–

Biztató kezdetek

Szerencsés vagyok, mert úgy nőttem fel, hogy belém lett nevelve a sportra való igény. Édesanyám gimnazista korában versenyszerűen úszott, és később is azt láttam, hogy rendszeresen eljár tornázni, ahogy a nevelőapám sem hagyta volna ki a szerda esti focit a srácokkal. Három húgom közül kettő ritmikus sportgimnasztikázott, egy balettozott, én úszni és időnként kocogni jártam.

Ezen vonal mentén haladva buzgón hurcoltam annak idején a gyerekeimet kisbaba koruktól fogva úszni. Nem akartam, hogy versenyezzenek, több okból sem, inkább  az volt a fontos számomra, hogy megszeressék a mozgást, és megtanulják, az életük része kell, hogy legyen. Ezt nemcsak egészségügyi szempontból tartom fontosnak, de szentül hiszem, ha valaki rátalál a sportjára, akkor hosszú távon örömét lelheti benne.

Full stop

A jó darabig kitartó lendület azonban nálunk a kamaszkor érkeztével először erejét veszítette, majd nyomott egy komplett padlóféket. Más szülőktől is azt hallom, hogy a nem is olyan régen még örökmozgó gyereküket egyre nehezebb bármiben motiválni, így sokuknál a sportolás is parkolópályára került. Ám nem csak a motiváció hiánya okoz komoly kihívást, a körülményeket sem tartom ideálisnak.

Az a tapasztalatom, hogy a tizenéves korosztálynak nem sok olyan lehetősége van, amikor lehet csak „örömből” sportolni, azaz elég heti két-háromszor eljárni, és senki nem ró meg érte.

A kerületi kosárcsapat például, amit a fiammal kinéztünk, éppen ezen vérzett el. Ott mindennap lett volna egy-két órás edzés suli után, hétvégén meccs, a gyerek pedig ennek hallatán közölte, hogy ez mind remek, de azért ő nem szeretne kizárólag ezzel foglalkozni, minden áldott nap, amit – őszintén szólva – tökéletesen megértek. Egy barátom fia még rosszabbul járt az evezéssel, amit pedig imádott: amikor az edző számára kiderült, hogy nem verseny-, csak hobbisportolna, először külön csapatba tette a többi „tinglitanglival”, majd kompletten megszüntette azt.

A másik nehézséget a gyerekek elképesztő leterheltségében látom. A lányom minden hétköznap 5:45-kor kel, és csak három után esik haza az iskolából, farkaséhesen, tele házi feladattal – úgyhogy őt sem tudom hibáztatni, amiért tavaly ősszel úgy döntött, nem vonszolja el magát még mindennek a tetejébe este hatra futni.

De akkor mi lehetne a jó megoldás?

Rendszerszintű probléma

Szántó Nelli, a Runner’s World edzője is egyetért velem abban, hogy a sportolás hiánya nem feltétlenül a tinédzser korosztály, mint inkább a rendszer hibája. A mai gyerekeknek, annak ellenére is nehezen fér bele a sport a mindennapjaikba, hogy elképesztően nagy szükségük lenne a rendszeres testmozgásra.

„Több olyan tinédzserrel foglalkozom, akik azért hagytak fel a korábbi sportágukkal és járnak hozzám személyi edzésre, mert nem tudtak ott lenni minden szakosztályi edzésen, de szeretnének mozogni, viszont így egyetlen egyesületben sincs helyük. Hiányzik az arany középút:

vagy ott vagy minden edzésen és versenyekre jársz, vagy nem kellesz.

Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok helyen kell megfelelni, ezért azok a gyerekek, akik nem tudnak minden edzésen részt venni, kudarcként élhetik meg, hogy az adott sportágon belül nem tudnak úgy teljesíteni, ami negatívan hat a motivációjukra.”

