Ma a ruhatáramról fogok írni. Szerda este van, a cikkírós nap. Barni szerdánként spanyolul tanul a bölcsiben Brendától, a gondozónénitől. Marci szerdánként elvész a virtuális térben, hogy mindenféle vezényszavakkal instruálja a világ különböző pontjain a monitort bámuló barátait.

Ez is csak egy ugyanolyan szerda, mint a többi. Úgyhogy beszéljünk a ruhatáramról. Aminek a része a szép magenta-felső, amiben a múltkor a London Eye előtt fotózkodtam. Pamut, egyszerű, letisztult. Imádom. Az unokatesómmal sétáltunk a Temze-parton, most volt először Londonban. Nem mentünk át a Westminster-hídon, mert szokás szerint irdatlan tömeg hömpölygött át a Temze egyik oldaláról a másikra, meg-megállva egyet szelfiezni a város három legnagyobb látványosságaival: a Westminsterrel, a London Eye-al és a Big Bennel.

Ha egy vendégünk először jár itt, akkor mindig idáig megyünk a metróval, nagyjából ez a legközelebbi klasszikus turistalátványosság az otthonunktól. Kiszállunk a metróból, és rögtön ott a Big Ben, ami lenyűgöző. Emlékszem, amikor először jártam ott két éve. Hideg volt, talán február. Csak Barni narancssárga pufidzsekijére emlékszem, meg arra, hogy fáztunk. Már két hónapja itt éltünk, és én még nem láttam egyetlen nevezetességet sem, úgyhogy egyszer csak felkerekedtünk várost nézni.

Barni még a kék babakocsiból szemlélte a világot. Toltuk át a Westminster-hídon, és elállt a lélegzetem a látványtól. Az égen tökéletesen elrendezett bárányfelhők, mögöttem a Westminster, előttem a London Eye.

Emlékszem, ahogy átfutott az agyamon, hogy milyen gyönyörű ez a hely, én pedig mennyire szerencsés vagyok, hogy itt lehetek. Kicsit ki is röhögtem magam, amiért úgy gondoltam, nem nekem való London.

Rengetegen voltak a hídon, ott mindig rengetegen vannak. Ha tehetem, el is kerülöm, mert egy derűsebb napon egy örökkévalóság ott átkelni.

Ma reggel orkánerejű szél volt, szakadt az eső. Kimozdulni sem volt kedve az embernek. Aztán délutánra kiderült az ég, három körül pont beragyogta a várost a tavaszi világosság.

Ja, igen, a ruhatáram. Arról akartam írni, hogy épp a kapszula-gardróbon dolgozom. A sötétkék az alapszín.

A Facebookon nem akartam bejelölni, hogy biztonságban vagyok. (Tudjátok, van egy ilyen funkció.) Az olyan drámai. Hát, miért ne lennék? Ez nem egyértelmű? Mi biztonságban vagyunk. Ma szerda van. A spanyol, meg a cikkírás, meg a game night napja. Reggel még esett, délután már sütött a nap. Ilyenkor nem nagyon van nálunk vendég, mi meg már láttuk a Big Bent. Mi amúgy is a híd másik oldalán szoktunk menni.

Tíz metrómegállóra lakunk a Westminstertől. Máskor, ha kérdezik, azt mondom, közel van. Most nagyon messze.

Aztán jönnek a levelek. Mert aggódnak értünk a közeli és távoli barátok. Nekik mi vagyunk London, a szó, amivel most minden hír kezdődik, a szó, ami a tévéképernyő bal alsó sarkában villog, miközben felfegyverzett rendőröket mutatnak, meg hídon fekvő embereket, és terrortámadásról beszélnek. És ők nem képzelik el ezt a tíz megállónyi távolságot, mert 1700 kilométerről ez nem látható.

Én itt, viszonylag közel zsilipelek magamban. Képtelen vagyok bekapcsolni a tévét. Az értem aggódó barátnőmet lecseszem, hogy miért valami pongyolán megfogalmazott hírt küld, meg olyat, ami meg nem erősített információk alapján írta meg a szalagcímet. Mint valami buzgó mócsing egyetemista, azt figyelem, hogy melyik portál milyen stílusban és milyen információk alapján tudósít. Gyorsan előkeresem magamban az újságírót, a formára fókuszálok, és próbálom perifériára nyomni a tartalmat.

Nem tudatosul bennem, hogy ez egy olyan helyen történt, ahol már jártam (mondjuk, a Westminster-hídon szerintem nagyjából mindenki, aki valaha megfordult Londonban), hogy ez az a város, ahol élek. Közben már le sem tudom írni a szót, amivel most tele vannak a hírek.

Aztán felhívom a nagymamámat, hogy ha este bekapcsolják a híradót, akkor majd ne aggódjanak. Nem tesz jót az ő korukban egyetlen perc riadalom sem. Aztán gyorsan küldök egy képet a családnak az éppen ébredező Barniról. Hogy még véletlenül se képzeljenek el minket a hídon. Azon a gyönyörű hídon, amiről olyan csodás a kilátás. Nem pedig azon a hídon, ahol… Nem akarom leírni. Nem megy. Nem engedem meg nekik, hogy elvegyék a hidat. A barbár állatoknak, akik képesek embereket megölni.

Tovább blokkolom a tudatomat, hogy én se képzeljem el magam ott. Mintha most valami távoli galaxison lennék, nem ebben a városban. 

Úgy nehéz lenne. Mert még számtalanszor fogok arra járni, megmutatom a Big Bent a minket látogató rokonoknak és barátoknak. Meg azt a páratlan látványt a Westminster-hídról.

És annak a hídnak muszáj megmaradnia így a fejemben. A bárányfelhőkkel, az óriáskerékkel meg a toronyórával. Nem engedem, hogy a gyilkosok elvegyék tőlem ezt a képet. Nem engedem be a félelmet a tudatomba. Mert ezt akarják, de nem hagyom.

Nem félek. Majd jövő héten írok a ruháimról. Szerdán. Amikor spanyol van, cikkírás meg game night.

Pásztory Dóri

Kép: iStock by Getty Images