–

nemlányregény – negyedik

Hova lettem?

Már az sem vagyok, aki akkor voltam, amikor azt kérdeztem először magamtól, hogy hová is lettem én.

Belefolytam annak az ócska hajnali taxinak a hátsó ülésébe, és azóta rajtam ülnek az utasok mind, feszengve, terpeszkedve, sietve, idegesen, boldogan, csalódottan, jóllakva, éhesen, szerelmesen, álmosan, részegen.

Egy hátsó ülés része lettem, de már nem tudom, attól-e, hogy elolvadtam, vagy attól, hogy belesüllyedtem szégyenemben.

Szánalmas egy történet ez, bulvárlapok mitcsináljak rovatába való szemét. Vagy lehet mégis, hogy az itt kísértő Jane Austen félkész mesterműve, és csak befejezésre vár.

Most már sosem derül ki, hiszen…

Ajándékozni jó. Ajándékozni jó egyedül. De az ajándék is rólad szól.

Vagy csak azért gondolom, mert képtelen vagyok elviselni a szeretetet, zavar, ha engem lepnek meg, agyagszoborral, színházjeggyel, verssel, könyvekkel vagy könnyekkel.
Amikor gyerek voltam, gyermeki örömmel vártam a karácsonyt.

Pillanatok vannak csak meg, apró kis semmiségek.
A lakótelepi lakásunk előszobai gardróbjában felfedezett Hungária-lemez, amit pont annyira volt öröm, mint csalódás, hogy kár volt kutatnom.

A moncsicsi, amely nem olyan volt.

A kisvasút, amely kisiklott a szőnyegen, és én hisztiztem, hogy a mozdonyon előtte nem volt rajta egy alkatrész.

És a számítógép, az első, amely oly sokáig elkísért még azután, és amelyen sok vers is született, és néhány persze karácsonyra.

Amikor az egész kezdődött, november volt még csak, nem pedig karácsony.

Egy ostoba céges tréning, valahol a sötétségben.

De Odett, az új lány, akit előtte pár nappal a bemutatkozásakor még csak kedves szürke kisegérnek láttam, hirtelen beragyogta nekem az egész nyomorult, neonfényes, hideg, rendetlen, szétcsúszott és persze motiválatlan emberekkel teli termet.

Nem tudom, hogyan lehet valakibe úgy beleszeretni, mint a villámcsapás.

És ha villámcsapás, akkor hát nem is te szeretsz bele, hanem ő csap beléd, és gőzöd nincs, mi történt, utálod, nem érted, rajongsz az érzésért és fáj rettentően mégis.

Pedig egyetlen szót mondott csak.

„Kulipintyó.” Olyan édes, buja, csilingelő és arany hangon, hogy szinte fájt.

Ha eszembe jut ez a pillanat, és sokszor eszembe jut, akkor ezt a szót ismételgetem magamban unásig, míg értelmét nem veszíti. Ismételgetem, hogy felidézzem, amikor ez még nem a baj volt, nem a halál, nem az örök vezeklés, csak a gyermeki öröm.

Néztem és végem volt. Akkor még nem tudtam, hogy örökre.

A terem másik végében ültem, és semmi mást nem láttam, csak őt.

Nincs helye a szabad akartnak.

Nem lehet tiltakozni, nem lehet elzárni, nem lehet elfojtani.

A vécébe bújva kerestem a neten a nevét, mintha ő maga nem is volna ott, nem lenne megközelíthető, megszólítható.

Előjött belőlem a reménytelen kamasz, mert mindig, amikor szerelmes leszek, reménytelen és ostoba kamasz is leszek egy kicsinyég, mintha mindig végig kellene mennem azon az úton, amin oly sokszor átcibáltam már magam magam.

Az első karácsonyunkra verset kapott.

Nem én írtam. Nem írhattam én.

Valaki más írta helyettem, aki belém bújt, a hajam összes szálától a lábujjaimig kitöltött, és ez a kis átok írt, csak írt és csak írt, de ez a kis átok is csak ő lehetett, mert hiszen mindent tudtam róla, és mindent tudok azóta is, és hiába tudok mindent, semmire sem jó ez a végtelenség.

Megírtam őt ebben a versben.

Azaz hát, a kis átokmanó írta meg magát, aki bennem volt, december volt és meleg belül, átokmanó melege, a pokol tüze.

Nincs nagyobb szerelem.

Soha nem volt és soha nem lesz, és úgy ért véget, hogy nem történt meg soha.

Mit csinálsz, ha akarsz valakit, de nem lehet?

Nem akarhatod nem akarni, mert belehalsz, és nem akarhatod, mert belehalsz.

Én mégis akartam akarni, halni akartam.

Lopott percek közben a cég erkélyén borítékba zárt verset adni, amiről tudod, hogy ez az első, ami igazán, és hogy a korábban írt összes vacak is csak erre várt.

Persze együtt dolgoztunk.

Képtelen voltam megkülönböztetni a munkát a vágytól és a vágyat a munkától.

És megnevettetett és megnevettetem és felnéztem rá, és felnézett rám és imádtam, és imádott és várta, és vártam.

Egy lány, akiben megvolt minden: szellem, szépség és szenvedély, egytől egyig elfojtva.

Állt a lopott pillanat hideg teraszán és nem értette.

