–

Nem könnyű az élet, ha az ember nem Harry Potter-rajongó

Úgy értem, nem könnyű két tízévessel az élet, mert ők szívük szerint reggeltől estig erről beszélnének, és olyan jó lenne néha adekvát válaszokat adni nekik, nem csak hümmögni. Még jobb lenne együtt lelkesedni, és minden szereplőnek tudni a nevét. De sajnos nem megy ez nekem. Négy kötetet olvastam fel nekik, és szinte semmire nem emlékszem. A filmekből (ha többet is láttam, már nem vagyok benne biztos) még annyira sem.

Hát nem kicseszés, ha az ember immúnis egy ilyen őrületre?

Egyetlen dolog van a Harry Potterrel kapcsolatban, ami rám is hatott: a Harry Potter-stúdió

Ez volt az idei nagy ajándék nekik: elmentünk megnézni az eredeti forgatási helyszíneket. Ez szerencsére nem olyan nagy beruházás, mintha a hollywoodi Universal-stúdióba kellene elzarándokolni, még csak nem is olyan, mintha az európai Disneylandbe. A Warner Brothers Londontól nem messze építette fel a Harry Potter-univerzumot, és ha időben jegyet vált az ember, még a repülőjegyet is olcsón megúszhatja. (Előbb a Harry Potter-belépőt érdemes megvenni, az is konkrét időpontra szól.)

Jó, nem állítom, hogy a belépőjegy olcsó (felnőtteknek 15 ezer Ft, gyerekeknek nagyjából 12 ezer), de azt igen (így, utólag), hogy abszolút megéri.

Életre szóló élményt kap bárki – legyen akár olyan megveszekedett Harry Potter-közönyös, mint én, vagy hardcore rajongó. Nekik egyenesen kötelező.

Az egész persze Londonban kezdődik, ahol muszáj leróni egy tiszteletkört a valódi King’s Cross állomáson, a 9 és háromnegyedik vágánynál. Nem kell aggódni, hogy nem találjátok meg: olyan tömeg veszi körül, hogy rendőrök irányítják a forgalmat. Ami azt jelenti, hogy egy hosszú sort kell kiállnia annak, aki szeretne egy fotót lőni a falnál, de persze illik sietni, 15 másodpercnél tovább ne időzz! Cserébe a nyakadba tekerhetsz egy stílszerű sálat, és a kezedbe adnak valamit (Mit is? Nem emlékszem. Az az igazság, hogy mi nem álltunk be bohócnak). Pár lépésre a nevezetes helyszíntől természetesen Harry Potter-bolt is van, hülyék lennének nem megsápolni azt az óriási közönséget, amely eddig elzarándokolt.

Kezdőknek – úgy értem, akik itt kezdik a londoni Harry Potter-túrát – ez is maga a Kánaán

Van itt minden a varázspálca-készlettől a teljes ruhatáron át a kulcstartóig, meg annál is több ember. Csak miután kiszédültünk az üzletből (üres kézzel, erre nagyon büszke vagyok), még kótyagos fejjel a sok látnivalótól, vettük észre, hogy ide is sorba kellett volna állni. Mert ennyire okosan szervezik meg a dolgokat: ilyen mennyiségű vásárlónál már nem árt külön bejáratot és külön kijáratot nyitni, csak épp mi nem vettünk észre.

A King’s Crosson aztán felszállsz egy vonatra, elzötyögsz egy Watford Junction nevű kisvárosig (ami persze nem zötyögés, hanem siklás, zötyögés akkor lenne, ha egy hazai vonatra szállnál), és ott átváltasz egy Harry Potter-buszra.

Végül megérkezel a semmi közepén egy lapos épülethez, előtte hatalmas parkoló – szóval egy klasszik filmstúdióhoz, amiben kívülről nincs semmi érdekes. Na, jó, legfeljebb a kerítésen körbefutó vintage Harry Potter-plakátok.

