peti volt: szőke, göndör hajú és finom lelkű. Amikor a Királyfi születik című könyv képeit kellett kitalálnom, picit elakadtam, aztán felocsúdtam:

„Hiszen itt van előttem egy királyfi, a fiam, aki keresi az útját!”

F. P./WMN: Te is szeretsz új utakon járni, hiszen mostanában bábozol is, van egy Ládaszínház nevű csodás ládikád, benne Lenka és Palkó történeteinek kellékei.

SZ. K.: Igen, amióta már négy olyan könyvem van, aminek a szövegeit is én írtam az illusztrációk mellett, egyre többet hívnak könyvtárakba író-olvasó találkozókra. Eleinte csak felolvastam a könyvből, aztán mutogatni kezdtem a képeket a kötetet feltartva a gyerekeknek, végül megtaláltam nagyapám régi katonaládáját. Berendeztem egy Ládaszínháznak, ami picit olyan, mint egy papírszínház. Lenka és Palkó pedig puha bábként jelenik meg benne.

F. P./WMN: A Zalaegerszegi Griff Színházban előadás is készült Lenka és Palkó történetéből.

SZ. K.: Igen, ennek a látványvilágát is én terveztem, ragaszkodtam hozzá, hogy a képi világ ugyanaz legyen, mint a mesekönyveimnek. A rendező Kis Bartal Kiss Rita, a dramaturg pedig G. Szász Ilona volt, akinek amúgy már kétszer is illusztráltam mesekönyvét. Jók ezek a kis összefonódások. 

Finy Petra

Szegedi Katalin honlapján is nézzetek körül, nagyon sok kincset találhattok nála.