–

Kirekesztett gyerekből liberális felnőtt

Tudom, hogy a liberális kifejezés bizonyos körökben szitokszónak számít. Ezek a körök sajnos elég közel állnak a kirekesztők csoportjához, de ne ijedjetek meg, egyáltalán nem akarok politizálni, nagyon is személyes vallomás következik tőlem.

Látszólag messziről kezdem, de hamar eljutok a lényegig, ígérem.

Arról már írtam korábban is, hogy egy elég kis településen nőttem föl, ahol nem igazán tolerálták azt, hogy mennyire más vagyok, mint az átlag. A gyerekkorom jelentős részét a helyi cigánytelep közelében töltöttem, a válykos (a vályogvetőkről kapta az elnevezést) szélén lakott a nagymamám, úgyhogy főleg cigánygyerekekkel játszottam az utcán.

Eszembe sem jutott, hogy én különb lennék, mint ők. Gyerekek voltunk. Együtt játszottunk, Jó volt, és kész. Sokáig azt hittem, én is cigány vagyok. Fehér cigány.

(Erről ITT írtam korábban.)

Hol kezdődik a toleranciára nevelés?

Mondjuk, valahol ott, hogy amikor a babakocsival megállít benneteket egy idegen, és megkérdezi, hogy hívják a babát, fiú-e vagy lány, mennyi idős, akkor te udvariasan és barátságosan válaszolsz neki. Akkor is, ha fogatlan az illető. Esetleg ivott némi alkoholt, és valószínűleg az utcán éjszakázott. Integetsz neki, amikor elbúcsúztok (ő többnyire hálatelt kutyaszemekkel néz rád, mert végre valaki emberszámba vette), és a gyereked önkéntelenül utánozni fogja a mozdulatod, nem is kell nyaggatnod, hogy: „integess szépen a bácsinak, pápá!”.

Mi lehet a folytatás?

Ha a gyerekedet ebéd után rendszeresen elhozod az óvodából, akkor az uzsonnáját a kezedbe nyomja a dadus. Ez többnyire két szelet kenyér valamilyen felvágottal, zöldséggel, esetleg lekvárral, kőrözöttel. Ilyesmik. Egy ideig elhárítottam ezeket a csomagokat, mert mindig nekem kellett megenni a maradékát, és már akkor is súlygondjaim voltak, szóval örültem, ha nem is került hozzánk. Én legalábbis így gondoltam. Egészen addig, amíg a legnagyobb gyerekem egyszer a fülembe nem súgta, hogy vigyük el, mert szeretné odaadni az ovitól nem messze üldögélő, kolduló bácsinak az uzsonnáját. Örömmel beleegyeztem, mire a négyéves erős küldetéstudattal vette a kezébe a szalvétába csomagolt ennivalót. Hamar odaértünk a bácsihoz, épp egy magasságban voltak.

A bácsi a földön ült. A lányom egészen közel ment hozzá (teljesen idegen volt akkor még), megkérdezte tőle, hogy odaadhatja-e az uzsonnáját, és az igenlő válaszra a bácsi kezébe nyomta a csomagot.

Később összebarátkoztunk, a bácsi már várt minket minden délben, elmesélte, hogy azért nem tud dolgozni, mert beteg a szíve, de van egy lánya, ő törődik vele, csak vidéken él, és azért kell kéregetnie, mert nagyon kevés járandóságot kap (magyarul ezt úgy mondják, hogy „leszázalékolták”, én rosszul vagyok ettől a kifejezéstől, de mindegy). A nagylányommal ezen túl úgy neveztük őt, hogy „a szíves bácsi”, és néhány forintot is adtunk mindig a szendvics mellé, meg kedvesen váltottunk pár szót.

Aztán egy nap nem ült ott többé a bácsi a bolt előtt. A lányom mindennap reménykedve rohant ovi után a megszokott helyre, de hiába. Eléggé kétségbeesett, és folyton aggodalmaskodott amiatt, hogy mi történhetett. „Ugye, nem halt meg a »szíves bácsi«?” – szegezte nekem a kérdést egy hét után.

