Ez egy hülye történet. Egyszerű és hülye.

De nem tanulságok nélküli.

Egyszer csak ott voltak ezek a lányok. Dekorációkat csináltak a gólyatáborban, és nagyon szerettük őket. Helyesek voltak, elevenek – ha így tetszik, csibészek – ha úgy.

Rajz-vizuális szakosok. Ennél hülyébb nevet valószínűleg szak még nem viselt magán, de ez is egyike volt a pécsi egyetem különlegességeinek, úgy, mint a tesisek, akik azóta már cseppet sem különlegesek, hiszen tesis lett tényleg a világ.

Szóval egyszer csak ott lettek ők.

És mi nemcsak gólyatáborokat csináltunk, hanem bent ücsörögtünk egész nap a diákirodán, és azt hittük, okosak vagyunk, pedig nem voltunk azok, azt hittük, hogy tudjuk, mit kell tennünk, pedig fogalmunk sem volt,

de mi még nem voltunk genyák, és legalább részesei lehettünk a hőskorszaknak: szervezeti és működési szabályzatot írtunk, randa ingekben és zakókban tárgyaltunk – eleve vesztesnek tetsző pozícióból – egyetemi vezetőkkel, de csodák csodája, komolyan vettek minket.

Lázadtunk, tandíjtüntettünk, tévében nyilatkoztunk, nyomtatót és fénymásolót vettünk, meg számítógépet, és hát egy baromi randa pultot a diákirodába, hogy látszata legyen a kiszolgálásnak, alkalmazottat vettünk föl, aki a szoctámot firtató kérdésre határozottan és kissé sipító hangon közölte az érdeklődő delikvensekkel: „Ki van írva!”. És tényleg ki is volt, hiszen a nemrég vett nyomtatónk kinyomtatta. Emlékszem, hogy egyszer csentünk a fénymásolópénzből, hogy lemehessünk a szemközti kifőzdébe kajálni meg fröccsözni, és szerintem sose tettük vissza.

Persze mindez nagyviláginak tűnt, urizálásnak, bent ülni a régi KISZ-irodán, ahol előttünk Gyurcsány ült, akiről akkor persze semmit se tudtunk még, és cigarettázni, és néha taxiba ülni és néha elvinni a nekünk segítő hallgatókat vacsorázni, a rajzos lányokat is, mert tényleg sokat dolgoztak.

Hát, így kezdődött.

Tulajdonképpen nem szerettem hökös lenni. Nem voltam jó politikus, és nem volt kedvem sem annak lenni. Link voltam, de lelkes link. A diákirodára viszont jó volt bejárni. És mások is szerettek, hozzánk.

Olyan volt az egész, mint egy lepukkant szalon. Sokan utáltak minket. Tulajdonképpen megértem, csak a füstöt látták, a lángot nem. Nem szerettem csinálni, de nem lennék az nélküle, aki vagyok. Egyetemi ülésekre járni, választást szervezni, több száz hallgató előtt a munkáról beszámolni, és azon izgulni, ki lesz az az egy a sok közül, aki feláll és talál valami piszkálnivalót, és mindig volt egy, aki felállt, és biztosan mindig volt piszkálnivaló is. De általában nem kellett bemutatkoznom sehol, tulajdonképpen sztárok voltunk, kis hülye hökös sztárok.

Úgyhogy különösebben nem is lepett meg, hogy Márta, aki a legcserfesebb volt a rajzos lányok közül, állandóan froclizott. Vagy a taxizással, vagy a vacsorákkal, vagy a terpeszkedéssel, vagy minddel egyszerre, de jól állt neki a frocli, ezért is szúrtam ki.

Folyamatosan csatáztunk. Ha piszkált, én is piszkáltam.

Felidézhetetlen játékok voltak ezek, filmekről, regényekről, és persze a hökösdiről, de nem bántott a dolog, még akkor sem, ha úgy éreztem, mindig ő nyer, csak az bántott, hogy mindez hiába, mert ennek a vékony, szép arcú szegedi lánynak barátja van, komoly barátja.

