Európai nőként elvitte a kokesikészítő mesterek fődíját: sok évszázados falat tört át a magyar művész
Tóth-Vásárhelyi Réka műhelyében jártunk

Tóth-Vásárhelyi Réka iparművész az első külföldi nő, aki ki díjat nyert a Japán Nemzeti Kokesi Kiállításon és Versenyen, és elfogadott kokesi baba készítő mesterré vált Japánban. Az évszázadok óta férfiak által őrzött hagyományok falait bontotta le ezzel, és új, sokrétű formákkal és technikákkal gazdagította a művészeti irányzatot. Mindig azt érezte, hogy japán szívvel, de magyar lélekkel közelít a világ dolgaihoz, és már kislány kora óta otthonos volt számára a japán kultúrában tapasztalt tisztelet és alázat. Bánosi Eszter írása.
–
Tóth-Vásárhelyi Réka műhelyébe lépve az ember valami egészen más világba kerül. Letisztultság és minimalizmus, odafigyelés és nyugalom, harmónia és kiegyensúlyozottság sugárzik az egyszerre modern, mégis hagyományos berendezésű tér minden szegletéből. Ahogy leveszem a cipőmet az ajtó előtt, kilépek addigi gondjaimból és gondolataimból is, és átjár az a szellemiség, amely az iparművész és kokesibaba-készítő művészetéből árad.
A polcokon színes, különféle méretű kokesi babák állnak: Urasima Taro, egy teknőst megmentő halász meséjének szereplői, a Fehér daru történetének tragikus hősnője, Odaadó Komacsi vagy Kaguya-hime, a Bambuszban született Holdhercegnő. Mellettük Kabuki és Noh színházi karakterek, szamurájok, és még megannyi más különleges figura, történet és szimbólum sorakozik szép elrendezésben.
Rékát a babák készítésekor főként a japán mítoszok, legendák és népmesék inspirálják; a hiteles munkához pedig rengeteget kutat, amiért számos elismerést kap.
Ahogy legeltetem a szemem az alkotásokon, egy matrjoska babához hasonló kokesit veszek észre. Réka elmondja, valójában a matrjoska is a kokesitől származik. „Észak-Japánban kezdték el készíteni a kokesi babákat az 1700-as évek végén, ami földrajzilag Vlagyivosztokkal van egyvonalban. Egy orosz asztalosmester kapott egy szétszedhető kokesit, ez inspirálta őt, hogy elkészítse az első matrjoskát, amellyel aztán díjat nyert az 1904-es párizsi világkiállításon. A babák ezután Európa-szerte elterjedtek, de senki sem sejtette, hogy Japánból származik az inspiráció. A régi kokesi babákat kizárólag férfiak készítették, a matrjoskát már nők faragták. Az orosz változat puha nyírfából készült, kis késsel, míg a kokesit keményfából faragták, például vízfából vagy japán gyertyánszilből nagy esztergagépek segítségével” – magyarázza.
Megtudom Rékától, a magyar fafajták nem alkalmasak nagyobb kokesi készítésére, mert könnyen megrepednek, míg akár egy 20 centi átmérőjű japán fa sem törik el a megmunkálás során. Ezért a művész mindig 5-6 ládányi alapanyaggal tér haza Japánból.
Japán, a baba-nagyhatalom
Japánban több mint 250 fajta babát különböztetnek meg. Ennek ellenére a japánoknak csak egy szűk rétege, főleg a gyűjtők ismerik alaposabban ezeket.
„Földrajzilag északról délre, keletről nyugatra, de akár tájegységenként és társadalmi rétegenként is felosztható a babakészítés hagyománya. Minden társadalmi rétegnek megvolt a maga babája: az uralkodó osztálynak a selyembe öltöztetett porcelánbaba, míg a paraszti rétegnek a fa- és rongybabák. Minden baba valamilyen spirituális, szakrális jelleggel is bírt. Például készítettek apró textil babácskát, hoko-t amelyeket a himlő elkerülésére vagy a gyerekek védelmére helyeztek az ágyukba, hogy elűzzék az ártó szellemeket. Ilyen picike méretű babácska volt az úgynevezett uji ningjo is a 12-13. századból, amit teacserjéből faragtak ki. Az asszonyok ezeket a kimonó övükbe tették, hogy védelmet nyújtsanak a teaszüret idején” – meséli.
