–

Manapság egy anya nem tudja eldönteni, mitől féljen jobban: attól, hogy militáns hangulatban oktatják majd a gyermekét az iskolában, attól, hogy a lakosságot pénzt és energiát nem kímélve akarják rémisztő intenzitással bevonni a honvédelembe, vagy hogy ez a túlfűtött katonai hangulat és extremitásig fokozott ellenségkép-kreálás nem más, mint politikai eszköz, melyben mi pusztán bábok vagyunk, és úgy táncolunk, úgy gyűlölködünk, mintha zsinóron rángatnának minket.

Amíg a magyar anyák többsége szeptember elején azzal van elfoglalva, hogy jól induljon gyermeke iskolai éve, és ugyan a család nehéz anyagi helyzete miatt nyaralásra idén sem futotta, vagy csak nagy nehezen – egymás mellé rakva a forintokat –, de bízik benne, hogy szeptemberre be tudja szerezni a tanfelszerelést. A tanév elindítása mellett a magyar anyák ereje és figyelme legfeljebb addig terjed, hogy néhány kósza hírt elcsípjenek az oktatással kapcsolatban.

Sok iskolában például a lőterek létesítését, illetve a „hazafias testnevelés” ijesztően militánsnak tűnő bevezetését.

Nem mernek belegondolni, mit is jelent ez pontosan, örülnek, ha a gyermeküket felveszik majd egy jobb gimnáziumba, pedig nekik biztos nincs pénzük a felvételire való készüléshez a méregdrága magántanárra. Boldogok, ha a tornacipőt, a melegítőt és az ünneplőt beszerzik egy olcsó árukat kínáló boltból. Az ebédet be tudják fizetni, és néha gyümölcs meg hús is kerül otthon az asztalra. Azt már rég elfogadta a magyar anyák többsége, hogy nem telik különórákra: sportra, zenetanulásra vagy nyelvoktatásra. Egy darabig ugyan próbálták elhinni, hogy jobban megy a gazdaság, de sajnos ettől a bizakodó hittől még nem lett alacsonyabb a hiteltörlesztésük, nem olcsóbbak a gyógyszerek és az élelmiszerek, és a környezetükben sem lett kevesebb a munkanélküli, legfeljebb már közmunkásnak hívják őket.

A magyar anyák azt végképp értetlenül szemlélik, ami körülöttük zajlik, és legszívesebben magukhoz ölelnék gyermeküket, aztán csak szorítanák őt az idők végezetéig, mert lépten-nyomon furcsa – gyűlölködésre buzdító – üzenetekbe futnak bele.

A magyar anya arra még csak-csak fel tudja készíteni gyermekét arra, amit az iskolában hall majd honvédelmi oktatás címén, hiszen ő is a késői szocializmusban nőtt fel, amikor a legtöbb gyereknek megtanították otthon, hogy a tankönyvek vagy tanárok által sugallt történelmi kép nem egyezik a valósággal. A kisdobosságról és az úttörőségről is tudták a diákok, hogy csak kötelező rossz, mellyel kevesen akartak azonosulni. Igaz, ezek a mozgalmak beérték azzal, hogy egy-egy ünnepen ki kellett öltözni, vagy egy kiránduláson a Mókus őrs és a Medve őrs játékosan megvívott egymással. De az oktatásba és a testnevelésórákra azért nem furakodtak be ezek az elvek, ám nemsokára ez megváltozik.

A magyar anyának arról azért jóval nehezebb értelmesen beszámolniuk a gyerekek felé, hogy mi zajlik pontosan a határvadász-toborzáson, amelyet a saját városukban együtt láttak.

Miért van szüksége a rendőrségnek arra, hogy készenléti állományát olyan civilekkel bővítse ki, akik röpke hat hónapos képzés után felfegyverzetten poroszkálhatnak a déli végeken intézkedési jogosultsággal, és melyhez nem kell más, csak érettségi, magyar állampolgárság, belföldi lakcím, büntetlen előélet, minimális fizikai kondíció, és a hozzájárulás a tökéletes átvilágítottsághoz. Ennek fejében bruttó 226 ezer forintos alapilletményt kapnak, melyre igen magas illetmények jönnek rá, amelyek igazán csábítóak, így aztán sokan beállnak határvadásznak. Főként azért, mert a rendőrség akkor sem szereli le őket, ha már enyhült, vagy megszűnt a migrációs nyomás, ami 2016 márciusa óta így van.

A magyar anyának arra is elég nehéz épkézláb magyarázatot adni, hogy mi az a honvédelmi tábor, ahová a szomszéd kisfiút már hatévesen beíratták. A táborról a gyermek videót is mutat.

A magyar anya kibírja, hogy csak kétszer nyögjön fel rémülten a felvétel megtekintése közben: egyszer, mikor a paintball-fegyverekkel felszerelt kamaszok a terepgyakorlat során egy sötét bőrű férfire fogják fegyvereiket, egyszer pedig, amikor egy arab kendős alakot tepernek le mosolyogva.

A magyar anya akkor is zavarba jön, amikor a gyermeke azt kérdezi, ha egy barátja a Honvédelmi Sportszövetség egyik egyesületében sportol, hogy „akkor ő majd katona lesz?” A magyar anya, erre azt válaszolja, „azért ez nem ilyen egyszerű”, bár tudja, a Honvédség régóta kínlódik azzal, hogy kevesen jelentkeznek tartalékos haderőnek, és a professzionális csapatok is óriási munkaerő-hiánnyal küzdenek. Azt is tudja, hogy a Honvédelmi Sportszövetség létrehozásakor ez is meghatározó szempont volt: „Kiemelten fontos az állampolgárok honvédelmi szempontú aktivitása, képességeik becsatornázása, az egyének egészséges hazafias érzületének és honvédelmi felkészültségének erősítése.“ (honvedelem.hu) Bármit is jelentsen ez a sok rejtélyes kifejezés, melyeket a magyar anya azóta sem tudott teljesen megfejteni.

A magyar anyának végül akkor lesz a legnehezebb dolga, amikor gyermeke megkérdezi tőle, mi is az a hazaszeretet. Akkor a magyar anya szemében könny csillan, hiszen hogyan magyarázhatná el, hogy valami sokkal szebb és nemesebb dolog annál, mint amit manapság oly sokan hirdetnek az országunkban. És főleg nincsen átitatva ilyen fokú gyűlölettel. Csak szeretettel. Hazaszeretettel.

Finy Petra