Hajrá, tiéd a világ! 

Nehezen vackolódik be a komfortzónájába az, akinek gyereke van. Persze ez nyilvánvaló, nem is kell túlmagyarázni, de annyit azért szeretnék elöljáróban elmondani, hogy ha nincs ez a gyerek, akkor ez a londoni út sincs. Akkor talán egy olyan helyre megyünk az apjával, ahol még nem jártunk, vagy – és ez a valószínűbb – nem utazunk, hanem festetünk. Vagy pihegünk valami hazai, eldugott faluban pár napot szabadság címén, kialusszuk magunkat, aztán húzunk vissza dolgozni. De mégis belevágtunk egy jósolhatóan mozgalmas és energiaigényes kiruccanásba, mert van egy kisnagylányunk, aki évek óta tanulja az angolt, és még nem volt olyan országban, ahol ezt anyanyelvként beszélik, ráadásul nagyon-nagyon szerette volna látni Londont, különös tekintettel a Harry Potter-múzeumra. Úgyhogy nekivágtunk. És persze egészen másként utaztunk, mint azt kettesben tettük volna a férjemmel.

Azt nem mondom, hogy kipihentük magunkat, de azt igen, hogy életünk egyik legnagyobb közös kalandja volt, ezer élménnyel. Amelynek nagy része biztos elmarad, ha nincs velünk a lányunk.

A már emlegetett múzeumba például tuti, hogy nem megyünk el, ami nagy kár lett volna, imádtuk mind a hárman, holott a férjem például egyáltalán nem volt képben a történetet illetően, mégis lenyűgözte. De az is valószínű, hogy sokkal kevesebbet bóklászunk a városban „csak úgy”, voltaképp céltalanul, nem vacsorázunk ostyába töltött fagylaltot a kínai negyedben, nem „találkozunk” Lily James-szel, Ed Sheerannal  és Danny Boyle rendezővel a Yesterday című film londoni premierje előtt (Dorka, a lányunk szúrta ki, hogy valami fontos esemény zajlik épp az Odeon mozinál a Leicester Square-en, aztán persze maradnunk kellett a sztárok seregszemléjén), nem mászunk fel egy csomó lépcsőn, és nem térünk be egy csomó utcába, ahová nekünk, felnőtteknek eszünkbe sem jutott volna betérni, de aztán mertük hagyni, hogy vezessen a gyermeki kalandvágy és expedíciós ösztön minket is.

Nem bántuk meg. Lehet, hogy egy hivatásos idegenvezető egészen másfelé vitt volna minket, de hát (Petri Györgytől) tudjuk, „az angyal a részletekben lakik”.     

Nem pironkodni, beszélni!

Emlékszem, mikor először német nyelvterületre léptem 13 évesen, kisebb sokkot kaptam attól, hogy az a német, amit én hetedik éve tanultam Pesten tankönyvekből, nem egészen az, amit a cseregyerek barátnőm Antje meg az ő haverjai beszéltek a berlini lakótelep közepén. Persze mint az idegen nyelvi közegbe csöppent gyerekek általában, hamar belejöttem a szlengbe is, és aztán be nem állt a szám, annyira élveztem a gyors fejlődést.

Az angollal egészen más a viszonyom: húszévesen kezdtem ismerkedni vele, és bár sok energiát tettem bele, és ma is tanulom, nem vált soha bensőségessé a viszonyunk, ha csak lehet – gyakorta nem lehet, – próbálom megúszni a megszólalást, a filmnézéssel, olvasással nincs bajom. Valahogy mindig az az érzésem, egészen más ember vagyok, amikor angolul beszélgetek valakivel, vagy inkább önmagam lebutított verziója, mert szinte soha nem tudom egészen azt és úgy mondani, ahogy azt magyarul tenném.

Az akcentusom pedig örökké feszélyez.

A lányom ezzel szemben, mint kiderült, egyáltalán nem görcsöl ilyeneken. Neki nem feladat, hanem kaland angolul beszélni, egy ismeretlen, de izgalmas, meghódítandó terep. Nem az aknákat keresi benne, mint az én generációm sok tagja, hanem a játékot, és ez nekem nagyon tetszik. Oké, öt éve kéttannyelvű iskolába jár, ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy bizonyos órákat angolul tartanak nekik, és idegen nyelvi lektorral is gyakorolnak. Viszont úgy vettem észre, a szókincsének egy része nem a suliban ragadt rá, hanem a filmekből. Vizsgáztatással is foglalkozó nyelvtanár ismerősöm mesélte nemrégiben, hogy a hozzá kerülő tinédzserek egy jelentős része tanult meg remekül az angol nyelven nézett menő sorozatoknak köszönhetően. Olykor még számára is zavarba ejtően jól (és jó kiejtéssel) nyomják az angolt (a legaktuálisabb szlenget is magabiztosan használva), úgy, hogy sosem magoltak szavakat.    

És nemcsak a nyelvtanulás módja változott óriásit a mi gyerekkorunkhoz képest, hanem az is, ahogyan egy idegen nyelvi közegbe csöppenve a fiatalabbak viselkednek.

Nem a Marsról jönnek, csak Magyarországról

Amikor 13 évesen Berlinbe kerültem, mondhatni, rácsodálkoztam német barátnőm világára (az állam pedig akkor esett csak le igazán, amikor átmetróztam Nyugat-Berlinbe). Antjéék a keleti blokkban éltek, tehát a nyolcvanas években sok hasonlóság volt az országaink közt rendszerszinten, életszínvonalban, de annak ellenére, hogy csak egy-két év volt köztünk, másként öltözött, más zenéket hallgatott, mást evett, és soha sem mehetett át a város másik felébe, a falon túlra, míg én viszonylag egyszerűen, pedig neki voltak ott rokonai, nem nekem – na, ez sem fért a fejembe. UFO-nak éreztem magam.