A számtalan japán babaféle egy különös fajtája a házvédő szent baba, mely porcelánból készült. „Amikor először voltam ösztöndíjjal Japánban, egy bolhapiacon találtam egy ilyen babát, és büszkén vittem vissza a kollégiumba. Egy évek óta kint élő magyar barátnőm rám szólt, nehogy behozzam a babát csak úgy a házba. A házvédő baba ugyanis nem játék, az előszobában, vagy ahogy japánul hívják, a genkanban kell elhelyezni, hogy összegyűjtse az ártó szellemeket. Azonban ezt a babát csak egy helyen lehet használni. Ha például eladják a házat, a babát elviszik a szentélybe, és elégetik. Azóta én is komolyan veszem, mit hozok a házba.”
A babák segítségével vigyázták a gyerekek lelkét
Bár ma már sorozatgyártásban is készítik ezeket az utóbbi években rendkívüli népszerűségnek örvendő babákat, Japánban csak körülbelül 100-120 ember foglalkozik hivatalosan kokesi-készítéssel. A kokesi sem csupán esztétikus dísztárgy, hanem gyerekjáték, szuvenír, gyógyító talizmán is. Észak-Japánban a középkor óta minden család fontos tagja volt legalább egy kokesi, mely éhínségtől, tűzvésztől és betegségektől védte a házat.
„Egy régi hiedelem szerint a kokesik a földrengést is előre jelezték. A tradicionális kokesi egyszerű, gömbfejű, hengeres testű figura, amely a legkisebb földmozgásokra felborult, és figyelmeztette a családot. Az első kokesikészítők írástudatlan földművesek voltak, akik nyáron a rizsföldeken dolgoztak, télen viszont nem volt munkájuk. Ekkor kezdtek el esztergályozni, és a lehullott fából különböző konyhai eszközöket és babákat készítettek, amelyeket a gyerekek a hátukra kötve hordhattak. A kokesik hamarosan egy új funkciót is kaptak. Az arisztokraták a téli hónapokban hőforrásokhoz jártak gyógyulni. A nagy gömbfejű babával a vállukat ütögették, és ők terjesztették el a kokesiket és a gyógyhatásukról kapcsolatos legendákat az országban” – meséli Réka.
Ám a babákat a gyerekek lelkének védelmére is használták, mivel a középkorban magas volt a gyermekhalálozás. Úgy tartották, hogy a test és a lélek még nem forr egybe a születéskor, ezért a babák segítségével vigyáztak a lélekre, hogy a test egészségesen fejlődhessen. Ha a test és a lélek összeolvadt, már nem volt szükség védelemre, a babáknak megköszönték a segítséget és máglyán elégették őket. Réka azt meséli, hogy a mai napig minden évben tartanak rituális égetést, ahol a mesterek hálát adnak az égi segítségért, és az év legjobban sikerült babáját tűzbe dobják.
De a babák születése is legalább ilyen szívbe markoló, gyönyörű folyamat: a sintó papok áldást mondanak az erdőnek, és kijelölik azokat a fákat, amelyeknek a szelleme engedi a felhasználást. A kivágott fát legalább öt évig szárítják, hogy megfelelő legyen.
A kokesiknek két fajtájuk van: a hagyományos (dento) kokesik és a kreatív (szoszaku) kokesik. Az előbbiek egyszerűbbek, kerek fejű, hengeres testű, hagyományos minták alapján készült babák, utóbbiak pedig változatosabbak és díszesebbek. „Tóhoku megyében tizenegy család él, amelyek már évszázadok óta apáról fiúra örökítve a tudást készítik a dento kokesit. Voltak olyan mesterek is, akik rendkívül magas szintű szakértelemmel bírtak, és akár a gyerek születési hosszúságának és súlyának megfelelő babát is elkészítették, hogy örök emlék maradjon” – avat be a magyar kokesi mester.
Hozzáteszi: „A dento babák ritkák, mert csak az említett tizenegy család készítheti őket. Japánban „élő nemzeti kincsnek” számítanak. Ezek a mesterek a hagyományos technikákat változtatás nélkül képviselik, állami támogatást kapnak, és munkájukat nagy tisztelet övezi. Bármilyen változtatás esetén hivatalos engedélyre van szükség, így a generációkon átívelő apró módosításokat is nyilvántartják. A mester értéke abban rejlik, hogy kézzel, változatlan formában készíti el a tökéletesen egyforma darabokat.”
Ezzel szemben a kreatív kokesikészítők nagy hangsúlyt fektetnek a változatosságra. Emiatt van némi ellentét a két csoport között: a kreatívok szerint a dentósok monoton munkát végeznek, a dentós ág képviselői viszont a kreatív babákat nem tekintik igazinak. „Szerencsés vagyok, mert egyik csoportba sem tartozom teljesen, így mindkettőtől meghívást kapok, ami ritka, hiszen a két közösség általában elszigetelten dolgozik” – mondja Réka.
