Mi a szerelem? (Azon kívül például, hogy cikkekben jó kezdőmondat.) Görcsös-szorongós lángolás, ami felperzseli a mindennapjaink összes jelentéktelennek tűnő pillanatát? Ami évekkel később is viszonylag pontosan felidézi a legmélyebb érzelmeinket? Vagy egy gyönyörű-gyötrelmes pillanat, melyet később nosztalgikus örömmel idézünk fel, ahogy a gyerekkori élményeinket?

Meddig marad velünk egy szerelem? És mikortól már csak az emléke?  Lehetünk-e szerelmesek az emlékébe?

Szerencsés alkat vagyok, fiatalon sokszor voltam szerelmes. (Nem a beteljesülés miatt mondom szerencsésnek magam, mert éppenséggel szinte mindig reménytelenül.) És ami engem illet, a fenti kérdésekre a válasz: számomra szép és boldog emlékek maradnak meg, amelyekben az akkori szenvedélyt már nem, de az emlékét majdnem ugyanúgy tudom szeretni, mint annak idején magát a lányt. Mert felidéz az emlék sok olyan pillanatot, amikről akkor még nem tudtam, hogy el fogom raktározni őket: néha semmiségek, néha nem – megmaradásuknak a közben érzett szenvedély a záloga.

És ezek az emlékek ritkán úgynevezett „filmes pillanatok”, nincs naplemente, vérvörös égbolt és középkori várkastély, de még szakadó esőben smárolás se.

Van ellenben egy csomó örökre beégett, ámde szinte teljesen hétköznapi pillanat, amiket azért tesz el az ember egész életére, mert ott és akkor éppen azzal az illetővel élte át őket, akibe… akivel… tessék, már érzem is az elérzékenyülést. Ezektől a kis pillanatoktól képes vagyok úgy érezni, mintha ma is szerelmes lennék beléjük. (A pillanatba vagy az egykori lányokba? Majdnem mindegy.)

Az alábbiakban egy sajátos módszerrel reprodukáltam az évek, évtizedek óta bennem élő egykori szerelmeket: gondolatban csak, de felkerestem őket, a kort, a helyet és az együtt töltött idő egy-egy pillanatát. Nem volt nehéz, nem kellett sokáig kutakodnom: ezek az emlékek azonnal beugrottak egy-egy „hajdani lányról” (vagy nem annyira hajdaniról, de ez most mellékes). Talán egy-egy nem éppen szabályos „emlék-haiku” elmond valamit arról is, hogy akkor és ott miért éppen őt szerettem – és persze arról is, hogy én ki voltam.

Napló szerelmeimnek, minimalista változat – bízom benne, hogy a kedves olvasónak is akad sok hasonló szerelmesen egyszerű pillanata (és fel is tudja idézni őket). Szép emlékezést!

1.

Márciusi kiülés a Duna-parton,

nyolcvanhét, diáknapok.

Az a város ma is ennyi nekem.

2.

A Cassiopeia egy dupla vé, tudom,

mindig csillagos volt az ég,

beszélgettünk rengeteget.

3.

A Börzsönyben világos anorákban

– ami tán enyém vagy apámé –

mosolyogtál egy fényképezőgépbe.

4.

Szabadkára mentünk, rajtam piros sál volt,

rajtad kötött pulcsi

(egy padon feküdtem hanyatt)

origami-2-870x522

5.

Verset írok, ők olvassák: játék.

Lányszobák. Kollégium.

Hétvégente üresség.

6.

Állsz az ajtóban és méregeted

a nekitámasztott síléceket:

majdnem nagyobbak nálad.

7.

Diós gubát szeretnék enni veled,

egy tányérból, két villával.

Sokszor.

Somos Ákos

Kép: Flickr és: Flickr