Talán az a pillanat, amikor feljöttünk az Astoria-aluljáróból.

Hogy nincsenek véletlenek, arról szól, akkor is arról szólt, s minden példámban azóta is ez bújik elő elsőként. Fura, pedig nem egy különös történet.

Magamat kerestem, Pécsett még nem voltam, Pesten már nem. Sehol sem voltam, s talán azóta sem vagyok sehol, talán azóta is ott lézengek az Astoriánál Dezsővel.

Sehol vagyok.

Amit a vonatokról tudok, azt Balázstól tudom.

Ma már ez szinte csak annyi, hogy miért V63 a V63, de nem is ez az érdekes.

Az érdekes az, hogy negyedikes gimis lúzerekként együtt jártunk két elsős lány után.

Barátnők voltak, osztálytársak és nagyon helyesek.

Érettségire kellett volna készülnünk, de ehelyett folyton a lányok lakásai körül lődörögtünk. Hátha megtudunk valami nagyon fontosat.

Délutánonként az üres osztálytermükbe lopóztunk be: én verseket hagytam választottam padjában, Balázs vonat- és sínrajzokat.

Személyünkben ekként fonódott össze vasút és költészet, kettőnk együtt volt Walt Whitman.

Balázs akkor már rég elhatározta, hogy közlekedési mérnök lesz, én csak tengődtem céltalanul, jövőtől félve.

Verseimmel untattam Balázst, Karinthyt és Apollinaire-t olvastattam vele, ő cserébe pályaudvarok koszos felüljáróiról mutogatta nekem a síneket és a vonatokat. Balázsnak végül összejött. Nem a sínrajzok miatt.

Ám ettől függetlenül viszonylag hamar rá kellett jönnöm, hogy versekkel az égvilágon semmire sem megyek.

Szeretem álmos szemedet.

Tényleg szerettem. Ez a kedvenc sorom. Szar, de szeretem.

Egy fényképet őrizgetek, a szalagavatómon készült, családi fotóalbumba való rettenet, palotást járok egy borzalmas nadrágban, „kardkikard, bokabokazár”, de a háttérben, amit egy kis automata gép fókusza megenged persze, a háttérben ott az arc, a versbe illő bájjal, teljesen életlenül. Az ő arca. Sosem láttam élesebbnek.

Első pillantásra torkomba kerül a gyomrom, amikor valami eszelősen laza és utánozhatatlan mozgásával végigsuhan a folyosón, farmerban, Alföldi cipőben, vékony pulóverben,

és csak az illata marad mögötte, amit valószínűleg csak én azonosítottam később a felejthetetlen rózsaszín BAC illatával, amikor bosszantó nemtörődömséggel hagyja, hogy végignézzek rajta a radiátornak dőlve, amely a másodperc törtrésze alatt felforrósodik, amikor először álmodom vele, na, igen, akkor van itt az oly nagyon áhított vég.

Ez a pillanat törölte ki végérvényesen a fejemből előző reménytelen szerelmemet, Mónit, hogy utat engedjen egy olyan érzelemnek, amelyet nem kellett volna érezni sosem, és egy olyan kalandos évnek, amelynek mégiscsak meg kellett történnie.

„Már álmodom veled” – jegyezte a verses füzetem, meg hogy nevét „ordítanám a világba, ha tudnám”, merthogy nem tudtam, honnan is tudtam volna.

Most meg mintha szerves része lenne az életemnek, és hát persze az is, rohadtul az, hisz megtanultam tőle csalódni, reménytelennek lenni és felfedezni, hogy mégis van értelme az életnek, ha nem is sok, csupán annyi, hogy van, akinek fontos vagyok.

Egyszóval ősz volt, 1987 ősze, és Balázzsal ugyanabba az irányba nézegettünk a sulibulin.

Én nem láttam, ő kit les, ő nem látta, én kit, gyanúsak lettünk egymásnak, nyilván, ilyenkor mindenki azt gondolja, más is csak azt láthatja, akit ő.

Pedig. Balázs az ő „barátnőjét” leste. Kit nézel? – tettem föl félénken a kérdést neki, és én ekkor tudtam meg, hogy más lányok is vannak a világon.

Az én alföldi cipős, pulóveres, álmos szemű szerelmemet – jesszus! – a rajta lévő flaneling mintája alapján Kockásnak, Balázs bongyor, tündérien kedves, turcsi orrú szerelmét pedig – mit szépítsük: nadrágja hosszanti vonalai okán – Csíkosnak neveztük el.

Noémi volt Kockás, Kleó volt Csíkos.

Nem csak versek és nem csak sínrajzok kerültek a padba.

Rendszeresítettünk egy füzetet, és abban leveleztünk velük. Napról napra.

Mi otthagytuk a padjukban, ők válaszoltak, az ELTE Ságvári Endre Gyakorló Gimnázium első bé osztályterme a varázslat helyévé vált.

Hogy Kleó is kapjon verset, ezt írtam neki, Balázs helyett.

„Ne bántson, hogyha bánt
Hogy verset senki nem ír hozzád
Hidd el, az sem kevés,
Ha van, akinek te vagy az ébredés”

A varázs akkor sem múlt el, amikor már szóba is álltunk egymással.

Mint kiderült, Balázst ők Palkónak, engem Ödönnek neveztek – nem éppen a viszonzott rajongás sütött a nevekből.

Öt év telt el Dezsőig és az Astoriáig. A lányok már rég nem jártak a gimibe. Én tizenéves magam színhelyein cipeltem végig pécsi barátom. Szembenézés tán. Hát, hiszen régen Balázzsal mászkáltunk Csíkos és Kockás után, követtük őket, legyünk pontosak, mint két rossz nyomozó, akik csak azt várják, hogy végre lebukhassanak. Csíkost az akkor még szeplőtlen Aranykéz, Kockást a Gépmadár utcába. Hogy észre ne vegyék. Egyik nap ide, másik nap oda. Aranykéz és Gépmadár. Mekkora banalitás.

Dezsőnek mesélek erről öt év után. Az Astoriánál épp. Aranykéz, Gépmadár. Utánuk, versek, sínrajzok, rózsaszín BAC. Át az aluljárón, fel a Szovjet Kultúra Házánál. Csíkos és Kockás.

Ez az a pillanat. Nem láttam őket régen. De akkor, mintha szellemeket idéztem volna meg, mintha egy könyv illusztrációjaként léptek volna elő, mintha csak azért és csak nekem, mindketten ott jöttek szembe.

Ők azok, mondtam szenvtelenül. 

Dezső aznap délután még nekiment az EMKE-nél az üvegajtónak. Túl tiszta volt.

(péter)

Az első öt részt ITT olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció