Nemcsak az iskola kezdődött el a héten, de sokan most tapasztalják meg először, milyen a kollégiumi lét. Ami lehet szörnyűséges vagy felemelő élmény is. Nem tévedés, tényleg felemelőt írtam: én négy évig voltam kollégista Nyíregyházán, egy azóta már megszűnt intézményben, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett modernnek vagy jól felszereltnek nevezni. Régi vaságyak, szocreál belső, szigorú szabályok (egyszer fegyelmit kaptam, mert átöleltem a pasimat, akivel akkor már egy éve jártam!), határon innen és túlról idevetődött gyerekek az általános sulisoktól a hatodéves, egyetemista korú diákokig. Ide általában azok kerültek, akiket nem vettek fel a többi, javarészt modernebb koliba – vagy helyhiány, vagy korábbi magatartásproblémák miatt. (Minden híreszteléssel ellentétben én nem az utóbbi csoportba tartoztam!) Szóval

elvileg minden adott volt ahhoz, hogy utáljam a helyzetet és a kolis létet – mégis ez lett életem egyik legfontosabb, legboldogabb és legértékesebb időszaka. Anélkül, hogy nyálas akarnék lenni, összeszedtem a legfontosabbakat, amikre ez a kalandos négy év tanított. Íme.

1. Nincs olyan, hogy „elfogyott”

Teljesen mindegy, hogy fogkrémes tubusról vagy tusfürdős flakonról van szó, onnantól kezdve, hogy azt valaki kiürültnek nyilvánítja, én még napokig képes vagyok anyagot kinyerni belőle. Mármint tényleg. A jó kollégista tudja: mivel heti szintre bontva limitáltak a lehetőségei, nem engedheti meg magának, hogy pánikoljon, ha szerdán kiürül valamilyen piperecikke. Tehát elismétli hangosan: van abban még! És reménykedik. Egyúttal rájön, hogy tényleg elképesztő mennyiségű terméket pazarolunk el a hétköznapokban, ha nem vagyunk ráutalva arra, hogy az utolsókig nyomkodjuk, aztán felvágjuk/kiöblítsük a csomagolást.

2. Sok jó ember kis helyen is…

Lehet szépíteni, de ha egy szobában egynél több ember lakik, akkor időnként óhatatlanul egymás agyára mennek majd. Ha pedig többen éltek együtt, még bonyolultabb a helyzet: mindannyian különbözőek vagytok, eltérő szokásokkal, bioritmussal (amit jószerével keresztbe vág a koli napirendje, ami eleve stresszforrás) és nünükékkel. Van, aki horkol, mást meg képtelenség reggel kiverni az ágyból. Az egyik pedáns, a másik szanaszét hagyja a cuccait. Végső soron azonban mégiscsak az a cél, hogy közösséggé formálódjatok, és jól érezzétek magatokat együtt. Én két mikroközösség tagja voltam a négy kolis évem során: elsőben és másodikban nyolcágyas szobában laktam, utána négyágyasba kerültem a jó tanulmányi eredményem miatt. Az első két évben hetedmagammal laktam egy körülbelül húsz négyzetméteres szobában, ami még emeletes ágyakkal berendezve is igen szűkös.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Egyetlen, 1×1 méteres asztalunk és egyetlen székünk volt, és fejenként egyetlen polcunk. Mai ésszel sem tudom, hogy nem balhéztunk állandóan. Valószínűleg azért, mert mindannyian felfogtuk: a helyzet adott, egyedül az a kérdés, mit kezdünk vele. És mi azt kezdtük, hogy kihoztuk belőle a maximumot.

Nem vegzáltuk feleslegesen egymást, viszont mindannyian tiszteltük a másik személyes terét.

3. Nincs megoldhatatlan probléma, csak kevés kreativitás

Nincs hűtő? Sebaj, csinálunk! Hiszen ott a két ablaktábla, ami közé okosan pakolva bármennyi kaja tárolható! Tízkor lámpaoltás, és tilos fennmaradni? Ki mondta, hogy nem lehet tanulni a közös vécé tetején ülve? (Amúgy nem túl hatékony, de a lelkiismeretet megnyugtatja, az is valami…) Igazolás kell? Szerzünk. Lógni akarunk? Hát, fogunk is. (Elnézést, tippeket nem adhatok, de a Sóstói Vadaspark a megmondhatója, hogy ha fontos, akkor egy vidéki városban is leléphetünk nyomtalanul fél napra.)

Az első két kolis évemben nem volt áramunk a szobában – mármint tényleg nem: a konnektorokat kikötötték, hogy ne növelhessük a rezsit.