A lótusz ragyogása
Ahogy Réka beavat ebbe a különös világba, nem hagy nyugodni a kérdés: honnan jött nála ez a vonzódás Japán iránt?
A történet kezdete a 80-as évekbe nyúlik vissza, amikor a szomszédjukba egy japán család költözött. „Nagyon erős kötődés alakult ki a két család között, és amikor elmentek, hirtelen valami nagyon elkezdett hiányozni. Már kislányként eldöntöttem, hogy Japánba kell mennem.”
Végül 27 évesen, 2002-ben, kutatási ösztöndíjjal jutott ki a Kobe Egyetemre, ahol rajztanárként a művészeti nevelést vizsgálta. „A tapasztalataim egyáltalán nem voltak pozitívak, ezért gondolkodóba estem: ha az iskolákban ennyire poroszos rendszerben tanítják a rajzot, akkor honnan ez a nagyon elemi, ösztönös esztétikához való vonzódás a japánokban? Privát kutatásokba fogtam, vizsgálni kezdtem a régi japán technikákat, például a kalligráfiát, az ikebanát és alternatív művészeti nevelési módszereket. Itt már sokkal több érdekes dolgot találtam. Majd mikor hazajöttem, és megszületett a lányom, írtam neki egy mesekönyvet egy kokesi babáról. Ekkor már elég nagy gyűjteményem volt belőlük, de nem ismertem mélyebben a történetüket.”
A 2009-ben megjelent A csodálatos fababa meséje nagy sikert aratott, és mindenki kíváncsi volt, hol lehet ilyen babát kapni. „Magyarországon ekkor még nem voltak elérhetők, ezért egy barátnőm biztatni kezdett, hogy készítsek én. Mivel ekkor már egy japán szobrász mellett szereztem tapasztalatot arról, hogyan dolgozzak a fával, így azt mondtam magamnak: próbáljuk ki. Visszanézve ezek az első babák teljesen autodidakta módon, saját kísérleti módszerekkel készültek, de az emberek szerették őket: karácsonyig 190 baba fogyott el, egy év alatt összesen 1500 darab. Ekkor vettem észre, hogy valójában már csak ezzel foglalkozom. Mostanra több mint 35–40 ezer babánál tartok, de már nem számolom” – mondja Réka, aki az eladásra szánt babák mellett olyanokat is készít, melyek az életszakaszainak egyfajta lenyomatai. „Ezeket már inkább alkotásnak tekintem” – teszi hozzá.
Réka első találkozása a mesterekkel Narukóban történt, ahol hagyományos kokesi babákat készítenek. Eleinte furcsán néztek rá, de amikor megmutatta fényképeken, hogy ő is készít babákat, a mesterek meglepődtek. 2015-ben aztán támadt egy ötlete: benevezte a babáit a Siroisi városában tartott Japán Nemzeti Kokesi Versenyre, és rögtön díjat hozott el. „A célom nem az volt, hogy nyerjek, hanem hogy lássam: a munkám tényleg kokesi babának számít-e, megállja-e a helyét eredeti közegében. Eleinte azt hittem, csak megsajnáltak, mert messziről jöttem és nő vagyok. A következő évben újra küldtem babákat a versenyre, és ekkor már a fődíjat nyertem el első európai nőként az öltöztetős kokesi szekrénnyel” – mondja Réka, és előveszi az eredeti alkotása másolatát.
– A japán hagyomány szerint a kokesiket soha nem öltöztették át. Az ötletem az volt, hogy ha a babát szétszedhetővé teszem – például levehető a haja vagy a feje –, akkor a faruháját is le lehet cserélni, napernyőt is kaphat vagy minden évszakhoz megfelelő viseletet.”
Réka öröme azonban nem volt teljes. „Amikor enyém lett a fődíj, elszégyelltem magam. Rengeteg mester indult a versenyen, akiknek az apja, nagyapja, dédapja is kokesikészítő volt. Hogy jövök én ahhoz, hogy európai emberként, negyvenévesen elvigyek egy ilyen díjat? Ekkor találkoztam Jennifer McDowell-el, egy amerikai antropológussal, aki a japán kokesikészítők társadalmi rétegéről írta a doktoriját. Elmondta, hogy sose gondolta volna, hogy valaha egy európai nő Japánban ilyen díjat kaphat, hiszen ez egy nagyon zárt, maszkulin közeg. Így fogalmazott: a teljesítményem »egy antropológiai fal áttörésének tekinthető«.”