De amikor belépsz, ott már bizsereg a levegő

Egy hatalmas előtérbe érkezel, ahol rengeteg ember nyüzsög. Egy részük a büfében lazít, másik részük várja a turnusát, és ott vannak azok is, akik már megjárták a csodát, és most próbálják összeszedni magukat.

Természetesen már itt, a belépésnél szembe találod magad egy hatalmas Harry Potter-store-ral, de a vásárlással tanácsos várni a túra végig. Mivel a belépőjegyhez azt kérik, érkezz az indulás előtt fél órával, úgyis van időd nézelődni, akklimatizálódni, felmérni a terepet. A kabátot nem érdemes leadni a ruhatárban, mert a túra külső helyszínekre is vezet, ahol még szükség lesz rá.

Az első helyiség, ahová bebocsájtást nyersz, egy vetítő. Itt mindnyájan (körülbelül 50 fő egy csoportban) helyet foglalunk a vörös bársonyszékekben, és megnézünk egy rövid ismeretterjesztő filmet a Harry Potter-univerzumról, amihez – értelemszerűen – nem árt tudni angolul. Majd egyszer csak eltűnik a vászon, és kezdetét veszi a varázslat.

Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire nem vagyok érintett a Harry Potter-lázban, de higgyétek el, amikor megnyílt előttünk Roxfort kapuja, és azonnal a hatalmas ebédlőcsarnokban találtuk magunkat, akkor még nekem is elállt a lélegzetem.

És ez még csak a bevezető, hiszen nem is eredeti (ennek a helyszínnek létezik egy valós változata Oxfordban), csak egy része van megépítve, az is díszletszagú, a többit számítógépes animációban teszik hozzá, de így is döbbenetes a nagysága és ereje. Már a túra elején a valóságon kívül helyezheted magad, és egy mesevilágba csöppensz. A diákok hosszú asztalainak végén, a terem hátsó fertályában pedig ott a tanári asztal, és előtte a bábukon az eredeti jelmezek: McGalagonyé, Dumbledoré, és Pitoné például.  

Miután kibámészkodtad magad, és elég fotót készítettél, jön a következő terem

Ez egy hagyományos filmstúdió, aminek minden sarkában másik helyszín fogad: az egyik Piton szobája (de olyan, mint egy titkos laboratórium), a másik egy lépcsőforduló, mögötte a fal tele festményekkel (amelyek a történetben mozognak), a harmadikban Harryék hálószobája, a negyedikben pedig a Griffendale társalgója. A különböző díszletegyüttesek között képernyők, amiken hol egy olyan jelenetet látunk a filmből, amiben a díszletet megtöltötték élettel, hol pedig a díszlettervezők nyilatkozatait, akik arról mesélnek, honnan merítettek inspirációt, és milyen elvek mentén terveztek.

Egyetlen ilyen teremben annyi a látnivaló, hogy órákig nézegethetnéd, mire felfedezed minden apró részletét, hiszen nyilvánvaló, hogy elképesztő mértékű energiát fektettek bele, a legigényesebb munkát végezték, és mindennek van értelme.

Na, itt múlik el végképp annak a jelentősége, hogy szereted-e a Harry Pottert, vagy csak kísérőként érkeztél. Mert az a mérhetetlen professzionalizmus, pénz és tudás, ami itt fel van halmozva, önmagában lenyűgöző, teljesen mindegy, hogy mihez kapcsolódik.

Emellett azért tegyük hozzá: nem sok ember akad a földkerekségen, akiben a tradicionális brit ízlésvilág nem mozgat meg semmit. Hány regény, film és festmény gondoskodott arról, hogy mire a Harry Potterig eljutottunk, már bennünk is mélyen elültesse ennek a kultúrának a szeretetét, sőt, bizonyos fokú ismeretét. Hogy mire szembetaláljuk magunkat a barna, a bordó, a mustársárga és a méregzöld különböző árnyalataival, addigra ezek a színek konkrét érzéseket és emlékeket idézzenek fel bennünk, és a kopottság, viseltesség és angol provincializmus is valóságos nosztalgiába ringasson minket.      

