–

Az intimitás nem szex. Akkor sem, ha sokszor azt értjük rajta, és az intim jelző egyik lehetséges szinonimája a „nemi”. 

Az intimitás sokkal inkább meghittség, ami persze a hálószobában is jelen lehet – meg bárhol másutt is, nem a helyszín a leglényegesebb eleme, hanem a „között”.

Emberek, de inkább azt mondom, élőlények között születik, születhet. És olyasféle rokon kifejezésekkel írható körbe, mint harmónia, bizalom, belefeledkezés, önátadás (nem önfeladás), megismerni vágyás és megismerni hagyás.

Csupa olyan holmi, amire nagyon vágyunk, de oly sokszor hiába. És ha nem kapjuk meg, akkor bár hibáztatni lehet sok mindent és sok mindenkit, mégis leggyakrabban magunknak köszönhetjük a deficitet, ha belátjuk, ha nem.

Bár kétségtelen, a kor, amelyben élünk, nem – vagy sem? – kedvez az intimitásnak

Annak ellenére, hogy látszólag a fél világgal csevegünk a közösségi oldalakon, és képeslap helyett immár szelfiket küldözgetünk az ismerősöknek, meg bárgyú ikonokat az érzelmeink egyértelműsítése végett, mégsem jutunk közelebb egymáshoz.

Sokszor töprengek azon, és hogy miközben ezerszer annyi emberrel vagyok kapcsolatban, mint, mondjuk, a dédszüleim, igazából nem ismerek, mert nem ismerhetek több embert náluk. Mert ahhoz, hogy valakivel „intim” kapcsolatba kerülj (nem szexuális értelemben), idő kell és figyelem, abból pedig nincs több nekem, mint a felmenőimnek. Sőt. Igaz, nekik sem volt megállás, hajnali négykor már piacra mentek vagy állatokat etettek, aztán dolgoztak, este meg várták őket az otthoni teendők, és nem volt mosógép, cirkó, a vizet a kútról hordták, a kályhába meg a sufniból a fát.

Nem dolgoztak tehát kevesebbet, csak talán az volt a nagy különbség, hogy míg én az ébrenlét jelentős százalékát töltöm a képernyőt bámulva, fejemen fülhallgatóval, teljes elszigeteltségben (akkor is, ha közben „munkaügyben” száz emberrel bonyolítok le minicseteket), addig a nagyszüleim, de még a szüleim is, „összedolgoztak”.

Ez az összedolgozás szó nagy kedvenc amúgy nálunk a családban. És közös, semmiextra tevékenységek sorát jelenti.

A nagyanyám meg a nőrokonai például együtt mostak hetente egyszer dézsában. Egy teljes napon át. A szüleim pedig a mai napig együtt szoktak kertészkedni meg főzni (amúgy dolgozni is együtt dolgoznak, tervezők). Közben rádiót hallgatnak, beszélgetnek, vagy csak pucolják némán a zöldséget egymás mellett – és ez nem ordító vagy unatkozó csend, hanem meghitt. Hogy mitől? Nem tudom. Valószínűleg attól, hogy ismerik, fél szavakból értik és szeretik egymást ötvenhárom éve. Más ötletem nincs.

Egy másik kép is beugrott most

Nagymamám keresztszüleinél nagyon sokat voltam kiskoromban. Idősek voltak, de fürgék, testben és szellemben is. Nem született saját gyerekük, de csomó rokongyereket istápoltak egy életen át. Volt egy csodálatos rózsakertjük, nagyon vigyáztak rá. És folyton építgették, volt benne kis tó, kőkastély, kavicsos ösvény, meg persze a millió illatos, nagy fejű virág. Varázslat volt nekem gyerekként. Ma már azt gondolom, a meg nem született gyerekeiknek készült ez a birodalom, belekerült minden szeretet és törődés, amit nem tudtak odaadni egy kicsi embernek. Így dolgozták bele együtt a fájdalmat a földbe, a kertjükbe. (Ami aztán boldoggá tett egy csomó rokongyereket, például engem.)

