–

Brigi a jelenben élt. Nem olyan coelhósan, hogy kötelezte magát a napfelkelte megnézésére vagy hagyta, hogy egy katica sétálgasson a tenyerén, hanem úgy igazán. Ha a kávéját itta, annak minden kortyában benne akart lenni; ha teregetett, talán dúdolta közben, hogy „elaludni készül a nyár”, de akkor is minden idegszálával koncentrált a redőkre, és zoknipárokra meg az erőteljes rázómozdulatokra; ha a lánya haját fonta, akkor minden tincshajtásban benne volt egy éppen odaillő gondolat, ha a férje átölelte, akkor arra a percre nem engedte, hogy a kifutó leves megzavarja.

Briginek jó volt a jelenben lennie, mert Brigi ebbe a jelenbe kínkeservvel érkezett meg, majd késlekedés nélkül legyökerezett benne, és nem eresztette többé.

A jelenben jött az e-mail is, hogy találkozzanak. Húszéves érettségi találkozó. Az e-mail csalogató volt, mert az iskolapadban fészkelődés utánra ígérte a táncot, a nevetést, egy kis alkoholmámort, az öleléseket, egy tervezhető, megélhető jövőbeli jelent. Brigi ezért kattintott: „Ott leszek.”

A buszpályaudvar semmit sem változott, mégis teljesen más lett. A busz lépcsőfokáról lelépni nem esett nehezére, az első lépések nem nyomták agyon, ahogy a hátát sem a túrahátizsák. Gurulós bőröndöt húzott maga után, szar a járda, gondolta, és rögvest összerándult, mert a jelenbe benyomult a gondosan távol tartott múlt: annak idején biztosan nem érdekelte, hogy mennyire szar a járda. Először a térde kezdett remegni, össze akart csuklani a ritmusos és energikus gyaloglásban, aztán a remegés a térdéből a gyomrába kúszott, és a forró szellő, ami újra meg újra befújt a szoknyája alá, mintha jegessé változott volna.

Beletörölte az egyik tenyerét a ruhájába, izzadt és fázott egyszerre. Koncentráljunk a jelenre, Brigi, mondta a belső hangja és ő engedelmeskedett, alaposan megnézte maga körül az utcaképet.

Jé, ez régen kocsma volt, most meg kisbolt… És tessék! megint a múlt kopogtatott, és Brigi tudta, hogy most nem fog menni. Nem lehet a jelenben itt, ahol minden csupa múlt.

A kockakövek, amiken akad a bőrönd kereke, ugyanazok a kockakövek, amiken taposott dühösen, csalódottan, keserűen, szomorúan, közömbösen vagy sehogy. Úgy, hogy a lába itt járt, a lelke meg… A lelke az mindig máshol. Tele volt álommal, elvágyódással, amikor a várfalon lóbálta a lábát, tele volt a könyvek betűivel a feje, amikor a gömböcből kortyolta a sprite-os sört, tele volt a szíve reménytelen szerelemmel, amikor átment a hősök kapuja alatt. Ebben a városban nem volt jelene, múltja viszont túl sok, és túl nehéz.

Elfáradt az emelkedőn, rángatta a béna bőröndöt, és már egyáltalán nem akart felmenni a koleszhoz, nem akarta azt a sok arcot, azok is mind a múltból jönnek, és azt lehet, hogy ki sem bírja majd. De Brigi szófogadó volt, és felment a lépcsőkön is, és bemondta a nevét a recepción, és hülyén vigyorgott a lányokra a folyosón. Nem is lányok, nők voltak már, csak összezavarodott most minden, mert el kellett mennie a portásfülke előtt, és képes volt megnézni az üvegablakot, nem kapott-e levelet, meg muszáj volt a levegőbe szippantani az ebédlőajtónál, hogy abból találja ki, mi lesz az ebéd. De nem, mert a másodikra is fel kellett menni.

„Hát ebben a nyamvadt városban minden felfelé van?”, hogy lehet akkor, hogy ő állandóan lejtmenetben volt húsz évvel ezelőtt?

A szobában ott téblábolt a többi nő, és körben kíméletlenül strázsáltak az emeletes ágyak. Kellett volna, hogy jöjjön az a simogató nosztalgia, hogy „jééé, minden ugyanolyan”, de nosztalgia nem, csak a rémület érkezett, hogy „Jézusom, minden ugyanolyan!”. A többi nő viszont – na, ők nem voltak ugyanolyanok. Rita nem görcsölt az íróasztalnál, hogy töriből felelni fog, nem nyomta a felüléseket Ildi, nem sugdolózott a fiúkról Marcsi meg Dia, és Brigi nem az ablakpárkányon ült, hogy a mélységet fürkéssze, meg a spirálfüzetbe írjon verseket a túlvilágról. Lehetett praktikusan, felnőtt módjára beszélgetni rettentő profán dolgokról, hogy micsoda kánikula van, vajon felvegyük-e magas sarkút, fel kéne tölteni a telefont, de bakker, csak egy konnektor van tízünkre. És ez segített. A felnőtt nyelv letette Brigit a biztos jelenben.

Másik terembe terelték őket, ez jó, tök idegen hely, és abszolút hidegen hagyta, még ha hátsó pad is, akkor sem, nem, ez nem hozott emlékeket. És lehetett sugdosni felelőtlenül a Ritával, úgyse lesz belőle büntifelelés. Laca le se ült, tüntetett, a nyitott ablakban állt meg, talán ő is fuldoklik kicsit, gondolta Brigi, és ettől még jobb lett, mert most először nem érezte egyedül magát ebben az iskolában. Lassanként teljesen felengedett, vissza kellett fojtani a nevetést Ritával, komolyságot kellett színlelni, meg figyelmet, és közben orr alatt lehetett ironikus odaszúrásokat suttogni egymásnak. Brigi a perceket nézte a tábla felett a faliórán, az első öt perc bizonyosan legalább negyven volt, a többi talán már kicsit kevesebb, és Laca pontosan 45 percnél bejelentette, hogy szomjas, ha már a megváltó kicsengetés elmaradt, legalább a lázadás jöjjön.

Ugyanúgy szabadultak ki, mint régen a pénteki utolsó óráról, de annál mégis sokkal jobb érzés jött. Most nem kellett hazabuszozni a múltbeli családi nyomorba, hanem lehetett azt tenni, amit csak akarnak, bármit, akármit, mindent.

A táncparketten Brigi a jelenbe érkezett. Forgott és szökdelt, és érezte a lába alatt a rugalmas talajt, a tenyere alatt Laca átizzadt ingét, vagy Marcsi biztonságot adó vállát, a kezében a hideg Bacardit, a torkán a cigaretta füstjét, hallotta a nevetést, és akkor szeretni kezdte őket. Mindenkit, a szőke magas lányt is a pultnál, meg az alacsony srácot a pad szélén, akikről semmilyen emlékképe nem volt, kivétel nélkül megszerette őket egyetlen pillanat alatt, és örökre. Mert végre nem kérdezgette mazochistán magától, hogy vajon mit gondolnak róla, nem szúrta nyakon egyetlen paranoiásan elképzelt gonosz pillantás sem, nem kellett feltennie előttük semmilyen maszkot. A sejtjei boldogan pezsegtek a jelenben, és karok, sok-sok-sok kar fonta körül a derekát: végre megölelte a múlt.

Bankó-Erdősi Viktória