Nem volt mosógépünk, hűtőnk is csak emeletenként, a folyosó végén, amiből mindig kilopták a kaját. Valahogy mégis megoldottunk mindent. Egyrészt kreatívan (az elemes kisrádió vételi minőségét például nagyban javítja egy nyers krumpli), másrészt csapatmunkával (helyfoglalás a tévézőben, falazás a többieknek). Szóval ideje, hogy felfedezd a benned szunnyadó McGyvert!

4. Egy kis humor mindenen átsegít

Az összezártság néha állati nehéz. Nem fogom szépíteni: a lakótárs büdös lába csak tíz év távlatából lesz kevésbé idegesítő, és azt is nehéz tolerálni, ha te kapsz kimenőmegvonást, amiért a lusta szomszéd nem takarított rendesen. Épp ezért nem szabad véresen komolyan venni sem magunkat, sem a többiek hibáit: ha képtelenek vagyunk nevetni magunkon és egymással, akkor a kollégium valóságos hadszíntérré válik.

A nevetés a legszarabb iskolai napot is képes megmenteni, és ha nyolc ember mind egy húsz négyzetméteres lyukba cipeli haza a saját problémáit, ott tulajdonképpen nincs is más megoldás, mint a jókedv.

A mi hálónk híres volt arról, hogy változatos módokon szívatjuk egymást: rendeztünk vízicsatát kilyukasztott kétliteres palackokkal (erről később, a nedves matracainkon fekve azért kiderült, hogy nem volt a legokosabb ötlet), ha pedig valakinek éjszaka vécére kellett mennie, biztos lehetett abban, hogy a többiek kizárják, és csak valami agyament feladat teljesítésével engedik be újra. Nekem például boxeralsóban-melltartóban kellett kézen állnom a küszöbön, amikor meghallottam, hogy közelít az ügyeletes nevelő. Az ajtó túloldalán röhögő társak úgy megijedtek a kimenőmegvonás rémétől, hogy azonnal ajtót nyitottak, én pedig hatalmas puffanással dőltem be a szobába. Ezek miatt soha senki nem sértődött meg, hiszen sem verbálisan, sem fizikálisan nem bántottuk egymást, és mindenki ugyanolyan mértékben kapott a jóból – e két szempont azért nagyon fontos.

Máskor meg egyszerűen csak a saját szórakoztatásunkra találtunk ki indokolatlan hülyeségeket, például bekopogtunk random szobákba, és megkérdeztük, van-e vécépapírjuk az ott lakóknak. A kollégisták egyik legfontosabb alapszabálya, hogy sose adj a vécépapírodból, így aztán minden alkalommal jött a menetrendszerű válasz:

– Nincs.

Mi pedig rezzenéstelen arccal vágtuk rá:

– De csórók vagytok!

És már be is csaptuk az ajtót, hogy a folyosón a könnyeinket törölgessük a röhögéstől.

Oké, beismerem: a kolis humor néha nehezen érthető a kívülállók számára. Az viszont az élet minden területén alapvetés, hogy nevetés nélkül megette a fene az egészet.

5. Csütörtök este már minden ehető

Bár a saját szememmel láttam, amikor negyedikesen rántott vécépapírt akartak etetni a verébavatón az elsősökkel (egy igazi stréber csaj meg is ette, mielőtt rájött volna, mi az), most nem egészen erre gondolok.  Csütörtökre minden kolisnak elfogy a pénze, és megindul a közelharc a konyhás nénik által jófejségből kirakott kenyérmaradékokért. Akinek mégis maradt valami kis forintja, és kimehetett a kisboltba májkrémért, az a világmindenség urának tűnt: a cserekereskedelmi piramis csúcsáról figyelhette, amint némi kajáért cserébe kitakarítanak helyette vagy megcsinálják a háziját. Szóval egyrészt megtanultuk, hogy ne hordjuk olyan magasan az orrunkat, egy kis penész még nem a világ, és a lejárt szavatosság sem tekinthető kőbe vésettnek. Másrészt pedig üzleti érzékünk és sokat fejlődött, hiszen megtanultunk beosztani, spórolni, de legalábbis okosan bizniszelni azzal, amink van.

6. A fürdőszoba-szabály

Nem riasztanék el senkit azzal, hogy ecsetelem, micsoda gusztustalan fertővé képes válni egy több tucatnyi kollégistát ellátó zuhanyzó, de maradjunk annyiban, hogy a kolis éveim után még évekig előfordult, hogy azon kaptam magam: a saját zuhanyzómban is papucsban tusolok. A személyes higiénia elég széles skálán képes mozogni, és hát mozgott is. Így aztán engem végtelen boldogság tud elárasztani attól, ha tiszta zuhanykabinban vagy kádban mosakodhatok. Tudom, tök banálisan hangzik, de ennek biztosan köze van a személyes térhez a higiénián túl. Egy a lényeg: ha kicsit áttételesen vesszük,

a kolis tusolás, illetve közös vécézés megtanított arra, hogy bár sok mindent el tudok viselni és nem finnyáskodom, hatalmas becsben tartok minden olyan helyzetet és életteret, amelyben nem kell kompromisszumokat kötnöm.