Persze ezekről a dolgokról sosem beszéltek, szerintem egymással sem. Nem volt szokás akkoriban ennyit vesézni, analizálni meg pszichologizálni. Viszont többet voltak együtt. Egymás közvetlen közelében. Az intimitás szóról mindig ők jutnak először eszembe, ez a réges-rég halott Philemon és Baucis.     

Ha valamit üzen nekem a sorsuk, akkor talán azt, hogy azt az embert tudod szeretni, akit ismersz, és ismerni meg csak akkor fogod, ha figyelsz rá, de igazán figyelsz, viszonylag gyakran, és nem „multitaskingolva”, legyünk bármilyen büszkék is rá, hogy remekül megy az nekünk.

Persze, persze, be tudjuk dobálni a ruhát a gépbe, miközben fő a virsli, és fülünkön a telefon. De zenét nem hallgatunk közben, filmet sem nézünk, könyvet sem olvasunk és egy fontos beszélgetést sem ekkorra időzítünk. Ha mégis, akkor abban nincs köszönet, mert épp a lényeg vész el.

És egy idő után becsavarodik az ember, ha minden, ami fontos, legfeljebb háttérzaj vagy képernyővédő.

Intimitás. Hogyan nyílna meg nekünk bárki, ha szüntelenül jár a kezünk vagy az agyunk, miközben ő fontos dolgokról mesélne? Ha azt érzi, nem fontos annyira, hogy képesek legyünk megállni miatta egy időre, kinyomni a telefont, nem csinálni semmit, csak figyelni, figyelni, figyelni – nem egyszerű, pedig annak hangzik.

De tud még igazán érdekelni bennünket, amit beszél valaki, bárki?

Eléggé fájdalmas magunkba nézi néha.

Mi kell ahhoz, hogy átüsse a falat egy szó, amikor szavak milliói zúdulnak ránk, és legszívesebben bebújnánk a szekrénybe, lehetőleg egy páncélozottba, hogy mindenki hagyjon békén bennünket?

Tudunk még földbe gyökerezni? Ámuldozni? Hagyjuk, hogy lenyűgözzenek? Vagy esélyt sem adunk rá?

Hányszor ordítok rá magamra képzeletben: hogy „ülj már le, az istenit, hallgass el, és figyelj oda!” (Ti nem?)

Amikor például azon kapom magam, hogy beszél hozzám, akit szeretek, de én közben pörgetem tovább a teendőket, pakolászok körülötte, vagy jár az agyam az aktuális cikken, amin dolgozom, bár mondogatom, hogy ühüm, meg aha, de valójában nem figyelek, vagy nem úgy figyelek, ahogy kéne.

Közben tudom, hogy nem lehet parancsszóra átérezni. Meg azt is, hogy megy az idő, fogy a zseton, és nincs még egy életem, ahogy a másiknak sincs.

Az ember ma osztott képernyőn nézi folyton a világot, aztán csodálkozik, hogy benéz ezt-azt, félreért dolgokat vagy egyszerűen csak semmi örömet nem lel már a mozizásban.

Ja, intimitás, innen indultunk  

Egyszer leszúrt az apukám, hogy „hé, ne pörögj már annyit, hanem élj!”.

Megsértődtem persze, de ma már értem, mit akart mondani, akkor valahogy úgy magyaráztam, hogy elfelejtette, milyen fiatalnak lenni.

A vicc az, hogy nálam épp az öregedés hozta a szétforgácsolódást. Mert sokkal, de sokkal több zsákot cipelek ma, és egyiket sem tudom könnyű szívvel lerakni. Ti sem, ugye? Értjük egymást.

Látom (figyelem!) a korosztályomat. Itt vannak a szabadságolások, mindenki próbál napokba sűríteni kalandot és pihenést, szerelmet és barátságot, „énidőt” (brrr!) és családozást. Aztán visszamennek pihenni az irodába.

Úgy teszünk, pajtikáim, mintha be lehetne pótolni ötven hetet kettőben. Mintha fel lehetne építeni ennyi idő alatt bármit is. Mondjuk, intimitást.

Kurucz Adrienn

Ha azt veszed észre magadon, hogy mostanában kerülöd az intimitást a családoddal és a barátaiddal, akkor olvasd el a HVG Extra Pszichológia cikkét. 

Fotó: Unsplash/Brooke Cagle