Ehhez képest a mai gyerekek, ezt tapasztaltam, nem szeppennek meg, de meg sem hatódnak különösebben, ha átlépnek egy országhatárt (míg a mi szüleink még rettegtek, mi pedig a mai napig reflexből izgulunk Hegyeshalom előtt), fogalmuk sincs arról, hogy nem is túl régen csak háromévente mehetett nyugatra az ember, és csak annyi valutát válthatott, ami nyilvánvalóan nem volt elég semmire, tehát feketézni kellett, és izgulni a határon. Ezért is, meg még sok minden más miatt.

Azóta sok minden változott, világfaluban élünk, mondják, és tényleg. Amikor a lányom Londonban élő gyerekekkel társalog, nem kell visszakérdeznie, hogy miről is van szó, ugyanis érti az utalásaikat.

Ugyanazokat a filmeket és sorozatokat látta Pesten, amit ők, ugyanazokért a márkákért, ételekért és sztárokért rajong, hozzájuk hasonlóan falja a Harry Pottert, meg más ifjúsági regényeket, és hasonlóképp penge a kütyühasználatban.

Én fotóztam, ő vlogolt, a barátaival pedig esténként videocseten egyeztette is, ki merre jár éppen.

A free wifire mindenhol az első minutumban lecsapott.

Elképesztő volt látni, hogy az első pillanattól kezdve gyorsabban kezeli az automatákat, tölt fel például egy kikalkulált összeget (az én kártyámról persze) az Oysterére (utazási bérlet – a szerk.), ami először van a kezében. Mire én felfogtam, mit kell megnyomni, ő már megnyomta. Nem vagyok lassú, csak hozzá képest, ő hipergyorsan átlát és memorizál minden ábrát, vizuális kódot, feliratot. Mire átfutottam az állomásneveket a metróban a falon, ő már rég elindult a megfelelő irányba, igazából rá is bízhattam volna magam.

Ámulatba ejt ez a generáció, ez az igazság, és folyton kihívások elé állít, ami jót tesz nekem, ha néha kimerítő is, mindenesetre a tunyulás ellen dolgozik.

Azért annak is örülök, hogy a lányom – velem ellentétben – imádja az automatákat, például az önkiszolgáló kasszákat, és csinálja helyettem a vonalkód-leolvasást például, meg a gombnyomkodást, sokkal gyorsabban, mint én tenném, így nincs az a kényszerképzetem, hogy feltartom fél Londont – vagy Budapestet, mert már itt is terjed ez a módi. Dorkának játék, ami nekem para, mert nehogy már elcsesszek valamit, és sípoljon a kapu, vagy segítséget kelljen kérnem a személyzettől, mert akkor, ugye, meg kell szólítani egy idegent… na, azt meg nem szeretek magyarul sem.  

Mosolyogj és beszélj hozzá!

Igen-igen, ez egy kényes kérdés. Bevallom, nagyon rossz vagyok a villámtársalgásban. Arra gondolok, amikor meg kell szólítani valakit, hogy „merre van a metró?”, vagy, hogy „legyen szíves, álljon arrébb”. Nyűg nekem minden interakció, amelyet nem olyanokkal folytatok, akiket már valamelyest ismerek.

Azt hittem, a nagyvárosi létezés miatt is van ez a begubózás bennem, ösztönös önvédelme a távolságtartás a dugó és tömeg cincálta idegrendszernek.

Sokszor figyelem amúgy a buszon, metrón, hogy egy csomó ember nemcsak a megszólalást kerüli vagy a szemkontaktust, de még körül is bástyázza magát: cekkert vet a mellette lévő ülésre, oda ne telepedjen valaki, fejhallgatót tesz fel, a szemét a telefon kijelzőjére függeszti, se hall, se lát.

Azt persze nem állítom, hogy Londonban nyitottabbak az emberek, de az biztos, hogy sokan szólítottak meg az utcán, és nemcsak akkor, ha szemmel láthatóan épp elkeveredtünk. Volt, hogy valaki azért jött oda hozzánk, mert látta, hogy le szeretnénk fotózni valamit, és tudott egy jobb helyet, ahonnan szebben látszott az épület. Megmutatta, aztán rohant vissza az irodájába, az öltözékéből ítélve meetingelni. 

Ehhez képest mi, magyarok sokszor megkukulunk, ha egy másik magyarral futunk össze a világban: csak rá ne jöjjön, hogy honfitársak vagyunk…

(Nem így a londoni magyarok! Csomószor szólítottak le mosolyogva ott élők, hogy helló, magyarok, merre mentek, tudjátok az utat?)    

Én nehezebben, a lányom rögtön átvette ezt a spontán, reflexszerűen barátságos, zsigerből egymás felé nyitó, közlékeny mentalitást, mondjuk, neki idehaza is inkább sajátja. Amikor például meglátta, hogy valaki annál az automatánál próbálkozik, amelynél mi kudarcot vallottunk korábban, mert rossz benne a kártyaleolvasó, visszaszaladt, és szólt a férfinak, hogy gáz van a ketyerével, menjen egy másikhoz. Rájött volna magától is a megoldásra? Rá. Így viszont kapott pár kedves szót, és egy mosolyt a reggeli termoszos kávéja mellé egy magyar kislánytól. Talán számított neki. Hiszem, hogy igen. Nekem biztosan.      

Kurucz Adrienn 

 A képek a szerző tulajdonában vannak