7. Nem neked a legszarabb

Az egyik legfontosabb tudás, amit a kollégiumi évek adtak, az az, hogy az én nyomorom valaki más álma. Csóró gyerek voltam, kevesen kaptak nálam kevesebb zsebpénzt a hétre. De voltak, akik igen, úgyhogy befogtam, és nem panaszkodtam. És akadt, aki örült a csirkeszárnynak, amit anyukám csomagolt vasárnap, de én már nem szívesen ettem volna meg. Persze, mások meg pulykamellet ehettek és többféle sütit hoztak – a legtöbbször mégis úgy alakult, hogy a szánalmas kis asztalunkon összedobtuk, amink volt, és senki sem feküdt le éhesen.

A koliban az ember megtanulja megbecsülni, amije van, mert sok mindent lát, és ha picit is odafigyel, rájön, hogy egyetlen lényeg van csupán: az, hogy vigyázzunk egymásra.

8. Mindenki máshogy szép

Megint a közös zuhanyzóval jövök: a mi kabinjainkon nem voltak függönyök, így akkor is mindent láttál, ha semmit sem akartál látni. Éveken át figyeltük, hogyan válnak nővé az általános iskolásként odakerült kolislányok, tudtuk, hogy van, aki szőrtelenít, és van, aki meg nem. Láttunk kicsi és nagy melleket, vastag combokat és csontos testeket, fehér és kreol bőrt, hosszú és rövid hajat.

És ami még ennél is fontosabb: tudtuk, hogy minket is látnak, és minket is ugyanúgy megítélhetnek. Épp ezért ebben a tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben eszünkbe se jutott csúfolni egymást vagy suttogni mások testi adottságairól.

A koliban szövődő szerelmi viszonyok pedig – amelyek közül nem egy végződött házasságban egyébként – arra mutattak rá, hogy mindenki tetszik valakinek. És ez nagyon, de nagyon megnyugtató információ volt az életünk további szakaszára.

9. Néha kellenek azok a rohadt szabályok

Utálom beismerni, de sajnos így van. Kezdetben folyamatosan lázadoztunk minden ellen, gyakran magunkkal kiszúrva. Aztán egy idő után megtanultunk mérlegelni: ha késve vánszorgunk le reggelizni, nem kapunk kaját. Ha nem takarítunk, kimenőmegvonást kapunk, ha pedig valaki elveti a sulykot a kolidiszkóban, mindörökké duplán figyelik majd a tanárok.

Felnőtt fejjel amondó vagyok: bárcsak mindenki megtapasztalta volna, hogy a szabályokban, noha rohadt idegesítőek, mégiscsak van némi ráció! Őszintén úgy gondolom, hogy

sokkal kevesebb zátonyra futott kapcsolatunk volna (szerelmi és baráti egyaránt), ha jóval több ember tapasztalja meg, hogy néha egyszerűen csak be kell tartani bizonyos szabályokat a békés együttélés érdekében.

10. Lakva tényleg megismerjük egymást

És ez egyszerre ijesztő és megnyugtató. Néhány hónap alatt sok oldalát látod a társaidnak: hol boldogok, hol sírnak, mert fáj nekik, máskor idegesek vagy épp leszarnak mindent. Négy év alatt átvészeltünk együtt haláleseteket és szakításokat, földöntúli boldogságot és hatalmas csalódásokat. Támogattuk egymást hullafáradtan a nagydolgozatok előtt és másnaposan a diszkók után (jó: általában én támogattam mindenkit, aki másnapos volt, hiszen én nem ittam), és ünnepeltünk, ha valaki végre jó jegyet kapott, vagy összejött a régóta vágyott pasival. Ezernyi helyzet, ugyanennyi reakció, egy idő után pedig mindenkiről lehullik az álarc.

A kollégiumban valódiak voltunk, kócosak, sminktelenek, mesterkéletlenek és őszinték, és aki ott így kedvelt meg bennünket, az tényleg minket szeretett, nem azt, amit mutatni szerettünk volna magunkról.

Nem véletlen, hogy az ott köttetett barátságaim nagy része ma is élő, ha csak egy-egy üzenet erejéig, de heti szinten tartom a kapcsolatot sokakkal, akikkel együtt laktam.

Szóval üzenem mindazoknak, akik jelenleg a szükséges rosszként tekintenek az előttük álló kolis éveikre: ez lesz az az időszak, amelyért egyszer (sokszor) még nagyon, de nagyon hálásak lesznek. Csak néha jussanak eszükbe a fentiek.

 

Csepelyi Adri

Kiemelt képünk illusztráció