–

Éppen alkotói válságban vagyok, szenvedek a téltől, a hidegtől, beburkolózom a takaró alá, és várom a tavaszt. Nem megy az írás, nem megy a gondolkodás, nem megy a kommunikáció, semmi nem megy, csak a teafőzés.

Tegnap este is itt ültem a gép előtt, próbáltam mondatokká formálni a gondolataimat, de csak hatalmas betűmaszlag jelent meg képernyőn. Már majdnem feladtam, aztán éjszaka csoda történt. Na, jó, igazából már tegnap délután kezdődött, de akkor még nem vettük túlságosan komolyan. Szóval: most kapaszkodjatok meg, üljetek le, vegyetek egy nagy lélegzetet, mert következik a bréking nyúz:

Londonban hó van!

Várj, ne kattints még rá a kis x-re a jobb felső sarokban, és ne is zárd be az ablakot azért, mert épp most értél be jeges, fagyos, latyakos utcáról, és mindenre vágysz, csak arra nem, hogy a hó szót még egyszer meglásd magad előtt. Tisztában vagyok vele, hogy otthon már mindenkinek „tele van a hócipője” a dübörgő mínuszokkal, és a hó is kezdi elveszíteni varázsát, de el sem tudom mondani, hogy nekünk ez itt mennyire nagy csoda. Nagyjából olyan, mintha nyáron elkezdenének pálmafák nőni az Andrássy úton. Na, mégiscsak belecsempésztem egy kis meleget ebbe a cikkbe. Így már jobb, ugye?

Azért azt tudni kell, hogy itt tényleg annyira ritka, hogy nemcsak esik a hó (olyan azért már előfordult az elmúlt három évben, amióta itt élünk), hanem látható mennyiségben meg is marad (ez mai napon nagyjából két-három centit jelentett), hogy félig megbénult a város. Reptereket zárnak le, késik a metró, a vonatok sem tudják tartani a menetrendet, a járdák járhatatlanok a különböző forgásokat bemutató autókat pedig rossz nézni az utakon. Itt ugyanis nincsenek bevetésre váró hókotrók, pince mélyén lapuló hólapátok, cserére váró téli gumik. Egyetlen makulátlan állapotú szánkóval azért találkoztam útközben, de a tulajdonosa épp az egyik ismerősének mesélte: pont öt éve várta, hogy újra elővehesse.

Egyszerűen nem érdemes ezeket beszerezni azért, hogy ötévente két napra előkerüljenek. Ilyenkor inkább mindenki otthon marad, vagy a nem létező vezetéstechnikai tudását brillíroztatja a jeges aszfalton nyári gumikkal, vagy beszart pingvinként totyog a balerinacipőjében, vagy a félig nyitott szandáljában. Mindkettőre láttam példát ma reggel oviba menet.

Mondjuk, hazudnék, ha azt mondanám, hogy Barnit olyan könnyű lett volna felöltöztetni ma reggel, ugyanis a vastag téli anorákja Magyarországon pihen érintetlenül, mert amikor decemberben otthon voltunk, egyetlen egyszer sem volt rá szükség, és amikor anyukám február elején meglátogatott minket, nem éreztem szükségét, hogy kihozza, mert „ha eddig nem volt  hó, ezután miért lenne?”.

Az időjárás azért nagy Móka Miska, meg kell hagyni.

Szóval se hótaposó csizmánk, se vízhatlan kesztyűnk, se vastag téli hacukánk nincs, úgyhogy jobb híján mindent ruhaneműt ráadtam a gyerekre, amit találtam a lakásban.

Harisnya, dupla zokni, bélelt farmer, esővédő nadrág, anyukám által kötött pulcsi, sapka sál, és valahol az egyik tároló mélyén találtam egy kesztyűt, amit két éve januárban vettünk neki, amikor a Magyarországon töltött karácsonyi szünetben ránk szakadtak a mínuszok meg Holle anyó párnája is.

Mondanom sem kell, hogy a reggeli indulás nem volt zökkenőmentes, mélyen együtt éreztem a skandináv anyukákkal meg a szibériaiakkal is, és persze azon honfitársaimmal, akik ezt nem ötévente két reggel alatt nyomják le, hanem évszakonként 30-40-szer.

De onnantól kezdve, hogy kiléptünk a ház ajtaján, szertefoszlott minden feszültség, egy pillanat alatt feledtem el a ruhafelvétel körüli veszekedést, a hideggel kapcsolatos averzióimat, mert a gyerekem szemében olyan fény csillant, amit talán akkor láttam először, amikor kétéves korában először vitte el az apukája LEGO-kiállításra. „Na, így néz ki a rendes tél” – kommentálta a skandináv mesekönyveken szocializálódott gyerekem a jelenséget.

A tízperces utunk majdnem fél órát tartott az oviba, de azt hiszem, még soha életemben nem battyogtam ilyen vidáman reggel fél kilenckor, mínusz négy fokban.

Pásztory Dóri

A képek a szerző tulajdonát képezik!