A díj után Réka meghívást kapott Sibukavába, a kreatív kokesi kiállításra, majd ott megismerkedhetett Aoki Rjókával, a császári érdemrenddel kitüntetett első japán női kreatív kokesikészítő mesterrel. „Aoki néni most 95 éves, ő volt az első női kokesikészítő. Nem vállalt családot, hogy dolgozhasson és kokesiket készíthessen. Gyárat alapított a 60-as, 70-es években, ahol harminc nőt foglalkoztatott, amikor a japán nőknek még nem volt lehetőségük dolgozni.
Gyorsan megtaláltuk egymással a hangot. Azóta rendszeresen levelezünk (postai úton), és évente kétszer meglátogatom. Amikor baleset érte, odaadta nekem a félkész babáit, nehogy az életműve kárba vesszen. Aoki néni nem tartja magát a mesteremnek, mert azt mondta, én már mester voltam, amikor találkoztunk, mégis ő inspirálta a Renka művésznevemet” – mondja Réka és hozzáteszi: Japánban szokás, hogy ha egy mester tanítványt fogad, a nevének egyik kandzsiját átadja neki – ezzel különleges, szimbolikus kötelék jön létre közöttük. „Az én nevemben az Aoki Rjóka névből származó -ka kandzsi szerepel, ami a virágra és a lótuszra utal. Így lett a nevem Renka, amelynek jelentése „a lótusz ragyogása”. Számomra ez nagyon szép hagyomány: a mesteremnek bár nem lett gyermeke, öröksége mégis tovább él bennem.”
Láthatatlan kötelékeink
Az iparművész folyamatosan kísérletezik a babákkal, a japán babák klasszikus stílusát új technikákkal és ötletekkel ötvözi. A KAKO babákat például a japán–magyar diplomáciai kapcsolatok 150. évfordulójára találta ki a tokiói magyar nagykövet felkérésére: egy japán-magyar babapárral mutatta be mindkét kultúra párhuzamait és különbségeit.
A Covid idején pedig ötvözni kezdte a japán kötözőművészetet, a sibarit a babákkal. „Elindult bennem egy gondolatfolyam: miért vagyunk bezárva, mi ez a gubó állapot? Egyre többet foglalkoztam azzal, mit él át a hernyó a gubóban, hiszen mindez alapvető a metamorfózisához. A sibari-technika eredetileg a rabok jelölésére szolgált különböző bűntényekért, majd az 1990-es években Naka Akira japán fotóművész alkalmazta női testeken, kiemelve a sebezhetőséget és a szépséget, szexuális töltettel. Az én értelmezésemben a hernyó tekeri magára a selyemszálat, ezzel gúzsba köti magát, mozdulatlanná válik. Majd erős belső motiváció hajtja, hogy a saját maga által létrehozott kötelékeken áttörjön, és végül szabadon repüljön a fény felé. Mindannyian tekerünk láthatatlan kötelékeket magunk köré – akár családi, társadalmi vagy munkahelyi helyzetekben –, amelyek fojtogatóak, fájdalmat okoznak, de lehetőséget is adnak a belső átalakulásra” – magyarázza Réka.
Noha a kokesik alkotásánál az volt a célja, hogy makulátlanok legyenek, egy repedés, hiba, üreg sehol ne látszódjon, ma már olyan fákkal is dolgozik, amelyek egyáltalán nem hibátlanok. Az ősi női attribútumokat bemutató babáinak megalkotásánál direkt repedezett, csomós, sérült fákat használt fel, és elkezdte kitölteni a repedéseket a kintsugi technika szellemében, majd természetes hulladékfonalakból – gyapjúból és selyemből –, előzetes terv és megszabott forma nélkül öltözteti a babákat.
„Itt van például a kedvencem, az olívafa – mutatja. – Tele van repedésekkel, csomókkal, sőt kártevők nyomaival is – egyszer még egy fekete skorpió is kiesett belőle –, de a hibás fákkal való munkánál nem az a cél, hogy eltüntessük a tökéletlenséget, hanem hogy megtanuljunk dolgozni vele. A hiba lehetőséget ad a fejlődésre. Néha felróják nekem, ha a kokesi babáimnak nem mosolygó szemet és szájat festek. Pedig meg kell szeretnünk azokat az állapotokat is, amikor szenvedünk, mert ott van esély a belső munka és átalakulás számára.”
Kiemelt kép forrása: Juhász János