Angliáról ritkán jut az embernek eszébe a strandolás meg az óceánpart. Nekünk is két évbe telt, mire rájöttünk, hogy mi most épp egy szigeten élünk, amit bizony körbeölel a morajló víztömeg. A múlt heti WMN-tartalom pedig megadta az utolsó löketet, mert nehogy már majd az én Instagram-feedemről hiányozzanak a nyaralós képek. Na, meg az is, hogy rám elég jó hatással van a víz, mármint akkor, ha nem kell belemennem. Kisimítja a meggyűrt idegrendszeremet, mint a vasaló a munkába járós ingeket, amiket most hétről hétre prezentálnom kell, ugyanis a férjem új munkahelye megköveteli a csitti-fitti outfitet. A vasalás pedig a szeretetnyelvem, ugyanis zsigerből gyűlölöm az egész procedúrát, ezért úgy érzem, hogy mély, megbonthatatlan szerelmemet és gyengéd gondoskodásomat fejezem ki azzal, ha minden vasárnap este átvasalom a férjem összes non-iron ingét, amit másnap abban a pillanatban gyűr össze, hogy felpattan a biciklijére reggel nyolckor. Ő azért néha becserélné ezt inkább egy ölelésre, de hát a mi házasságunk csak akkor kívánságműsor, ha én vagyok a betelefonáló.

A lényeg ugyanis, hogy új élet köszöntött be a Ferenci család háza táján. Ferenci apukát minden eddiginél nagyobb vákuummal szippantotta be a munka világa, így nem elég, hogy az eddig kényelmesen elegáns öltözékét öltönyre és nyakkendőre cserélte (amiben persze állati jól néz ki), de napi két órát tölt tömegközlekedéssel a nyolc-tíz órányi munka mellett. Londonban egyébként ez elég átlagos jelenség, úgyhogy őszintén hálásak vagyunk azért, hogy kaptunk két évet ajándékba, amikor sokkal több időt tölthettünk együtt Marci munkahelyének közelsége miatt. Tudtuk, hogy ez nem fog örökké tartani, de azért mind a hármunknak megterhelő átállni az új napirendre, és főleg arra, hogy lényegesen kevesebb időt tölthetünk hármasban.

Éppen ezért nagyon jól jött, hogy végre beköszöntött itt is a nyári jó idő. Olyan is előfordult, hogy három napon át 20 fok fölé merészkedett a hőmérséklet, úgyhogy a délutánok és a kora esték nagy részét a játszóterek vizesblokkjainál tudtuk kibekkelni, így nagyjából egyszerre estünk haza a napi robotból.

Így a napi 100 helyett, csak napi hússzor kellett válaszolnom a „mikor jön haza apa?” kérdésre.

A napirendünk emiatt kitolódott, az esték elég rohanósak, mindenki fáradt, mindenki szomjazik a nyugalomra, Barni pedig ránk, és az utolsó utáni energiáinkra. Főleg apáéra, akinek az utolsó utánit is bele kell adnia az új pozícióba.

Kicsit mindegyikünk akkumlátora lemerült az új fordulatszámban, úgyhogy megváltásként köszöntött ránk a hétfői munkaszüneti nap, és az erre az időszakra prognosztizált jó idő. Kapva kaptunk hát az alkalmon, körbepásztáztuk a hozzánk legközelebb eső tengerparti városokat, kihúztuk a listáról Brightont (amúgy az van a legközelebb, pont ezért oda megy mindenki) és rátaláltunk egy cuki is üdülővárosra, Eastbourne a neve.

Persze a hosszú hétvége előtti héten pont olyan könnyű szállást találni bármilyen vízparti helyen, mint fagyizni egy jót december 24-én este hatkor, de kis szerencsének meg mindenféle lastminuteutánilastminute.com oldalaknak köszönhetően megtaláltam a városban lévő utolsó szabad szobák egyikét.

Nem volt más hátra, mint becsomagolni a kislapátot, nagyvödröt, kalapot, bikinit, papucsot meg napszemcsit, felpattani a vonatra, és indulni a beachre. Barni olyan izgatott volt a mininyaralás gondolatától, hogy pénteken kizárólag az újonnan beszerzett úszóruhájában volt hajlandó bölcsibe menni, és keményen végigtolta az egész délelőttöt a búvárszettben.

Amit rögtön megtanultunk az érkezésünk utáni első órában, hogy a kislapát, nagyvödör, kalap, bikini és napszemcsi kombó helyett sokkal ésszerűbb lett volna a széldzseki, kardigán, hosszú nadrág és zárt cipő becsomagolása, de mi nagyképűek voltunk, már majdnem izzadtunk Londonban, úgyhogy nem akartuk elhinni, hogy az óceán partján bizony szél lesz.

Az első délután a vacogó fogak jegyében telt, onnantól kezdve viszont egészen idilli mini-weekendet kerekítettünk. Volt pálmafa, fagyi, strandkaja, kagylógyűjtés, meg egy kis vízben tapicskolás is. Én teljesen szerelmes lettem az angol partokra jellemző strandkabinokba, amik akkor is feldobják az embert, ha épp felhők gyülekeznek az égen, és az egész strand szürkeségbe borul. Barni a köves talajért volt hálás, egész sokáig elfoglalta magát a pakolgatásukkal, és amikor épp megpihent ebbéli tevékenységében, akkor megkergetett néhány sirályt, akiknek az idegrendszerét most már jobban irigylem, mint a galambokét. Estére mind a hárman kidőltünk, de a friss vízparti levegőben még az olyan hardcore alvásminimalistáknak is jól ment a pihenés, mint az én három és fél éves szívem szottyának, akivel az is megesett, hogy az egyik reggel negyed nyolcig aludt...

Szóval szép volt, jó volt, nem értem, miért nem csináltuk eddig, de az biztos, hogy rá fogunk szokni a belföldi mininyaralásra. Nehogy elhalványuljon a #wmnonthebeach hashtag.

Pásztory Dóri