Nem értette, hogy tudhatok róla mindent egy hónap múltán, pedig tudnia kellett volna már akkor is, és lehet, hogy tudta, csak nem mondta még, és alig mondott ezalatt a nyomorult három év alatt bármit is, amit hallani akartam. Nem meséltem neki átokmanóról, csak kémiát emlegettem, ő meg lelkeket, ugyanaz, mindegy is, mindegy is ez már.

Karácsony lett.

Céges karácsony.

Ő odapenderült hozzám az olajszagú dunai hajó félhomályos termében, és csak annyit mondott: „Imádlak!”

Vőlegénye volt. Nekem feleségem.

Boldogabb és boldogtalanabb még soha nem voltam egyszerre.

Tudtam az első átkozott „kulipintyó” óta, hogy ő az, akire egész életemben vártam, és ő is tudta, és hiába volt nekem nagyobb vesztenivalóm, mégis azt vesztettem el, amit sosem akartam elveszteni: őt.

Nyomorult és boldog, boldog és nyomorult év telt el.

Nem múlt el nap, hogy ne vele ébredtem volna gondolatban reggelente és ne vele feküdtem volna le. Nem múlt el nap, hogy bizonyosságot akarjak szerezni arról, tényleg úgy és pont úgy és annyira szeret, ahogy én őt.

Céges filmklubot csináltam, persze valójában csak neki, csak olyan filmekkel, amiket együtt néztünk volna, ha… Pedig éreznem kellett volna, ha már mindent éreztem én, hogy ennek csak tragikus vége lehet, tehetetlen düh, betegség, megkönnyebbülés és szakítás nélküli örök vég.

Ami aztán később úgy jött, mint egy rossz filmben: együtt rúgtak ki bennünket, mert ketten akartunk céget csinálni, mintha az lett volna a megoldás, hogy örökké együtt maradhassunk.

De addig, amíg eljött a halál, mindenben bizonyosságot kerestem és mindenben átkot láttam én, és az se lett volna jó, ha nem megy férjhez, de az se volt jó, hogy férjhez ment.

Álmában – mesélte – az esküvő előtt odalépett hozzám, és sírva elnézést kért tőlem.

De azzal, hogy ezt elmesélte, nem álmában kért elnézést, hanem a valóságban.

Mégsem fájt, legalább ugyanabban a helyzetben voltunk már.

Akartam hallani, hogy szeret, mindennap akartam hallani, de csak egyszer merte mondani, akkor is zavartan, suttogva, kis cetlire rajzolgatva, mintha azzal, ha kimondja, megátkozná magát, és ha nem mondja ki, akkor nincs is úgy, és akkor nem őrül meg úgy, ahogy én megőrültem.

Persze, hogy tudtam én.

Mégis görcsösen akartam egy csókot, egy ölelést, egy meghalokértedént, de sosem kaptam meg.

Aztán karácsony lett újra.

Én életem legjobb ajándékát készítettem neki, hetekig tervezgetve, egy csak róla – és persze rólam – szóló kislexikont, betördelve, kinyomtatva, kézbe adva.

Soha senkitől ilyet. Soha senkinek ilyet.

Hiszen ajándékozni jó.

De az ajándék is rólad szól, minél inkább szeretettel készíted, minél inkább a hatást várod, annál inkább.

És céges buli is lett újra, ugyanott.

Mint minden céges bulin, utazáson és karácsonyon, most is került engem.

Amikor belevágtunk a lisszaboni éjszakába, akkor is hívott még egy lányt, csak hogy ne maradjon velem kettesben, és ne csináljon semmi „rosszat”.

Ő férjes asszony, hiszen…

Sokat ihatott. Miután percekig nem jött elő a hajó aprócska és abszurd vécéjéből, bekopogtam hozzá, és ő csak annyit mondott: „Vigyél haza, kérlek!”

Haza, én.

Ez a három szó több volt, mint akárhány szeretlek.

Taxit hívtam.

Egyfelé mentünk, egy taxi elég volt kettőnknek.

Behuppantunk a hátsó ülésre, ő mellém bújt, vállamra hajtotta a fejét.

Azután az ölembe feküdt, és én átléptem a határt, mert simogattam a haját, mint egy kisgyerek, szorítottam a kezét, és ő is szorította az enyémet, magamhoz húztam még jobban, és szerettem nagyon, megcsókoltam az arcát is talán.

Harminc áldott percre két kissé részeg, őszinte, szenvedő szerelmes talán egy kicsit boldog volt, és én azt kívántam, hogy Odett bárcsak a világ másik felén lakna, hogy ez az út sose érjen véget, örökre fogjam a kezét és a combját, érezzem az illatát és belecsókolhassak édes vékony hajába, és magamhoz szoríthassam örökre.

De nem így lett persze.

Ő hazaért, én mentem tovább egyedül.

Abból az ócska hajnali taxiból én azóta sem szálltam ki, belefolytam a hátsó ülésébe, és azóta rajtam ülnek az utasok mind, terpeszkedve, sietve, idegesen, csalódottan, jóllakva, éhesen, szerelmesen, álmosan, részegen.

Egy hátsó ülés része lettem, de már nem tudom, attól-e, hogy elolvadtam, vagy attól, hogy belesüllyedtem szégyenemben.

 

(péter)

Szerzőnk előző írásait ITT olvashatjátok.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images