Megkérdeztem a boltban, hogy mi történt a bácsival, mert ők is segítették közeli lejáratú termékekkel, tehát jól ismerték. Megtudtam, hogy a bolt előtt lett rosszul, onnan vitte el a mentő, de sajnos meghalt. Elvitte a szíve.

A gyerekemnek inkább mégis azt meséltem, hogy eljött érte a lánya, és elvitte magával, hogy ne kelljen többé kéregetnie. Nem tudom, jól tettem-e, de a „szíves bácsi” talán megbocsát nekem ezért a kegyes hazugságért…

Előítéletek nélküli élet

A kutyámnak, Lujzinak köszönhetem, hogy megismerkedtem egy másik „bácsival”. Ő is egy bolt előtt üldögélt esténként, amikor sétálni vittem a kutyát. Lujzi ugyanis erősen szimpatizál mindenkivel, aki a földön ül, neki sincsenek előítéletei. Kiderült a bácsiról, hogy szobafestő a szakmája, a felesége és a lánya egy anyaotthonban él. Azért kerültek az utcára, mert a munkaadója hónapokig hitegette, hogy kifizeti a munkáját, aztán mégsem fizetett, őket pedig kirakta a főbérlő.

Négy éve ismerem ezt az embert. Azóta ül az utcán.

Néha vannak alkalmi munkái. Az egyik például nálam volt. Ki kellett festeni a lakásunkat. Elhívtam, megnézte, felmérte, adott árajánlatot, beszerezte a festéket, minden időpontot tartott, amit megbeszéltünk, nagyon szépen dolgozott, soha nem csapott be.

Soha nem ivott egyetlen korty alkoholt sem.

Egyszer úgy tűnt, hogy Szalai Kriszta segítségével még a lakhatása is megoldódik, de a tulajdonos – aki a felújításért cserébe engedte volna, hogy legalább télen meghúzza magát a „bácsi” – „meggondolta magát”. Szóval az ismerősöm azóta is az utcán ül. Kisebb-nagyobb pénzadományokkal segítem, a lányának rendszeresen viszek a lányaim által kinőtt, jó minőségű ruhákat, ajánlgatom őt szobafestőként egy zárt segítőcsoportban, de nincs megoldás.

Volt bizalmam felé, odaadtam neki a lakásom kulcsát. Meghálálta. Soha nem csalódtam benne. Mégis ül az utcán, alkalmanként lépcsőházakat takarít. Megbízható, józan életű, jó szakember. Mégsem kap bizalmat, mert az utcán él.

A tolerancia fölemelhetné őt onnan, de túl kevés van belőle ezen a világon, ebben a városban.

Miért hiszek a toleranciában?

Nemrégiben esküvőre voltunk hivatalosak, az egész család. Történetesen két nő kötött házasságot, pontosabban „bejegyzett élettársi kapcsolatra léptek”, mert Magyarországon egyelőre csak erre van lehetőség. Rég nem éreztem magam annyira felhőtlenül, mint ezen az eseményen. Egyszerűen – nincs rá jobb szó – felemelő volt az egész szertartás, és utána a buli is. Mintha egy másik Magyarországon lettünk volna. A gyerekeim is ugyanúgy élték meg ezt az esküvőt, mint én. Utoljára óvodás korukban láttam őket úgy, hogy együtt táncoltak.

Jókedvű, szeretettel és tisztelettel átitatott nap volt. Igazi ünnep. Meg sem fordult a fejükben, hogy megkérdőjelezzék ennek a két embernek az érzelmeit, a jogaikat ahhoz, hogy egybekössék az életüket.

Büszke vagyok rájuk, és boldog attól a tudattól, hogy számukra természetes: mindannyian egyek vagyunk.

Both Gabi

Ha érdekel, hogyan nevelheted toleranciára a mesekönyvek segítségével a gyerekeidet, mindenképp olvasd el Pompor Zoltán gyerekirodalmi szakértő írását a HVG EXtra Pszichológia oldalán.