–

Valamiért mégsem a mozi lett az életem. Biztosan csak egy hajszálon múlt. Ezt a hajszálat is illene nekem megtalálnom, itt kell legyen valahol alant, csak figyelnem kell jól.

Tizenévesen végigültem a teljes filmtörténetet. Mindent megnéztem, amit lehetett. Még volt ELTE Egyetemi Színpad, és ott voltak vetítések is. Engem meg vittek, nem kellett cipelni, vártam a napokat. 

Azután, amit nem láttam itt, arra elvittek később máshová. Hitchcockért a Műszakira mentünk, A nagy zabálásra a Filmmúzeumba loptak be, a Keresztapára a Corvinba, egymás után nyomtam le a Chaplineket egy körúti moziban, és egyvégtében hat órán át a Rettegett Ivánokat a Kinizsiben. Felnőttként kezeltek, pedig még talán ma sem vagyok egészen az.

Huszonévesen aztán mindent kazettára vettem, amit csak lehetett. Ma a padlás foglyai mind.

A harmincnak már ilyen alakja sincsen, a kép sem állhat össze egésszé.

Moziba akartunk menni Tamással. 

Pécsett a magunkfajtának a kilencvenes évek elején nem volt könnyű olyan filmet találni, amit még nem látott. Három hivatalos mozi, mellette kedden és csütörtökön az egyetem faszékes Huszárikja, néhanapján a Művész Örökmozgó. A nézhető kommerszeken gyorsan túlestünk, így hát maradt az Apolló Klub. Semmi sincsen már persze azóta, talán már valójában Pécs sincsen,

így lopódik el az életed, a helyek, ahol jártál, mind eltűnnek, és a végén már nem lehetsz biztos benne, hogy amit megéltél, nem álom volt-e csupán és egyszer te is nem éppen így tűnsz-e majd el.

Éreztük, hogy jó film lesz Az állomás. Semmit nem tudtunk róla a címén kívül, csak azt, hogy olasz. 

De néha megérzed előre. Benne van a levegőben, már az utcán. Máskor csak a főcímnél tudod, de néha tényleg előre tudod, hogy menned kell, látnod kell, hogy olyan estéd lesz, amelyet sosem felejtesz el, és még azt is sejted talán, hogy mindezt sok-sok elsuhant évvel később megírod majd, mint vacak kis életed fontosnak vélt pillanatát. 

Pedig már azt sem tudom, nyár volt-e vagy tél, tavasz vagy ősz. 

Hogy szerelmes voltam-e épp, és Tamás szerelmes volt-e épp. 

Biztosan persze, hiszen mindig mindketten szerelmesek voltunk, de a mozinál jobban semmibe se voltunk szerelmesek. 

Bár én nem szerettem ezeket soha összekeverni, az ember legyen képes eldönteni, hogy egy lány kezét fogja izzadt tenyérrel a sötétben, vagy a vásznat lesi gyönyörrel. Amikor Évával néztem végig másodszor a Három szín trilógiát, szinte gyűlöltem is azokat a perceket, a végét vártam volna, és mégis magamba akartam szívni minden kockát. Csókolózni az Irgalmasok utcájában, a játékbolt előtt volt jó a zuhogó esőben (mint egy filmen, hiszen), a moziban eltöltött minden perc időveszteségnek tűnt ehhez képest, megcsalva éreztem a mozit, és megcsalva éreztem Évát is.

Amikor kijöttünk Az állomásról Tamással, tudtuk, mi végre vagyunk itt a Földön. Pedig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Ám ha nincs ott velem, és ha én nem vagyok ott vele, akkor céltalan és értelmetlen lett volna az egész, akkor már abban a pillanatban halottak lettünk volna mind a ketten. 

Tamást már nem tudom megkérdezni soha többé, magamat faggatom csupán.

Egyedül biztosan nem szabad moziba menni. A hallgatáshoz is két ember kell.

A Nagyítás órákra elnémít bármikor. Sírni sem jó egyedül. Úgy kell, hogy fojtogasson. Hogy ne akard. Hogy úgy tűnjék, mintha másnak kéne megjátszani magad, pedig csak magadnak teszed. Ha nincs veled senki, akkor te sem létezel.

Amikor leérettségiztem, szabad voltam. Se nő, se katonaság, se egyetem. Csak Budapest. Bence is szabad volt akkor. Nem múlt el nap, hogy ne ültünk volna be egy filmre. Volt, hogy kettőre is. A Total Recall első éjszakai vetítését épp annyira vártunk, mint a Berlin fölött az eget. Greenaway, Fassbinder, Wenders, akkor valamiért még vetítettek filmeket a mozik, ez is eltűnt azóta már, mint Pécs összes helyszíne, és mi egyik moziból estünk a másikba.

Most már én mondtam meg otthon, mit érdemes megnézni. Lelkesen hordtam haza a kölcsönzött kazettákat. Megnézni, átvenni, eltenni. Ha kell, hát vitatkozni. És kellett, sokszor, és jó volt, és tudom, mennyire rohadtul fog majd hiányozni egyszer.

Amikor Pécsre kerültem, az első évben a hétvégék még mozival és Bencével teltek. Aztán egyre kevesebbet mentem haza, Pécs lassan elrabolt Pesttől, Bence helyett Tamással néztem mindent, a nagy szerelem a Huszárik Mozi lett, ott éreztem magam otthon igazán, nem volt vetítés, amin ne ültem volna ott, de ez külön fejezetet kíván, a főbejárat, a vacak székek, a gólyatáborok megnyitói, a koncertek, a bezárás és a soha újra meg nem nyitás.

És akkor még azt terveztem, hogy írok egy filmtörténetet. És azt is terveztem, hogy Fassbinderről írom a szakdolgozatom, hogy kimegyek majd Münchenbe kutatni, és hogy, hohó, olyan hiánypótló munka születik majd, amit könyvben is kiadnak. Hogyne. Tulajdonképpen sosem terveztem én ezt komolyan.

Így hát nem is lett semmi egyikből sem. Másra kellett az idő. Lustulásra, bulizásra, szerelmekre, mozizásra, színjátszásra, munkára.

Jó étvággyal felfaltam saját magam.

Még egyszer utoljára csináltam mozit én, a cégnél, ahol dolgoztam, egy heti filmklubot, Odett kedvéért, hiszen, de ezt már meséltem.

Ha álmodhatnék még, azt álmodnám, hogy New Yorkban vagyok.

Volna egy kicsike mozim és mellette egy kicsike éttermem. Esténként a filmek után ott ülnék az étteremben és az arcokat figyelném. És tudnám, hogy egy napon eljön majd az a nő, akiért ezt az egészet csináltam, a kis mozit és a kis éttermet, és ő is tudná, amikor leülne az asztalhoz, pontosan velem szembe.

Azután már csak annyi lenne, hogy a felhúzott ablakon át éreznénk a konyháról felosonó illatokat, és bort innánk és nevetnénk rajta, hogy a fontos mondatainknál mindig dudál egy autó a hajnali kettőkor is forgalmas utcán, amikor pedig épp megcsókolnám, a szekrényajtó hatalmas zajjal lecsapódna, pont, mint Az állomásban, amit pont aznap este vetített az én kicsike kis mozim. 

És itt vége is lenne, azt hiszem.

(péter)

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images