Úgy ért véget, mint egy álom, hirtelen
Cherchez la femme!, vagyis: keresd a nőt! Férfi vendégszerzőnk ismét felidéz egy sokéves emléket, amikor még a szabadságban ott volt a szerelem, és a szerelemben is rengeteg szabadság volt. (Mindig leírjuk, hogy zárójelben és kisbetűvel használja a nevét, tehát): (péter) novellája a nőről és a szabadságról, na meg egy üveg Éva vermutról. Ez itt a nemlányregény 5. része.
–
Mindenhol ott a nő. Ha keresed, ha nem. Ott van a focimeccsen, ott van a koncerten, ott van a színházban, ott van a moziban, ott van a nyaraláson, ott van az irodában, ott van a kocsmában, és itt is itt van, de itt csak úgy mellékesen, mintha nem lett volna ott sohasem.
A tatai parkszínpadon szar dolog fölébredni. Legalábbis egy üveg Éva vermut elfogyasztása után bizton az, s mivel én sehogy máshogy nem próbáltam még, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy nagyon szar.
Nyirkos, hideg reggel volt ez, és én előző este egy üveg Éva vermutot biztosan megittam, ivott persze mindenki más is, nem csak én.
Pécsi barátaim szokásos nyári autós országjárásuk pesti állomásán szedtek össze valahol Kispesten, és mentünk onnan le, Tatára, a parkszínpadra bulizni. Később mentem aztán még egyszer Tatára én, de az már nem volt ilyen felhőtlen menés, sokkal szarabb volt az még annál is, mint másnaposan és fázósan ébredni a fadeszkákon az üres színpadon. Akkor, másodszor, temetésre mentem. De aznap éjjel csak énekeltünk és ittunk, és sejtésünk sem volt, hogy amikor egyszer később majd visszatérünk ide, nem gitározni és énekelni jövünk, mert a gitár is a föld alatt lesz akkor már.
Biztosan elfogyott a mit, vagy csak pénzünk nem volt már elég, egy még nyitva tartó ostoba bódéból szerezhettük ezt a rémes italt, mindegy is, én azóta vermutot egy kortyot sem, Évával viszont még lett később dolgom elég. Az italokat mind kivégeztem, lánynevek még maradtak azért.
Akkor este pedig Timi volt ott, egy szexi, önmagát kereső, szemtelen, magas, szőke lány Újpestről, és nekem rögvest tetszett, mert az ilyen önmagukat kereső, szexi, szőke lányok nekem rögvest tetszeni szoktak, és ez a fülledt nyári nap is pont ilyen volt, ilyen lányjövős.
Pedig nem erre készültem én, arra csupán, hogy pécsi barátaimmal bulizunk egyet, lányokról tényleg nem volt szó.
Reggel lett tehát. Reggel mindig lesz.
Valahogy kikapartam magam a hálózsákból, és éreztem roppantul a fejem, és éreztem a zsákon a nyirkosságot is, a többiek mentek máris tovább új kalandokra, kettőnket pedig visszavittek Pestre a sokat látott Ladában.
Az akkori Felszabon metróra szálltunk Timivel, és én irtóra rémesen éreztem magam, már az autó is összerázott, a metróban pedig levegő nem volt, de nekem eszem ágában sem volt még szabadulni tőle, mintha az Újpestig való zötykölődésemmel kellett volna bizonyítanom neki valamit, a vágyat, és mentem is vele, és fennkölt módon éreztem, hogy így kell most ezt csinálni, de éppúgy éreztem azt is, hogy mérhetetlenül rosszul vagyok, és tényleg nagyon kevés választott el attól, hogy ott a metrón, Timi mellett ülve ne jöjjön ki belőlem minden, egész Tata, gitárostul, parkszínpadostul, nyirkosságostul, vermutostul együtt. Csöndben kellett hát maradnom és nagy-nagy levegőket kellett vennem, kész csoda, hogy aztán amikor kiszálltunk végre, és egy falat levegőhöz jutottam, Timi megadta a telefonszámát.
Találkoztunk párszor Pesten, mozik, vacsorák, séták, de én nem tudtam akarni ezt mégsem igazán, és hát kilencvenegy nyarából nem is erre a pár hétre emlékszem élesen, hanem augusztus végére igazán csak: Nyíregyházára és az EFOTT-ra, ahol ő is ott volt ugyan, de csak úgy mellékesen, mintha nem lett volna ott sohasem.