Pedig ebben az időszakban aztán különösen fontos lenne, hogy az iskola és a számtalan másik kihívás mellett a sport ne egy újabb olyan közeg legyen, ahol bizonyítani kell. Inkább a kikapcsolódásról és a mindennapi stressz levezetéséről kellene, hogy szóljon. Nem is csoda, ha azok a gyerekek, akik erőn felül elmennek mozogni, gyakran nagyon kimerültek, és inkább extra teherként élik meg a sportot, aminek hosszú távon megint az lesz a következménye, hogy egy életre elmegy a kedvük tőle.

Lehetséges kiutak

Az egyik legegyszerűbb megoldás persze az lenne, ha az iskola keretein belül megvalósulna a rendszeres testmozgás – főleg most, hogy bevezették a kötelező és mindennapos testnevelés órákat. A tinédzserek motiválására azonban nem biztos, hogy a jelenlegi, még az őskorból áthozott kerettanterv a legtökéletesebb megoldás.

Hiszen ez olyan, már a nagyanyáink által is rühellt gyakorlatokból áll, mint a rúdmászás, a kislabdadobás vagy a szekrényugrás. Sokkal könnyebben lehetne a kamaszokat olyan sportágakba bevonni, ami az életkori sajátosságaiknak megfelelő és egyben „trendi” is, alakformáló fitnesz, zumba, crossfit például.

De az is gondot jelent, hogy az iskolákban rendszerint nincs zuhanyzási lehetőség, így nem is csoda, hogy a gyerekek nem akarnak leizzadni, hogy aztán abban a csatakban üljenek egész nap.

Erre jó megoldás lenne, mondjuk, egy kilencvenperces tesiórák, ahol lenne idő a mozgás mellett a tisztálkodásra is.

„Ezen kívül szükség lenne olyan amatőr egyesületekre, amiknek elsődleges célja a közösségteremtés, és ahol nem a teljesítménykényszer dominál, viszont lehetőséget biztosít különböző mozgásformák kipróbálására” – egészíti ki mindezeket Nelli.  „Így a motivációt is könnyebb fenntartani, és a sikerélmény is garantáltabb. Az is nagyon fontos szempont, hogy az edző belássa, a motiváció fenntartását nem a szigor, hanem inkább a megerősítő, megértő magatartás segíti. Azokat a gyerekeket, akik korábban versenyszerűen sportoltak, lehet motiválni amatőr versenyekkel, ahol inkább a táv teljesítése dominál, és nem az számít, hogy hányadik helyezettként érnek a célba. Ezeken a versenyeken minden résztvevő érmet kap, ami egy újabb pluszpont lehet számukra a teljesítménykényszer terhe nélkül.”

Ahogy látom, a gyerekeim és a haverjaik egész nap az Instán lógnak, ami Nelli szerint szintén nagyon jó motivációs eszköz lehet.

Hiszen számukra nagyon fontos az a közösség, aminek a részei lehetnek, ha tehát olyan példaképeket vagy csoportokat követnek, akik, mondjuk, együtt túráznak, futnak, teljesítenek, az számukra is inspiráló lehet.

Inspiráció otthon

Bár tudom, hogy a kamaszok szemében a szülő legtöbbször inkább ciki, azért én továbbra is igyekszem inspiráló, jó példával elöl járni. Fontos, hogy lássák a gyerekeim, rendszeresen eljárok például a kutyával futni, és a derékfájásomat is a gyökerénél, hosszú távon igyekszem kezelni, tehát nem csodapirulákkal, tapaszokkal, hanem Pilatesszel, jógával.

Egyszóval: mozgással leszek jobban.

Talán ennek is köszönhető, hogy időről időre azért csak eljönnek velem ők is mozogni. Hétvégente vagy esténként, amikor már kellőképpen magához tért az egész napos álmatag kamaszodásból, rendszeresen megyünk kiadós, nagy sétákra a lányommal, és voltam már a fiammal is többször a Margit-szigeten TRX-ezni, ahol ráadásul ő mutatta nekem a gyakorlatokat. Bár a szája csücskében megbújó gúnyos mosolyon pontosan láttam, milyen jól szórakozik a bénázásomon, a szemében azt is észrevettem, roppantul élvezi és büszke is rá, hogy végre valamit ő taníthat nekem.

Fiala Borcsa