Természetesen a Harry Potter látványtervező csapata ezeket a húrokat szándékosan pengeti rajtunk

És tudatosan apellál a korábbi élményeinkre – egyúttal az emberiség egyetemes kultúrkincsére. Többek között ezt boncolgatják a teremben látható videóban, és azt is ecsetelik, hogyan szedték össze egyenként a kellékeket, és hogyan őrködtek azon, hogy minden kellően használtnak, ezáltal otthonosnak tűnjék.   

De nemcsak a díszletekről van szó – amik végeérhetetlen sorban jönnek szembe velünk a túrán, egyik után a másik, mind überelve az előzőt. (A legnagyobb hatást azért kétségkívül az teszi az emberre – legalábbis rám  –, amikor váratlanul újra a King’s Crosson találod magad, újra lehet fotózkodni a 9 és háromnegyedik vágány előtt, de most ott a piros gőzmozdony is a hozzá tartozó vintage-kupékkal, amelyeket belülről is megtekinthetsz.)

De még annyi minden más van, hiszen egy film látványvilágán egy egész hadsereg dolgozik különféle szekciókban.

Megmutatnak számtalan vizuális trükköt – attól kezdve, hogy hogyan repülnek a szereplők a seprűn egy kviddics-meccsen, egészen addig, hogy a különféle lényeket hogyan mozgatják –, külön teremben a grafikai elemeket (ami leginkább szívügyem), a kézzel írott leveleket, a direkt a filmnek nyomtatott könyveket, plakátokat, újságokat, stb. Aztán bepillantást nyerünk egy hatalmas smink- és maszkmesteri részlegbe is, ahol megszámlálhatatlan fejet, testet láthatunk – ezeken is több, mint százötven ember dolgozott.

Végül kijutunk az épületből, egy kis térre érünk, ahol ott áll a Kóbor Grimbusz teljes életnagyságban, Dursleyék háza abban az állapotban, ahogy Harry hozta (tele repülő levelekkel), és egy híd is, amit váratlanul megtámadnak a Halálfalók, és lehet velük küzdeni.

Jobb, ha nem lövök le minden poént

Elvégre azért írom ezt a beszámolót, hogy kedvet csináljak hozzá, és másoknak is része legyen az élményben. Csak annyit árulok el, hogy természetesen megkóstoltuk a vajsört, és nem kerülhettük el, hogy a túra során kötelezően útba ejtendő shopokból ne hozzunk haza valami emléket, de az igazi emlékek úgysem kézzel foghatóak. Mert számomra legalábbis az volt a legfontosabb elem, hogy a gyerekeim is láthatták: mennyi munka van egy ilyen produkcióban, hány ember odaadása, profizmusa, tudása és együttműködése kell hozzá.

És ha mindenki a tőle telhető legjobbat nyújtja (természetesen azért, mert szívvel-lélekkel hisz az ügyben), akkor egy ekkora világot lehet felépíteni, a grandiózus épületektől és tájaktól kezdve a legapróbb részletekig.

Hihetetlenül felemelő érzés, hogy miután jártunk a Mágiaügyi Minisztériumnál, az Abszolúton, a Tiltott rengetegben és Hagrid kunyhójában (hogy csak néhány helyszínt említsek), végül, a túra utolsó szakaszában egy sötét kis szobába érkezünk (igazán ez a legkisebb), ahol hófehérben ott virít Roxfort makettje – de ez is olyan, mint egy műalkotás. Így búcsúzóul még láthattuk, hogyan készítették a légi felvételeket (illetve ami annak látszott), és mi is a középpontja ennek az egész legendának. Mintha cukorból lenne, olyan fényesen, tisztán csillog, és a sötétben mindannyiunkat megszáll az áhítat, hogy itt lehettünk, benne a fantáziavilágban, és egy kis időre ez tűnhetett a valóságnak. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Stuart Wilson/WireImage

A további képek a szerző tulajdonában vannak