Nyíregyháza és EFOTT. Aligha létezik már első hallásra is rémisztőbb kombináció. És tényleg, négy nap tömény (szót keresek rá, tán) ivászat, bizony, hogy mást ne említsek, már az első este két Republic lépett fel a két parkszínpadon és két hangulatos sétány is vezetett el odáig már, és volt két lány, aki mindenáron velem akart valamelyik szerelmes szagú dalukra táncolni. Én nem.
Szóval ilyen volt ez az egész, szabad, mocskos, részeg és őrült.
És volt egy különös, álomszerű nap is Nyíregyházán, amikor én együtt jártam Timivel.
Előző este a nagy sötétségben hirtelen megcsókoltam, és ő hagyta, és egy üres sátorba is bemásztunk, és bármily profán, én sosem felejtem el a fenekét.
Másnap aztán a napfényes város főterén sétáltunk kéz a kézben, és csókolóztunk, és meg-megálltunk, és boldogok voltunk, mint egy egyszerű álomban, és úgy is ért véget, ahogy egy álom, hirtelen, lezárás nélkül, csapzottan.
Később még találkoztunk néhányszor Pesten, amikor arra jártam, és lehet, hogy azt várta, majd én újra megpróbálom, de nekem Pest már mindenhogy messze volt, neki pedig Pécs sosem volt igazán közel.
Az EFOTT utolsó napján viszont már merő sár volt minden. Néhányan abban dagonyáztak, mintha egy orrszarvúutánzó verseny döntője maradt volna már csak a zárásra. A büfékben is alig volt már valaki, de mi jó páran persze ott ültünk, és azt hallottuk, hogy Moszkvában puccs volt, és annyi Gorbacsovnak meg az egész rendszerváltásnak, és akkor mi ott szovjet tankokat vizionáltunk, hatalmas szovjet tankokat, amik mindjárt megindulnak a sártengeren át, és földbe tapossák a dagonyázó orrszarvúkat, és eldózerolják ezt a büfét is az almalének hitt pancsolt borral és a padokká kinevezett gerendákkal együtt, és elvisznek minket is, és elviszik azt a szabadságot, aminek mi itt most négy napig részesei voltunk.
Engem abban a pillanatban már egy csöppet sem érdekelt Timi, reszketés és félelem kerített hatalmába, nem csoda, ötödnapos voltam, és ültem egy gerendán, Nyíregyházán a büfében, és láttam a háttérben a tankokat jönni.
Augusztus 19. volt, reggel.
De nem akartam hazamenni még. Nem akartam, hogy helyreálljon a rend, pedig tudtam, hogy otthon, fotelben ülve megállítanám én a tankokat, hogy ott rögvest helyére kerülne a világ, és tudtam, hogy fürödnék is végre, meg aludnék, és furcsa belső bizsergések közben megint Timire gondolnék, a fenekére, meg persze a reggelre, amikor még egyszer, utoljára átölelt.
Négyen leszálltunk hát a vonatról Cegléden. Talán ez volt az utolsó értelmes hely, ahol még leszállhattunk Pest előtt, hogy egy nappal megnyújtsuk ezt az ostoba, mégis végtelenül szabad négy napot, ettünk valamit egy vacak étteremben, majd elindultunk kifelé a városból, hogy keressünk egy helyet, ahol alhatunk majd.
A város határán túl, egy fogadótól nem messze, egy búzatábla közepén találtunk helyet, itt állítottuk föl a sátrat, előtte kenyeret és bort vettünk a boltban, és aztán beszélgettünk és ittunk megint, és így virradt ránk augusztus 20. reggele, egy búzatáblában, borral és tegnapi kenyérrel a kezünkben,
és tudtuk, hogy ez így van rendjén, hogy soha senki nem veszi el tőlünk sem ezt a napot, sem ezt a szabadságot már.
Hát, így hiúsítottuk meg a moszkvai puccsot mi, békésen, négyen, Cegléden.
Reggel aztán bementünk kávézni a fogadóba. Amikor a vécéből kifelé jövet, öt nap után először belenéztem a tükörbe, egy vadidegen fiú nézett rám vissza.
Egy napbarnított, kócos, karikás szemű, borostás fiú.
Kis híja volt, hogy nem köszöntem rá.
(péter)
A sorozat korábbi részeit ITT olvashatod el.
Képünk illusztráció
Kiemelt kép: Unsplash/Riccardo Mion, Valentin Antonucci