És egyszer sajnos láttam is őket kézen fogva sétálni, esett az eső, de ők boldogan andalogtak az egyetem felé. Álltam és néztem őket, és irigyeltem a fiút.

Mert hát szerelmes voltam én, naná.

Ilyet nagyon nem szeretek látni azóta sem. Ha nem látom, azt képzelek, amit akarok, és azt képzeltem volna, hogy ha együtt vannak, nem is szólnak egymáshoz, vagy még inkább azt, hogy veszekednek állandóan, és rémesen boldogtalanok, ez a hülye szokásom amúgy mit sem változik sosem, de egy boldognak tűnő párt nagyon nehéz hová tenni, pláne, ha esik az eső, és akkor esett, méghozzá savanyú tavaszi eső, a sörgyár illata akkor is ott terjengett.

Ez az egész rémes volt így együtt, Márta és a barátja, a savanyú eső és a sörgyár illata, ráadásul péntek volt.

Mégis jó volt piszkálódni Mártával, még ezután a nyomorult péntek után is.

Csak talán komolyabban vettem a beszólásokat. Úgy éreztem, hogy biztosan saját öntudatát erősíti rajtam, rajtam gyakorol, kis nyomorult csinovnyikon, aki egész nap cigarettázik a diákirodában és eltaxizza a hallgatók pénzét, ahelyett, hogy odaadná az éhező afrikai gyerekeknek vagy a szoctámra jogosult árváknak.

Ebben a hitben éltem én sokáig.

Hogy ki zavarta ki Mártát a fejemből, már nem tudom. Bárki is volt, akkor úgy éreztem, jót tesz velem.

Vége, nem ücsörgünk többet órákon át a kollégium büféjében, és nem akar egyikőnk sem okosabb lenni a másiknál már.

Hát, nem akart. Egyikünk hülyébb volt, mint a másik.

Ritkán találkoztunk, de akkor már nem volt semmi piszkálódás.

Három év telhetett el.

Úgy alakult, hogy egy egyetemi bálban a büféként üzemelő és neonfényárban úszó menza asztalánál ketten maradtunk Mártával, belőlem pedig a borok és sörök előhozták a rémesen őszintét és posthumus szerelmet vallottam neki.

– Csak az volt a baj – tettem hozzá –, hogy te másba voltál szerelmes.

– Nem, én másba voltam szerelmes válaszolta. Mert nem, tényleg nem bírta ki, hogy még ebben a hihetetlen mondatban is ne legyen ott az a cserfes, engem folyton folyvást froclizó lány, de

ez a cserfes hang most azt jelezte nekem, hogy ez itt valami rettenetesen hülye helyzet, és hogy egy rettenetesen hülye történet ér pillanatokon belül véget.

– Beléd – tette hozzá, mintha ez a világ legtermészetesebb mondata volna, mintha nekem ezt tudnom kellett volna. És ott a menza neonfényes asztalánál lepörgött szemem előtt újra az a savanyú tavaszi esős pénteki nap a sörgyár illatával, és láttam magam előtt, ahogy boldogtalanok ők együtt, és láttam Mártát rám gondolni, miközben a barátja kezét fogja, és azt hiszem, összeomlottam.

Nem volt már mit ehhez hozzátenni.

Azon a bulin pár pohárral később még odaléptem hozzá, átöleltem és megcsókoltam. Azt akartam, hogy legyen valami manifesztuma ennek a két nyomorult mondatnak, azt akartam tudni, hogy jól értettem-e biztosan mindent.

Jól értettem, persze, de a csók nem volt jó, mindketten tudtuk, hogy az idő nem itt hajnalban a menzán fog visszapörögni, hogy ez már reménytelenül elveszett.

Azt hittem én akkor, hogy megtanultam, nem szabad túl sokat játszani.

De valószínűleg nem tanultam meg.

 (péter)

Kiemelt képünk illusztráció